Bár Thorin óvatosságra intett mindannyiunkat és a szíves fogadtatás ellenére magunk közt nem sok elismerő szót mondott a tóvárosiakról, az ott töltött napok a kényelem és a bőség jegyében teltek. A törpök annyit pihenhettek és ehettek, amennyit csak akartak; napközben mindenki a maga kénye-kedve szerint járt a városban, esténként azonban, a tiszteletükre rendezett vacsora után, melyekből minden napra jutott egy, Thorin Társasága összedugta a fejét és tervezte a továbbmenetelt. Készleteinkről Tóváros Ura gondoskodott, amire csak szükségünk volt, rendelkezésünkre bocsátott az úthoz. Naphosszat a múltat idéző, a Hegymély Királyát dicsőítő dalok zengtek, Tóváros ünnepelt. Néha, a kereskedők között egy-egy tündét is megpillantottam, Bakacsinerdőből érkeztek itteni dolgukra. Ilyenkor eltűnődtem, mi lehet Thranduil birodalmában. A Tóvárosban s környékén tevékenykedő tünde tutajosok elvitték már a hírt Thranduilnak, hogy szökött foglyai jelenleg hol tartózkodnak, de többet nem tudtam; hírt nem hallottunk a Tündekirály felől, és ez valamennyire megnyugtatott, csendesítette a bűntudatomat is.

Thorin figyelmeztetése ellenére előfordult néha, hogy magamban indultam útnak a városban. Mivel kicsi voltam, ráadásul még mindig Sigrid ruháját viseltem, egyáltalán nem keltettem feltűnést, az emberek keresztülnéztek rajtam. Egyszerű tóvárosi gyermeknek tűntem a szemükben. Bevásároltam a piacon, sorra jártam a kereskedőket, elsősorban személyes készleteimről gondoskodva (vettem gyógyfüveket, tűzszerszámot és mindent, amiről úgy ítéltem meg, hogy szükség lehet rá; szereztem egy utazóruhát is, melyet kissé át kellett ugyan alakítanom), és néha... bevallom, néha azért mentem sétálni, hogy kis időre elkerüljem a törpöket.

A kapcsolatunk jobb volt, mint valaha. Thorin szavai óta úgy éreztem, valódi csapat vagyunk, és nem csak kimondatlan egyezség köt össze minket. A törpök is így voltak ezzel, immár nem volt kérdés, hogy hozzájuk tartozom. Ez volt az, amire mindig is vágytam és sosem hittem, hogy valaha is így lesz. Együtt róttuk a város utcáit, közösen telepedtünk le beszélgetni, mesélni, s olyan dolgokat is megosztottak velem, amit eddig kevésbé. Mégis, néha elfogott egyfajta különös érzés, amely kivont közülük, arra ösztökélt, hogy magamba vonuljak s a történéseken rágódjak: a múlton, a jelenen, az előttünk álló napokon. Tudtam, mire vállalkozom, mi az ára, mi lesz a vége. Gyakran elfogott a keserűség, a bánat, hisz pont ezt akartam elkerülni, és mégsem voltam képes rá. Tisztában voltam vele, mi lesz a vége, de így is velük maradtam, nem bírtam elhagyni őket. Nem volt senki, akinek elmondhattam volna a kétségeimet, hogy mi bánt, hát ilyenkor elvonultam, próbáltam elterelni a gondolataimat, de azok csak mélyültek minden egyes nap elteltével. A Hegy, Thorin őrülete, az Öt Sereg Csatája és a haláluk... mindez oly közeli volt már, s amikor eszembe jutottak ezek a dolgok, úgy éreztem magam, mint az üldözött, aki a mindent eldöntő pillanatban lefagy és képtelen menekülni. De nem is akartam; mert közben minden egyes perc, amelyet velük tölthettem még, bőven megérte a jövő hozta fájdalmakat. Furcsa, kettős hangulat volt ez, amelyből nem tudtam kiszakadni, és amelyről tudtam, hogy az idő előrehaladtával még erősebb, még rosszabb lesz. Próbáltam nem gondolni arra, mi lesz majd akkor; toltam magam előtt a gondokat, makacsul ismételgetve mindig: ez még nem az a nap. Még van időm velük.

