- Már csak a csónakázás hiányzott... - motyogtam magamnak, ahogy az az átkozott ladik megingott alattam. Gyorsan megkapaszkodtam a szélében, de nem jött több hullám, a víz egész nyugodt volt. Már második napja eveztünk, és Thorin csak egy, néhány órás kiszállást engedélyezett, amikor megpihentünk éjszakára. Tóváros Ura három hatalmas csónakot bocsátott a rendelkezésünkre, melyekben ötösével foglaltunk helyet (Dwalin és Dori is abban a csónakban voltak, amelyben én, így az evezés nagy részét, melyet a két legerősebb törp elég lazán lebonyolított, megúsztam). Utáltam a vízen közlekedni. A néhány órás hajózás nem zavart különösképp, de az ilyesfajta hosszabb utakon rendszerint nem éreztem jól magam: kényelmetlen, a biztonságérzet hiányával járó állapot volt ez. Magamban egy pillanatig elmulattam azon, hogy alig várom, hogy kiszállhassak, pedig a parton, a Hegyhez közeledve még veszélyesebb lesz.

A csónak orrában ücsörögtem, köpenyembe és egy plusz pokrócba burkolózva (Dwalin, Dori, Nori és Ori eveztek épp, óránként váltottuk egymást). Még nem volt olyan vészesen hideg, legalább is tudtam, hogy ennél már csak fagyosabb lesz az időjárás, de az egyre gyakrabban feltámadó szél, az egyelőre csak alkalomkénti, gyengén és ritkásan szitáló hó kemény telet ígért. Körülöttünk a tájra baljós köd ült, de a Hegy csúcsát még így is ki tudtuk venni a távolban. Nem sok szó esett köztünk, senkinek sem volt kedve beszélgetni. A törpök arca komor, majdnem hogy borús volt, csupán Fili és Kili tekintete tükrözött némi izgatott várakozást, Bilbó pedig... szegény kis hobbit, talán neki volt a legrosszabb kedve az egész társaságból. Holtidő, mondtam magamban. Ilyenkor csak evezni lehet, meg gondolkodni, vagy Ori és az én esetemben írni (mivel a töltőtollam Bakacsinerdőben maradt, kénytelen voltam átszokni a pennára, ami nem ment túlzottan könnyen).

Nos, gondolkodni már megint bőven volt mit.

A jövővel kapcsolatos szörnyűségek képe elő-előtört néhány óvatlan pillanatban, ugyanakkor (korábbi tapasztalataimnak, múltban elkövetett hibáimnak köszönhetően) képes voltam lenyomni ezeket a tudatom aljára, ideig-óráig. A problémát persze nem oldotta meg, de segített, legalább is ideiglenesen. Nem akartam, hogy bármelyik törp, vagy akár Bilbó (aki eddigre túl jól kiismert engem) túlzott levertséget lásson rajtam. Levertséget, amely (és ezzel az utunk legelejétől tisztában voltam) nem csupán a jövő eseményeinek szólt. Ezeket a gondolataimat egyedül Nosmaeth ismerte igazán, volt, amit megosztottam vele Völgyzugolyban, és volt, amit látott bennem, amihez nem kellettek szavak. Nosmaeth most jobban hiányzott, mint eddig bármikor, jobban, mint akár Gandalf várva-várt visszatérése, tanácsai. Maeth tudta igazán, milyen sokat is jelent nekem ez a tizenhárom törp, ő ismerte a vágyaimat, kételyeimet. Miért én lennék az, aki szerepet kap a történetükben? Miért én lennék az, akit...? Összébb húztam magam és az előttünk haladó csónak fele pislogtam. Kili az evezőjével épp egy nagy adag vizet kanalazott társai nyakába, amire persze hangos szitkozódás és Thorin kemény rendreutasítása lett a válasz. Kis ideig figyeltem, ahogy a fiatal törp fájó tarkóját masszírozza, aztán gyorsan elfordultam, mielőtt feltűnhetett volna neki, hogy nézem. Vannak mesék, amelyek valóra válnak, mint ahogy ide kerültem Középföldére, mint ahogy a törpök befogadtak, gondoltam. És vannak, amelyek megmaradnak a képzelet vagy vágyak szintjén. El kellene engednem őket, mindhármukat. És el kellene engednem...

Ez is azon percek egyike volt, amikor nevetségesnek éreztem magam, túl kicsinek, hogy bármire (vagy bárkire) is hatással legyek, és kevésnek. Elkértem Ori evezőjét, nagy csobbanással mártottam a vízbe és eveztem, amíg arcom nem vörösödött még tovább, ezúttal az erőkifejtéstől.

Még jó darab időbe beletelt, hosszú órákig eveztünk megállás nélkül, mire megpillantottuk a távolabbi partokon a számunkra felállított tábort, ahol a plusz csomagok és tizenöt póni várt ránk. Kerülőúton hozták idáig a tóvárosi emberek, és ahogy odaérve nekiálltunk kivontatni a csónakokat, egy ismerős alak ragadta meg azt, amelyikben én is ültem, és húzta kifelé.

- Üdv Bard. - köszöntöttem. A törpök nem örültek annyira a viszontlátásnak és ez meg is látszott az arcukon, de én és Bilbó hálával tartoztunk Bardnak, még ha velünk sem volt sokkal kedvesebb, mint a társainkkal. Én maradtam segíteni neki, a törpök ellenben odébb vonultak, szemügyre vették és rendezni kezdték a készleteket az úthoz.

