A víz rettentően fagyos volt. Ahogy elmerültem, néhány pillanatig teljesen megbénított, mintha a szívem hezitált volna, megálljon-e a hirtelen hidegtől vagy életben tartson. Az volt a szerencsém csupán, hogy valamennyire már megmozgattam elgémberedett és beállt tagjaimat, valamint egész kiváló úszó voltam. Így is beletelt jópár másodpercbe, mire felküzdöttem magam, s fejem áttörte a vízfelszínt. Levegőért kapkodva próbáltam állandó mozgásban maradni és a part felé úszni. A hideg víz azonnal lelassított, minden levegővétel mintha egy szúrás lett volna a torkomba, a tüdőmbe. Rettentő dühös voltam magamra a feledékenységem miatt, de már nem volt mit tenni, az úszás volt az egyetlen megoldás. Valahogy lerúgtam a csizmámat, miközben a mellettem lévő csapkodásból arra következtettem, hogy Bofur követte a példámat, ami a vízbe ugrást illeti (Bilbó ellenben valószínűleg bölcsen kihasználta a Gyűrű-adta kiváltságát és láthatatlanná válva maradt a hordóján), és minden erőmet összeszedve küzdöttem, hogy fenn maradjak. Míg a hordók tovább sodródtak, s egy pillanatra odanézve láttam, hogy nem messze nekiállnak a begyűjtésüknek, Bofurral végül sikerült valahogy kievickélni a partra, aztán kimerülten rogytunk a földre, s néhány percig csak a szaggatott zihálásunk hallatszott.

A levegőn még rosszabb volt, mint a vízben. A szél alig fújt, de így is azonnal átfagytam teljesen, vizes ruhám rám tapadt, ráadásul a csizmámnak is búcsút mondhattam, mely immár a Hosszú-Tó fenekén pihent.

- Még jó, hogy nem volt olyan messze a part. - Bofur nagy nehezen feltápászkodott, a vizet öntötte ki a sapkájából, csavarta ki a sáljából. - Már elképzeltem, hogy belefulladunk a folyóba a sikeres szökés után... Többet nem ülök hordóba, az biztos. Életemben nem rázkódtam ennyit, kibírhatatlan volt.

- Ugyan már, nem próbáltad még a BKV-t. - dünnyögtem kimerülten. Bofur felvonta a szemöldökét.

- És a többiekkel mi lesz?

- Kiszedjük őket a hordókból, ha beérünk a partszakaszra, ahol a tavi emberek összegyűjtötték a hordókat. - vacogva húztam össze magam. - Csak adj néhány percet és mehetünk.

- Elég vizesek lettünk. - hangzott a bölcs megállapítás. Erősen reszkettem, és bizony beletelt jó időbe, míg összeszedtem magam. Megmártózni a hideg vízben a lehető legrosszabb eshetőség volt; azonnal tudtam, hogy durván fel fogok fázni, és ha rövid időn belül nem változik a helyzet, a csurom víz ruhámat illetően, akár egy tüdőgyulladást is összeszedhetek. Tóváros pedig messze volt, messzebb, mint számítottam rá.

- Gyere. - Bofur felhúzott, úgy támogattuk egymást, előre a part mentén. A feltámadó szél kegyetlenül fújt, még Bofur is vacogott, én alig álltam a lábamon. Valahogy sikerült elvergődnünk a part azon részéhez, ahol a tutajosokat láttuk. A hordók ott lebegtek a sekély vízben, s ahogy odaértünk, Bilbót is megpillantottuk, amint épp azon fáradozott, hogy kihúzza az egyiket a szárazföldre.

- Hála az égnek, hogy megvagytok. - sóhajtott megkönnyebbülten. Az arcáról könnyen le tudtam olvasni, milyen szánalmas látványt nyújthatunk (persze ő sem volt sokkal jobb bőrben, tekintve, hogy neki még az 'utazás' kezdetekor volt alkalma a folyóba esni). Bofur nyögött valamit és nemes egyszerűséggel elterült a parton, nem is volt hajlandó mozdulni többet. Legszívesebben követtem volna a példáját. Belegázolni ismét a hideg vízbe és a hobbittal közösen a partra húzni-taszigálni az összes hordót, hogy aztán kinyissuk őket és kisegítsük a meglehetősen rossz állapotban lévő törpöket, na ha valamire, erre most nem vágytam. Ugyanakkor reménykedtem, hogy a mozgás talán melegen tart majd, így összeszorított fogakkal igyekeztem megtenni minden tőlem telhetőt, már csak azért is, hogy ne egyedül Bilbóra maradjon minden munka. Ha valamire, erre a fordulatra nem számítottam; még mindig átkoztam magamat, amiért nem emlékeztem.