Tóvárosban már egész jól kiismertem magam, noha párszor még előfordult, hogy eltévedtem, a városháza tetejének köszönhetően mindig láttam, milyen irányban tudok kikeveredni. Az időjárás egyre hidegebbre fordult, a faházak között barátságtalanul süvített a szél, felkavarta a víz felszínét. Egy délelőtt, amikor ismét magam indultam el, újra havazni kezdett. Finoman szitált, apró pelyhekben ült meg a hajamon, hogy aztán szinte rögtön elolvadjon. Megborzongtam az észak felől érkező süvítő szél fagyosságától, amely, ha hirtelen érkezik, akár a vízbe is betaszíthatott volna. Rögtön átfáztam, mégsem mentem vissza. Jól beleburkolóztam Sigrid kabátjába és végigsiettem a fa pallón, mely finoman kopogott a talpam alatt. Ahogy felnéztem a házak fölé, láttam a távolban a Hegyet, büszkén, de fenyegetően emelkedett a magasba, csúcsán nagyobb foltokban már fehérlett a frissen hullott hó. Szép látvány volt... az lett volna, ha nem lettem volna tisztában vele, mi is lapul a mélyén.

Ilyenkor jól esett, hogy senki sem bámul meg. Bilbónak igaza volt: könnyen nézhettek engem helyi gyermeknek, nem is foglalkoztak velem. Nem tudtam, mióta, de már hosszú ideje jártam az utcákat. Lassan már a kabátom sem adott védelmet a hideg ellen, összehúztam magam és igyekeztem nem reszketni, a lábfejem zsibbadttá merevedett új csizmámban, amely korántsem volt olyan jó, mint az, amit Völgyzugolyban kaptam. Mivel azonban még mindig nem akartam visszamenni, s a Tóváros Urától számomra kiutalt pénz kellemesen húzta lefelé a zsebemet, hirtelen elhatározással befordultam egy olyan helyre, ahova normál állapotban, zúgó gondolataim hiányában sosem mentem volna: a helyi kocsmába.

Ahogy beléptem, azonnal arcon csapott a meleg, jó sűrű füsttel és tömény kocsmaszaggal keveredve. Eddigi kalandjaim során sokat szoktam, de ez még így is sok volt; nem bírtam visszatartani a rám törő köhögőrohamot, de azért elindultam a pult felé, a környezetet szemlélve. Sok nagy (óriási), elég ápolatlannak tűnő, alkoholtól kipirosodott arcú ember nézett rám csodálkozással vegyes bizalmatlan arckifejezéssel. Így utóbb belegondolva részemről elég ijesztő helyzet lehetett, de ez csak később tudatosult bennem. Magabiztosan odamentem a pulthoz, lábujjhegyre állva felnéztem a mögötte álló emberre, és, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lett volna egy tóvárosi kocsmában, kértem egy csésze forró teát.

A beálló csendben tisztán lehetett hallani a láng sercegését az egyik gyertyán. Először nem értettem a kocsma közönségének néma-döbbent tekintetét, de lassan azért leesett: valószínűleg itt még soha senki sem kért teát. Miért is kért volna? Hiszen ez egy kocsma!

A felharsanó, hangos röhögés közepette rájöttem, hogy nem volt épp a legjobb ötlet ide, ilyen kéréssel bejönni. Legszívesebben azonnal kihátráltam volna, de addigra elállták előlem az ajtót. Elég szorult helyzetbe kerültem. Ám szerencsére jött a segítség is.

- Ha van teafüvetek, én is azt kérnék, amit a lány. - dörrent Dori mély hangja, ahogy a törp besétált és kényelmesen helyet foglalt a pult mellett. - Jól esne egy forró ital a kinti hideg után.