- Rossz döntés a Hegyhez menni. - morogta Bard. - Szerintem ezt te tudod jól. Ostoba dolog meséknek, jövendöléseknek hinni. Nem szabadna belépnetek oda.

- Bár ilyen egyszerű lenne az egész. - csóváltam a fejemet, megengedve magamnak egy rövid sóhajt. - Erebor az otthonuk. Én hiszem, hogy vissza kell kapniuk.

- Tölgypajzsos Thorin mellett állsz, igaz-e? - fúrta sötét tekintetét az enyémbe. Bólintottam.

- Így igaz.

Nekem itt nincs más, csak ők. Bármi is legyen a vége.

- Figyelmeztetlek: bajt fogtok hozni, és nem csak magatokra. - hajolt közelebb mogorván. Nem tudtam, mit mondjak. Hogy igaza van, de mégis meg kell történnie annak a bajnak? Hogy én sem így akarom, de ez most nem számít? Végül mást kérdeztem.

- A gyerekek?

Miattuk furdalt a lelkiismeretem. Mi lesz velük, ha a sárkány megtámadja a várost? Bainnak életben kell maradnia, de a lányok... Nagyon megszerettem Bard gyermekeit, noha kevés időt töltöttem velük, és ők is kedveltek engem, bár Bard mindezt nem nézte túl jó szemel.

- Otthon. - válaszolta kurtán. Biccentettem.

- Vigyázz rájuk nagyon. - kicsit elszorult a torkom, de kimondtam. - És állj készen. Az íjad mindig legyen a kezed ügyében.

Most először mintha más érzelmet is láttam volna az arcán a mogorvaság maszkja mögött. Még közelebb hajolt, úgy szólt hozzám.

- Te pedig vigyázz magadra, vigyázz velük. Ne hagyd, hogy Tölgypajzsos Thorin ártson neked, amikor szembesül a hibái következményeivel.

Hátat fordított nekem, elsétált, a törpökre ügyet se vetett. A csónaknak dőlve néztem utána, azon töprengve, vajon miért állt szóba velem és mondta el nekem mindezt. Nem kedvelt engem jobban, mint a törpöket (és én sem kedveltem őt). Talán a gyerekei miatt, akik viszont megszerettek, talán azért, mert mégis remélte, hogy majd észhez térítem és visszafordítom a törpöket, ha meglátjuk a Magányos Hegy csarnokaiból kikígyózó sárkányfüstöt.

Kellemetlen érzésem támadt. És mi van akkor, ha tényleg megkedvelt egy kevéssé, annyira legalább is igen, hogy a bizalmába fogadjon ezt az ügyet illetően? Tanácstalanul ballagtam oda a nekem kiutalt pónihoz és kezdtem elrendezni a holmimat. Nosmaeth-tel már megbeszéltük az ittlétünk rejtélyeit, hogy pusztán a jelenlétünkkel teremthetünk változásokat, akaratlanul is befolyásolhatjuk a történéseket. Visszagondoltam az utunkra, mindarra, ami másképp történt, mint ahogy vártam vagy számítottam rá. Volt, amit akartam, mást pedig nem, néhány fel sem merült bennem, mielőtt megesett volna, de egyik sem volt véletlen, ok nélküli.

És ha a világra hatással vagyunk ilyesmódon, akkor a benne élőkkel is ez a helyzet?

Nem először merült fel bennem ez a kérdés, elő-előtört már korábban is, tanácstalanságot, bűntudatot hozott magával, s néha a szomorúság árnyékát is. Erről nem beszéltem senkinek, még Nosmaeth-nek sem mertem kimondani. Mindazok, akikkel itt Középföldén találkoztam és a szívemhez oly közel álltak; Kili, Fili, Thorin, a törpök, Bilbó és Gandalf, Völgyzugoly tündéi, Legolin... Én szerettem őket. Ők is szívből kedveltek vajon engem? Vagy része volt benne annak, hogy én vágytam rá, hogy kedveljenek? Tudtam, hogy erre a kérdésre sosem fogok választ kapni. A félelem attól, hogy mindez azért alakult úgy, ahogy, mert tudat alatt hatással voltam erre, az elmúlt napokban csak erősödött. Azért voltam most itt, mert ezt akartam, vagy mert így kellett lennie? A törpök társaságának tagja lettem, de mennyire befolyásolták ezt a vágyaim? Vagy azt, hogy akinek igazán vágytam a szeretetére, úgy tűnt, tényleg kedvel engem?

- Indulunk! - rántott ki a gondolataimból Thorin hangja. A törpök már mind felültek a pónikra, a tavi emberek, akik idehozták őket, menni készültek szintén, az ellenkező irányba. Egyiknek sem fűlött a foga ahhoz, hogy a szükségesnél több időt tartózkodjon a Magányos Hegy közelében. Felkapaszkodtam a nyeregbe, aztán hagytam, hogy Fili és Kili közrefogjanak (amióta megcsillogtattam lovaglódutományomat, még a warg-horda elől menekülve, a testvérpár szent ügyének tekintette, hogy ne érjen még egyszer ilyen baleset) és felzárkóztunk a menethez.

- Néhány napi út vár ránk. - mondta Balin. - Mahal adja, hogy a Féregnek ne ezidő alatt jusson eszébe kilesni a Hegyből.

Az út pedig vitt minket tovább, csendesebben, mint eddig bármikor.