Késő délután felé járhatott az idő. A város körül halovány köd ült (vagy pára, nem tudtam megítélni), lépteink kopogtak a fapallón, ahogy Filivel elindultunk a település közepe irányába.

Amennyit elsőre láttam Tóvárosból, már az nem nyerte el a tetszésemet. Cölöpökre épült, zsúfolt faházak sokasága, ha lenéztem, a pallók mellett vagy résein keresztül a kavargó, sötét vizet láttam, minden fölém tornyosult és árnyékot vetett rám. A levegőben a víz és hal erős szaga terjengett. A pallók számomra átláthatatlan labirintusából kialakított 'utcákon' csupán néhányan tartózkodtak. A Bardhoz hasonlóan viharvert külsejű, hozzánk viszonyítva hatalmas termetű emberek reakciója vegyes volt: egyesek meghajoltak Fili felé, tisztes szavakkal köszöntötték őt, mások bizalmatlanul, tekintetükben gyanakvással méregettek minket. Távolabbról mintha énekszót hallottam volna, férfiak és nők, idősek és gyermekek énekét. Biztos voltam benne, hogy régi dalokat zengenek, még azokból az időkből valókat, amikor Thrór uralkodott a Magányos Hegyben.

- Thorin belépője alaposan meglephette a várost. - jegyeztem meg. A szél feltámadt, valami hűvöset, nedveset fújt az arcomba. Fázósan húztam össze magamon a kabátot, majd a hűvösség felé kaptam. Hó... Bámultam egy darabig, ahogy elolvad a tenyeremen, eltűnik, mint valami varázslat. Véget ért a nyár... közeledett a tél.

- Tóváros Ura nagy örömmel és tisztelettel köszöntött minket. - mesélte Fili. - Alig akarta elhinni, hogy az ősi regék életre keltek. Jól megy a sorunk azóta: lakomával, ünnepséggel fogadnak minket, mindenki jól van, felépült és kipihente a fáradalmakat. - egy pillanatra elkomolyodott az arca, ahogy rám nézett. - És te?

- Én nem maradok itt Tóvárosban. - horkantam fel, némileg félreértve a kérdést. Ez a hely nemsokára a pokol kapuja lesz, ha Smaug megjelenik itt, hogy kitombolja magát, semmi kedvem nem volt bennégni. Őszintén szólva fogalmam sem volt, innen merre tovább.

Thorinnak és Kilinek nyomát se láttuk. Beljebb érve a házak még szorosabbak, magasabbak lettek, eltakarva a kilátást a part felé, a pallók is sűrűbben keresztezték egymást. Fili magabiztosan döngetett előre (ilyen zajt is csak egy törp tud csapni a falapokon lépkedve), majd a városháza, vagy legalább is a legmagasabb épület közelében benyitott egy ajtón.

- Hát itt vannak!

Thorin Társasága egy étellel megpakolt, hatalmas asztal körül üldögélt, ám most felpattantak, tódultak oda hozzánk köszönteni, alaposan meglapogatni.

- Végre talpra álltál. - morrantotta Dwalin, és mintha mosolygott volna a bajsza alatt, és mosolyogtak a többiek is, mind odadörmögve egy-egy kedves szót, velem örülve a viszontlátásnak.

- Teljesen úgy nézel ki, mintha Bard lánya lennél. - jegyezte meg náthás hangon Bilbó; ő egy vastag pokrócba csavarva evickélt oda hozzám, és még látszott rajta, hogy az elmúlt napokban elég komolyan meg lehetett fázva. Szavait hangos nevetés követte a törpök részéről, én meg, mivel nem volt tükör, amibe nézhettem volna, kénytelen voltam igazat adni nekik... így már legalább kezdtem sejteni, mit értett Fili és Kili azon, hogy furcsán festek. Bofur teli boroskupát nyomott a kezembe és az asztal felé terelt.

- Thorin és Kili? - kérdezte Balin, ahogy mindannyian helyet foglaltunk és Bombur púposra pakolt tányért tolt elém.

- Mindjárt jönnek. - felelte Fili. Újra elöntött a lelkifurdalás és az aggodalom nyomasztó érzése, de a fiatal törp egyelőre nem tért ki a részletekre, hallgattam hát én is. Hagytam, hogy újratöltsék a kupámat, valahányszor kiürült, s bár étvágyam nem volt különösebben, jól teletömtem magam a különböző fogásokból. A törpök körülöttem beszélgettek és nevettek, hosszú idő után most először volt okuk a vidámságra. Elmésélték az érkezést Tóvárosba, a szíves fogadtatást és az azóta tartó jólétet, terveiket és reményeiket, s habár hangulatuk, társaságuk megszokott és oly nagyon szeretett varázsa rám is átragadt, nem tudtam kiverni a fejemből: hogyan fogok majd búcsút mondani nekik...?