A kocsmára telepedő csend, ha lehet, még nagyobb volt, mint az imént. Dori ugyan apró volt és zömök, de mindenki látta rajta, hogy bivalyerős és vasöklű, ráadásul Tóváros Urának megbecsült vendégei közé tartozott. Senki sem mert kötözködni vele. Tétován leültem vele szembe és valahonnan teafű is előkerült, így nem sokkal később már gőzölgő italunkat kortyolgattuk, miközben a kocsma közönsége lassan visszatért eddigi hangulatába és megfeledkezett rólunk. Végre megszólalhattam.

- Mit keresel itt?

Dori kifejezéstelen arccal bámult vissza rám.

- Ezt én is kérdezhetném.

- Szóval követtél engem. - állapítottam meg.

- És lám, milyen jól jött. - bólintott kurtán a törp és összevonta a szemöldökét. - Mégis mi ütött beléd? Megmondták, hogy ne kószálj egyedül. Teát kérni egy ilyen helyen... azt hiszem, most sikerült beleírnod magad Tóváros történelmébe.

- Csodálatos. - motyogtam a legkisebb lelkesedés nélkül. - És mondd, miért jöttél utánam?

- Sejtettem, hogy bajba fogod keverni magad... Cukrot?

- Nem kérek, köszönöm. - feleltem halványan elmosolyodva, miközben igyekeztem figyelmen kívül hagyni, amit rólam és a bajkeverésről mondott. Igen, Dori udvarias volt, főleg törp-mértékkel mérve, de utunk során eddig sosem mutatta igazán jelét, hogy ennyire kiemelten törődne velem.

- Thorin rajtam tartja a szemét, így vagy úgy, nem igaz? - kérdeztem csendesen. Már megint nem tudtam, mit gondolhat rólam a törp. Valahányszor megbizonyosodtam volna abban, hogy kedvel, utál vagy szimplán nem foglalkozik velem, jött valami, ami megcáfolta az egészet és összezavart. Nem először átkoztam el Tölgypajzsos Thorin kiállhatatlanul magának való személyét. - Miért?

Mert ő mondta, hogy közéjük tartozom. És Dori is tudta jól, hogy magamban meg tudom válaszolni a kérdést.

- Nem igazán bízik az itteniekben. - Dori halkabbra fogta a hangját, közelebb is hajolt hozzám. - Minden erejével az ellen van, hogy bárki is visszafogja attól, hogy folytassuk az utunkat.

- Szerintem pont itt ettől nem kell aggódnia. - válaszoltam, magam is lehalkítva a hangom. - Tóváros Ura alig várja, hogy elmenjünk. Megzavarjuk a közéletet és miattunk akadozik a munka is. Szerintem már megbánta, hogy vendégül lát minket.

A törp elgondolkodva biccentett.

- De a Tündekirály tudhatja, hogy itt vagyunk. Nem kerülne sokba utánunk küldeni egy csapatot, és Tóváros akkor mit tenne? Ha nem adnak ki minket, azzal a tündékkel való jó viszonyukat kockáztatnák. Ez a küldetés csakis a mi ügyünk és Thorin nem fogja hagyni, hogy beleszóljanak vagy részt követeljenek belőle.

Árnyék suhant át az arcomon, ahogy szavai egy pillanatig elővetítettek mindent, amitől rettegtem. Most nem tudtam elrejteni a hirtelen jövő érzéseket, és Dori észrevette.

- Mi a gond, Jade? - kérdezte. - Mi emészti a szíved?

Hosszan, szótlanul néztem vissza rá, majd a teámból kortyoltam, húztam az időt a válasszal, hezitáltam. Dori barátságosan rám mosolygott.

- Félsz a küldetésünk végétől, a sárkánytól, igaz? - a szeme megértő melegséggel csillogott, ahogy megveregette a kézfejem. - Mindannyian félünk. Nem tudhatjuk, hogy mi lesz a vége és lehet, hogy mind meghalunk. Csupán tizenhárman vagyunk, törpök, szinte semmi a sárkánnyal szemben. De akkor is megpróbáljuk. Együtt.

Nem fogtok meghalni. Legszívesebben kimondtam volna, hogy megnyugtassam, hogy egy kicsit levegyek a magam vállát nyomó teherből. Ti nem. Visszakapjátok az otthonotokat. Nem szerettem kevésbé Dorit, sem a többieket, mint Kilit és Filit, akik külön helyet foglaltak el a szívemben. És Thorint.