A törpök meglehetősen zilált állapotban kerültek elő. Sokaknak úgy beálltak a tagjai, hogy kezdetben mozdulni sem tudtak, és tele voltak kék-zöld zúzódásokkal (ebben a tekintetben én sem festettem jobban). A legtöbben, amint kiszabadultak a hordóból, Bofurhoz hasonlóan elterültek a földön. Balin és Bombur voltak a legrémesebb állapotban, Thorin viszont, kellő morgás után végül hajlandó volt segíteni nekünk. Fili és Kili szintén összekapták magukat, s végül közös erővel sikerült kiszabadítanunk a társaság összes tagját, aztán ledőltünk a lábunkról mi is, és hosszú ideig ott feküdtünk a parton, egymás hegyén-hátán.

- Veled mi történt? - pillantott rám Thorin, miután a törpök többségébe valamennyire visszatért már az élet, felültek és nézelődtek, vagy magukat próbálták rendbehozni, amennyire tőlük tellett.

- Hosszú történet. - igyekeztem kevésbé remegni, most, hogy magamon éreztem a tekinteteket.

Amennyire tudtunk, összetömörültünk a parton, akik a legrosszabb állapotban voltak, csak feküdtek, mi többiek őket noszogattuk és közben tanácskoztunk, hogyan tovább.

- Egyedül Tóváros jöhet szóba. - mondta Bilbó és abba az irányba mutatott, amerre sötétedéskor a település árnyékát láttuk. - Néhány mérföldre lehet csupán.

- Sokan nem bírnak annyit gyalogolni, nézz rájuk. - jegyeztem meg, miközben Dwalinnal azon voltunk, hogy segítsünk Balinnak felülni.

- Akkor csak néhányan megyünk. - döntött Thorin, végigpillantva a társaságon. - És hívunk segítséget. A környékbeliek a régi időkben tisztelettel adóztak a Hegymély Királya iránt; nem utasíthatnak vissza, ha megtudják, ki jött hozzájuk.

- De az is egy lehetséges út... - csendült hirtelen egy ismeretlen hang a sötétben, tőlünk néhány méternyire. - hogy elmesélitek, mit keres egy csapat törp itt, ilyen állapotban, s mire készül az éj leple alatt.

Mindannyian összerezzentünk, néhányan felpattantak. Kili felkapott egy követ, készen arra, hogy szükség esetén harcoljon, ám a következő pillanatban jellegzetes süvítés hallatszott és egy nyílvessző halálosan pontos találattal ütötte ki a kezéből. A törpök közül többen felkiáltottak, még közelebb húzódtunk egymáshoz. Tudtuk, hogy semmi esélyünk; a titokzatos íjászt elrejtette az éjszaka, mi pedig fegyvertelenek és szörnyen kimerültek voltunk.

- Ne próbálkozzatok. - szólt a hang. - Nem áll szándékomban végezni veletek, hacsak nem adtok okot rá.

- Nincs fegyverünk. - morgott Thorin, belátva, hogy nem tehet semmit. - Mutasd magad.

Fáklyafény lobbant és a sziklák közül egy ember lépett ki. Ahogy hátralökte fekete csuklyáját, láthatóvá vált durva vonású, viharvert arca, sötét szeme komoran csillogott, ahogy végignézett rajtunk. Magas volt (talán társai között is kitűnően magas) és szikár alkatú, egyik kezében egyszerű hosszúíjat fogott. A törpök morogtak, ellenszenvesen méregették a jövevényt, aki úgy tetszett, mintha ragyogna a tűz fényében... vagy csak lázas tekintetem akart becsapni, esetleg a ráismerés ragyogtatta fel előttem?

- Még egyszer kérdezem: kik vagytok és mit kerestek Tóváros közelében? - szegezte nekünk a kérdést Bard, és bár most nem fogta ránk az íját, biztos voltam benne, hogy szükség esetén pillanatokon belül tudná használni.

- Jade, ő a te népedből való. - hallottam Thorin hangját. - Beszélj vele.

- Jade nincs túl jól. - válaszolt helyettem Balin. Igaza volt; még mindig reszkettem, az érzékeim eltompultak és nem kis ijedtséggel tapasztaltam, hogy tagjaim egyre kevésbé engedelmeskednek az akaratomnak. Ismét magamon éreztem a többiek tekintetét és csak most tudatosult bennem, hogy a lábam sem biztos, hogy sokáig elbírna, ha Dwalin a bátyja mellett nem tart meg engem is.

- Jól vagyok. - motyogtam, de meg se hallottak.

- Kereskedők volnánk a messzi Kék-hegységből; ártatlan utazók, akik bajba kerültek. - adott választ végül Bardnak Balin, s igyekezett nagyon ártalmatlanul nézni, ami a mellette álló, fogát csikorgató Dwalin miatt nem biztos, hogy olyan mértékben bevált, mint szerette volna. - A balszerencse folytán orkok támadtak ránk, csomagjaink, portékánk mind odaveszett. Te Tóvárosból jöttél, igaz-e? Magunk is oda igyekszünk, hogy biztonságra leljünk ott, kipihenhessük az út és a megpróbáltatások okozta fáradalmakat.