Az idő rohant és odakinn már rég besötétedett, amikor Thorin és Kili végre visszaért. Vezetőjük láttán azonnal csend borult a törpökre, helyet szorítottak és ők leültek közénk. Aggódva pislogtam Thorin felé.

- Nos? - kérdezte Balin. Thorin nem válaszolt, csupán biccentett egy nagyot. A törpök helyeslően mormogtak maguk között valamit, Fili pedig szélesen elmosolyodott, ahogy öccse felém fordult.

- Nézd, mit találtam a fegyverraktárban. - egy kardot nyomott a kezembe, nagyjából akkorát, mint a tündepenge, amely Bakacsinerdőben maradt, ám ez a fegyver nehezebb volt, más; azonnal felismertem a törp-kovácsok munkájat. - Erebori penge. A népem készítette régen, a Hegy mélyén, Thorin azt mondta.

Megilletődve vontam ki a kardot, gyönyörködtem benne.

- Nem tudom, elfogadhatom-e. - csóváltam a fejem bizonytalanul.

- Vedd csak el. Szükséged lesz rá. - jegyezte meg Dwalin. - Ki tudja, mi vár ránk a Hegynél.

Értetlenül néztem rá, nem tudtam eldönteni, hogy jön ide a Hegy.

- Ez egy veszélyes vállalkozás. - Bofur nagyot húzott a kupájából és rám vigyorgott. - Valószínűleg szörnyű halált halunk mindannyian, bár ha választhatok, én inkább elhamvadni szeretnék gyorsan, mint hogy a sárkány fogai vagy karmai által érjen a vég...

- A mágus levette rólunk a kezét. Rólad is. - vágott a szavába Thorin, kemény tekintete rajtam nyugodott, akár a többieké. Kezdtem összezavarodni. - Magunkra maradtunk, de itt a cél, néhány lépésnyire előttünk. És szükségünk lesz egymásra.

Végigbámultam rajtuk, a csillogó szempárokon és komoly, mégis barátságos arcukon, s szinte megszédültem attól, amit Thorin mondott.

- Úgy érted... - motyogtam, mintegy kábulatban.

- Nincs szerződés. - Thorin nem engedte el a tekintetem. - De a szavam többet ér annál. A Hegy kincséből válaszhatsz valamit, amire vágysz, az lesz a jutalmad, szövetségünk ránk eső része... feltéve, ha társaságunkkal tartasz.

Komolyan beszélt. Thorin mindig is megadta a módját a dolgoknak, de erre álmomban sem számítottam volna, soha. Néhány pillanatig el sem hittem, hogy igaz, amit hallok, kellett a többiek rám vetett tekintete, jelenléte, hogy lassan megbizonyosodjam, amit Thorin mondott, az úgy is van: hogy a törpök legalább annyira ragaszkodnak hozzám, mint én hozzájuk. Hogy befogadtak és számított nekik, hogy velük tartok a továbbiakban is, a végsőkig. Hogy közéjük tartoztam. Hang nem jött a torkomra, nem bírtam megszólalni; némán, lassan bólintottam.

S közben hirtelen azt sem tudtam, mit érezzek.

- Hát eldőlt. - Thorin kihúzta magát, a törpök összepillantottak, néhányan bátorítóan biccentettek felém. - Pár nap múlva indulunk tovább, szorít minket az idő, hisz Durin napja egyre közeledik. Hiába a nyájas fogadtatás, nem bízom Tóváros Urában és az itteniekben. Senki sem hátráltathat minket.

- Vannak, akik azt hiszik, szélhámosok vagyunk. - tette hozzá Balin. - S tán csak alkalomra várnak, hogy ezt nyíltan ki is mondhassák.

- Óvatosnak kell lennünk. Ha lehet, magában ne tartózkodjon senki sem, és tartsátok nyitva a szemeteket. - Thorin végignézett rajtunk, pillantása némileg elidőzött az unokaöccsein. - Semmi ostobaság. Erőt, tartalékokat és információkat gyűjtünk, és amint készen állunk rá, irány a Magányos Hegy.