És mindezek mellett nem tudtam nem elmosolyodni Dori szavain. Persze, hogy nem nagyon hihetett mást, mint hogy a vén Smaugtól félek, és ahogy megpróbált erőt önteni belém, megadva vele a választ a kérdésére.

- Inkább értetek aggódom. - válaszoltam őszintén. Ezt kimondhattam, és az én lelkemen is könnyített valamelyest. Dori mosolya kiszélesedett, amolyan Jaj, kislány...-mondanivalóval maga mögött, de nem bántott, és az sem, hogy néhány pillanattal később a törp felnevetett és jól megveregette a vállam.

- Majd te vigyázol ránk, igaz-e?

Lassan bólintottam. Komolytalannak szánt, feszültséget űző kérdés volt, de mindketten tudtuk (ki így, ki úgy), hogy jóval többet jelent, mint látszik.

- Igaz. - dünnyögtem. - Kösz, Dori.

- Már megint csak a fél szót mondtad. - jegyezte meg, felvonva a szemöldökét, rámutatva az egyik gyakori hibámra.

- Oh, igaz is... Köszönöm. - javítottam ki magam. Dori biccentett és töltött még teát.

- Enned is kellene. - tette hozzá, alaposan végigmérve engem. - Mindig szörnyen sovány vagy.

- Majd mi elintézzük azt. - csendült egy vidám hang, mielőtt egy fintor kíséretében visszaszólhattam volna, és Dori két öccse, Nori és Ori furakodott oda hozzánk. Nori jó erősen hátbavágott köszöntésképp, majd eltolta a teát az asztalról és néhány kupa sört tett a helyére. - Le vele, Jade! Nem tűnsz túl vidámnak... Ettől majd jobb kedved lesz, ne szenvedj azzal a kupac vízbe áztatott zöldséggel.

Dori rosszallóan csóválta a fejét. Míg Nori otthagyott minket kis időre, hogy ételt szerezzen, Ori félénk mosollyal leült mellém.

- Thorin szólt, hogy mindenki érjen vissza napnyugtára. - mondta nekünk.

- Ezek szerint lassan eljött az idő, hogy folytassuk utunkat. - Dori elégedetten nyugtázta a hírt. - Végül is, már két hete itt vagyunk, Durin napja meg vészesen közel.

Kissé hitetlenkedve néztem rá. Az idő megint az csinálta, amit a hasonló, nyomasztó vagy fájdalmas helyzetekben: megugrott és szaladt, gonoszul és megfoghatatlanul, észrevétlenül csökkentve a hátralévő napokat, órákat...

Napnyugtáig ott maradtam a kocsmában és a három fivérrel múlattam az időt. Azok több tálnyi húst felettek és tucatjával sorakoztak előttük a kiürült söröskupák, Nori esetében pedig a hangulat is igencsak a tetőfokára hágott, Dori alig bírta kordában tartani. Ori, némi győzködés után vázlatolt nekem néhány rajzot, sőt, egy-két trükköt is megmutatott. És mikor órákkal később felálltunk az asztaltól, hogy visszainduljunk, majd' kidurrantam a jóllakottságtól. Ahogy sétáltunk a szállásunk felé, jót derültem társaim ijedtségén, akik azt hitték, a hidegben elkaptam valami fertőzést (a törpök vagy nem fáznak, vagy annyira szőrösek, hogy sosem látták még magukat libabőrösnek), és mivel Nori és Ori eddigre igencsak hangosak lettek, nem egy szempár kísérte utunkat.

A többiek már mind visszaértek, és ahogy beléptünk, mindenki felénk fordult. A törpök nem voltak egyedül: a széles asztalnál, velük szemben ott ült Tóváros Ura, néhány tanácsosával. Eddig csupán egyszer láttam őt; most hosszan, szinte barátságtalanul méregetett minket, miközben Dori elnézést kért a késésért és fivéreivel letelepedett Thorin közelébe. Kicsit odébb húzódtam, leültem Bilbó mellé, aki nem túl lelkes arckifejezéssel figyelt. De senki sem volt túl emelkedett hangulatban.