Bard bizalmatlanul, szinte ellenségesen mért végig minket ismét. Arcán, kisugárzásán nyoma sem volt egy szikrájának sem a filmekből megismert, szimpatikusra csiszolt alakból - ez a Bard mogorva volt és barátságtalan. Nem kérdezett rá ugyan a hordókra, csupán egy rövid megjegyzést tett.

- Tóvárosba nem léphet akárki, csak akit Tóváros Ura fogad.

A törpök összenéztek, aztán Balin szeme ravaszul csillant.

- De biztos vagyok benne, hogy akad, aki Tóváros Urához kísérne minket. - most ő mérte végig Bardot. - Bizonyos... juttatásért cserébe.

* * *

Bard csónakja (vagy hajója) nem messze, egy beszögellésben ringatózott a vízen, és szerencsére elég nagy volt ahhoz, hogy mindannyian felférjünk rá. A törpök közül többen is olyan rémes állapotban voltak, hogy úgy kellett felcipelni őket, így mikor végre el tudtunk indulni, már enyhén kiviláglott az éjszakai égbolt, jelezve a hajnali órák közeledtét.

Bard biztos kézzel irányította a csónakot, néha barátságtalan pillantásokat vetve felénk, ahogy ott ültünk sorban, s mióta beszálltunk, egy szót sem szólt hozzánk, igaz, ez a törpöknek is tökéletesen megfelelt. Igyekeztem nyitva tartani a szemem, őt figyelni, de utam során most először nem volt erőm hozzá, hogy rajta, a történteken vagy bármi máson töprengjek. Az igazat megvallva egyre kevesebb erőm volt bármihez is, és nem pusztán a szörnyű kimerültség miatt.

- Jade, nézd csak! - arra eszméltem, hogy Kili finoman megráz, hogy rávegyen, figyeljek kissé. Reszkettem a karjai között, de összeszedtem az erőmet és felemeltem a fejem, inkább csak hogy megnyugtassam, nem vagyok olyan pocsékul. Csak most tudatosult bennem, hogy bár nagyjából egymagasak vagyunk, a törp termetben mennyire zömökebb és nagyobb, mint én. Kili mosolygott, de szemében láttam az elrejteni kívánt aggodalmat.

- Azért még élek, Kee. - a fejem visszabukott a vállára. - Mit nézzek?

Kili előrebökött az állával.

A lassan sötétedő, kissé ködös táj távolában úgy bontakozott ki a Hegy, mint valamiféle homályos látomás. A törpök megigézve bámulták, többen felpattantak és a hajó széléhez tülekedtek, Balin szemében mintha könny csillant volna, Kili pedig olyan szélesen és boldogan mosolygott, ahogy még soha.

A Magányos Hegy. Megérkeztünk, legalább is oly közel voltunk már, mintha kézzel tapinthatóvá vált volna az út vége. De az én szívem nem örült. Messze volt még, sok-sok mérföld, mégis, nekem túl közel. Árnyéka rám borult, ahogy büszkén, néma fenyegetéssel magasodott az ég felé. Sosem hittem, hogy egy napon látni fogom, hogy eljutok ide. Mégis így történt. A törpök legendás királysága, Thorin Társaságának úticélja annyi viszontagság, küzdelem és fordulat után most ott volt előttem teljes valójában. Ám bennem egészen más érzések kavarogtak, mint társaimban: nyomasztó, alattomos félelem, veszteség és fájdalom ígérete.

Lassan becsuktam a szemem, próbálva szabadulni a látomástól, a Hegytől, melyet azonban még így is ott láttam magam előtt, és amely gonosz, fájdalmas jóslatokat súgott nekem... vagy ezt már csak a képzeletem játszotta?

- Baj van? - hallottam Kili hangját. Nem tudhatta, miket súg nekem a Hegy, miért fordítottam el a tekintetemet. - Borzasztóan forró a homlokod.

- Te meg szúrsz. - igyekeztem visszavágni, de már alig volt erőm bármihez is. - Figyelj csak, Kukacos. Kérnék egy szívességet.

- Hm?

Meglehetősen idiótának éreztem magam.

- Ha megérkeznénk és a sors úgy hozza, hogy Bard wc-jéből kell előmásznunk... kérlek mondd meg, hogy nem hozok szerencsét.

És elaludtam.

_______________________________________

Megjegyzések:

- Bard karakterét a könyvben szereplő Bardról mintáztam: barátságtalan, mogorva és senki sem kedveli őt Tóvárosban. Abszolút nem egy pozitív figura. Ugyanakkor egyetlen dologban követtem a filmet: Bard gyerekei is szerepelni fognak hamarosan :)