A többiek helyeslően dörmögtek, csak Bilbó vágott kissé elkeseredett képet. Aztán lassan eloltották a gyertyákat, a legtöbben nyugovóra tértek, néhány törp maradt csupán az asztalnál, s hozzám a három fiatal, Fili, Kili és Ori lépett mosolyogva.

- Van még számodra valami. - mondta Ori, és egy tárgyat nyújtott felém, a könyvemet... A Kék Könyvet, legféltettebb kincsemet, melyről azt hittem, elvesztettem Bakacsinerdő mélyén, s amelyet azóta számtalanszor megsirattam már.

- De hát... hogyan? - forgattam hitetlenkedve a kissé viharvert könyvecskét, s hirtelen örömömben hálásan öleltem meg Orit, aki zavarában majd' hanyattesett. Az ilyesmi nem volt jellemző rám, ezt már drága törpjeim is jól tudták; zárkózottságban néha még rajtuk is túltettem. De a mai nap már sok volt nekem.

- Én találtam meg, még Bakacsinerdőben. - magyarázta hevesen Kili. - Akkor veszíthetted el, amikor utoljára kialudtak a fények és kavarodás támadt. A csizmámba rejtettem, hogy majd ne felejtsem el visszaadni... de elfelejtettem.

- Oh. - rámosolyogtam, némileg talán elpirulva, bár ez a maradék gyertya fényében szerencsére nem látszott (a törp-csizma említését pedig gyorsan igyekeztem kizárni a tudatomból... brr). - Hát... köszönöm, Kee. Igazán.

- Kicsit vizes lett a hordós utazás végére. - lépkedett egyik lábáról a másikra.

- De Ori szerencsére kiválóan ért a papírhoz, szépen meg tudta szárítani. - vette át a szót Fili, aztán mikor két társa már visszament a többiekhez, s én a könyvet lapozgattam (még a tinta is alig mosódott el), vigyorogva hozzátette. - Sajnos a rúnáidat nem tudtam elolvasni... de a rajzok tetszettek.

Fülig vörösödve csaptam kupán, de szerencsére ennél jobban nem részletezte. Kerestem magamnak egy kényelmes fekhelyet, s végül Bilbó mellett találtam is. A hobbit félálomban pislogott rám.

- Szerinted igaza van Thorinnak? Gandalf végleg magunkra hagyott minket?

- Nem, azt nem hinném. - ingattam a fejem, s kissé lehalkítottam a hangom. - Hisz mondta, hogy a Hegynél találkozni fogunk... fogtok vele, hogy nélküle ne menjetek be. Úgy hiszem, nem véletlenül ment el, nem csak egy oka volt rá. Meghagyta nekünk a boldogulás, a választás lehetőségét, és ha távol is van, és ő nem tud üzenni nekünk, hozzá eljutnak a hírek, tudja, hogy alakult a sorsunk, merre járunk most.

Miközben beszéltem, kényelmetlenül fészkelődtem. Igen, Gandalfhoz eljutottak a hírek... vajon hogy fogadta a kudarcomat?

- Oh. - Bilbó arcára halvány, megkönnyebbült mosoly kúszott fel. - Ha te mondod, elhiszem, Jade. Te mindig olyan biztos meggyőződéssel mondasz dolgokat... mintha tudnád őket, és ez megnyugtat. Köszönöm.

Néztem, hogy jól beburkolózik a takarókba, és pillanatok alatt álomba merül. Én hiába hunytam le a szemem, próbáltam kényelmes pozíciót találni, nem bírtam elaludni. Túl sok gondolat kavargott a fejemben, túl sok érzés. Egy idő után felkeltem hát, nesztelenül elsétáltam a még ébren lévő néhány törp között, akik csendben beszélgettek és pipáztak, és a kincset érő Kék Könyvet magamhoz szorítva kisétáltam az erkélyre. A Hegy ugyan ott magaslott a távolban, de igyekeztem figyelmen kívül hagyni; az égbolt tiszta volt, a ragyogó csillagok pedig ismerősként köszöntöttek.

Hát így alakult az utam, így halad tovább. Ha hetekkel, hónapokkal ezelőtt választhattam volna, akkor az vitt volna előre, hogy a kaland részese legyek. A döntésem nem változott mostanra, csupán az oka. Ők. Már tudtam, hogy képtelen vagyok elengedni őket; velük akartam lenni a végsőkig, amíg még lehet... mert utána már késő lenne visszasírni bármit is. Ezzel pedig nem ért fel semmi, egy mágus szavai vagy a józan eszem sem. Tisztában voltam vele, hogy gyenge vagyok, de képtelen voltam elszakadni tőlük. Még volt idő... egy kevés idő.