- Helyes, ó Thorin, Thrain fia, aki Thror fia volt. - fordult vissza Tóváros Ura Thorinhoz, nem szentelve nekünk több figyelmet. - Követelned kell jussodat. Az idő elközelgett a régi hagyomány szerint. Kapj meg minden segítséget, amit csak nyújtani tudunk, és bízunk háládban, ha majd visszanyerted királyságodat.

Összenéztem Bilbóval és alig észrevehetően elfintorodtam. Egyikünk sem bízott Tóváros Urában, de Bilbó tudta, hogy én kifejezetten nem kedvelem (elsősorban nem is a könyvben vagy a filmben mutatott ellenszenves karaktere miatt, hanem mert még élénken élt bennem, amikor az első napokban egész egyszerűen ki akart rúgni a szállásunkról, mint odaszemtelenkedő „tóvárosi kölyköt", és csak a hobbit közbelépése mentett meg). Most is felfordult a gyomrom a hangzatos szavaitól, melyekről tudtam, hogy milyen gondolatok lapulnak mögöttük. Alig várta már, hogy a törpök elmenjenek, de komolyan sosem gondolt arra, hogy valóban a Hegy lenne az úticélunk. Láttam rajta a leplezni próbált ijedtséget és a törpök is összehúzott szemmel, szótlanul méregették.

- Méltányolom a segítségedet. - biccentett kimérten Thorin, de arról, hogy hálából bármit is készülne ígérni, nem tett említést. Tóváros Ura és a tanácsosok felálltak, menni készültek. Miután távoztak és becsukódott mögöttük az ajtó, Thorin komoran nézett végig rajtunk. - Holnap indulunk. Pihenjétek ki magatokat. Ma este nem ünnepelünk.

Mindenki csendben engedelmeskedett. A csomagomhoz léptem, amely már rég össze volt készítve, lezuttyantam mellé és céltalanul vettem kézbe a Kék Könyvet, azt kezdtem lapozgatni, hogy csináljak valamit. Vegyes gondolatok rohamoztak meg, ahogy néztem a sorokat, közben fel-felpillantottam a pakolászó törpökre. Többször voltunk így, és minden ilyen alkalommal arra készültem, hogy nem látom őket többé. De most nem. Most először... tudtam, hogy az ő útjuk egyben az enyém is.

- Aludj, Jade. - Thorin magasodott fölém, ledobva egy csomagot a többi közé, majd rám pillantott. Felpislogtam a könyvből, elfojtva egy ásítást. Aztán átfutott a fejemen, nézett-e már Thorin valaha ilyen elfogadással és tőle szokatlan melegséggel rám. A többi törp, különösen az unokaöccsei és Balin és Dwalin kaptak néha ilyen pillantást; hirtelen elöntött a jóleső melegség, nyugalom, a büszkeség érzése. Egy olyan érzés, amelyet eddig talán csak a családom körében fogott el... Engedelmesen bólintottam. Thorin fáradtan sóhajtott, arra tekintett, amerre Tóváros Ura távozott. Következő szavai halkak voltak, és izzottak, akár a parázs a hamu rejtekében. - Nem hagyhatjuk, hogy becsapjanak minket... hogy eláruljanak. Nem élvezik a bizalmamat, mert a birtoklási vágyuk hajtja őket. Nem fogják rátenni a kezüket arra, ami a népemé.

Az otthont idéző melegség egy pillanat alatt illant el, zavart nyugtalanság váltotta fel, majd ahogy elnyúltam a fekhelyemen és lehunytam a szememet, egyfajta mély, jövőt jósló szomorúság is bekúszott a lelkembe.

Akkor már tudtam, hogy Thorin őrülete nem akkor kezdődött, amikor Ereborba érve visszavette népének kincsét... hanem jóval előtte, amikor még az övé sem volt, de már az járt a fejében, hogy nem fog osztozni rajta.