- Egyszer megkérdezted, mit vennék el részemként a kincsből. - csendült mögöttem Kili hangja, és a fiatal törp frissen megtömött pipával lépett mellém. - Te mit választanál?

Hirtelen ért a kérdés, a megjelenése. Vállat vontam.

- Fogalmam sincs. Nem aranyat vagy drágaköveket. - elgondolkoztam. A Hegy összes kincse eltörpült amellett, amit az jelentett, hogy közöttük lehetek. És hirtelen tudtam a választ. - Számomra a vendégszeretetetek lenne a legnagyobb kincs.

Szélesen elmosolyodott.

- Biztos vagyok benne, ha majd Thorin lesz a Hegymély Királya, szívesen fogad téged Ereborban. - mondta, követve tekintetemet az égbolt, a Hegy irányába. A szavai fájtak, és nem mutathattam. Ő továbbra is mosolygott, de ez a mosoly most más lett, komolyabb. - Különös érzés végre látni a Hegyet... az otthonomat. Azt hiszem, most már kezdem igazán érteni, milyen is a honvágy, hogy mit érezhet Thorin, amikor eszébe jutnak a régmúlt idők. Vagy te, amikor Völgyzugolyban felidézted az otthonod.

Zavartan fordítottam el a fejem, nem szívesen emlékeztem vissza arra az éjszakára. Ugyanakkor jól esett, hogy Kili ott van velem, a tőle szokatlan komolysága.

- Azt mondtad, az égbolt ugyanolyan, mint a hazádban. - jegyezte meg. - Vannak közöttünk, akik jól ismerik a csillagokat, na meg a hold járását, ez a mesterségük. Édesanyám például tud holdrúnákat róni.

- Tényleg? - néztem rá feléledő kíváncsisággal; ez az új, nem oly lényegesnek tűnő információ fellelkesített. Kili nevetve bólogatott.

- Bizony. Látnod kellene egyszer, biztos szívesen megmutatná. Kedvelne téged. Szóval... tényleg ugyanolyan itt az égbolt?

- Hát, majdnem. - biccentettem. - Bár néhány csillagképet otthon nem látni annyira; az Orion például nagyon a horizont alján van.

- Orion? - furcsán ejtette ki a nevet, hunyorogva próbálta kifürkészni az égen. Kinyújtottam a kezemet és ujjammal követtem a csillagkép útját.

- A népem inkább Szkítának hívja, de sok más neve van: Kaszás, Kezdet, Nimród, Izdubar.

- Izdubar. - pillantott rám érdeklődve. - Tetszik.

- Majdnem mintha khuzdul-ul lenne. - nevettem fel halkan. Nem válaszolt; kis ideig némán figyeltük az éjszakai messzeséget, mígnem a dohány kifogyott Kili pipájából és a törp befelé húzott.

- Gyere. Vagyunk néhányan, akiknek nem jön álom a szemére, maradt jópár kupa bor, énekszó duruzsol és még messze a hajnal. - fülelt néhány pillanatig. - Szeretnéd hallani Durin történetét?

Visszamentünk hát, leülve Thorin, Fili, Balin, Dwalin és Glóin közé, s miközben hátamat a falnak vetettem, kezemben egy kupa bor, lelkemben jóleső melegség, hallgattam, ahogy Kili hangja csatlakozik a többiek halk, merengőn szép mély énekéhez.

Ó szép világ, magas hegyek,

Régmúlt időd nem feledett.Nagy királyok, birodalmakLetűntek, emlékük maradt;Nyugat tengere elmosott...Ó Durin-kori szép napok!

_______________________________________

Megjegyzések:

- Kétség nélkül állíthatom, hogy ez az egyik kedvenc fejezetem az egész történetből. Remélem, nektek is tetszett ^^

 - A dal, amit Kiliék énekelnek a fejezet végén, Durin énekéből egy részlet. Durin éneke megtalálható a Gyűrű Szövetsége könyvben, Gimli énekli el anno a Gyűrűtársaságnak Móriában. Ugyanakkor az itt feltüntetett részlet az én saját fordításom angol nyelvről, mivel a hivatalos magyar fordítás szerintem nem adta át teljesen a részlet lényegét :)