Halk, rémült kiáltással ébredtem. Egy pillanatig, míg az álom utolsó képei szétfoszlottak, nem tudtam, mindez valóságos volt-e vagy sem, aztán lassan eszméltem, hogy hol vagyok, és hogy Legolin keze a vállamon nyugszik. A tünde meglehetős aggodalommal kutatta a tekintetemet.

- Jól vagy?

Lassan bólogattam és egyenesebb pózba helyezkedtem. Legolin becsukta és bezárta a cellám ajtaját, de ő maga benn maradt. Kíváncsi voltam, mit kereshet itt, mit akar tőlem.

- Miről álmodtál?

- Egy orkról. Bolgnak hívják. – válaszoltam, magam is meglepődve azon, hogy elmondom neki. Ő az én karakterem, emlékeztettem magam. Teljesen normális, hogy közel érzem magamhoz és megosztom vele, ugyanakkor ezzel nem ártana vigyáznom. Tereltem hát a témát, miközben igyekeztem kirázni a fejemből az ork képét, amint fölém tornyosul, háttérben a lángoló fenyőfákkal. – Miben lehetek a segítségedre?

- Gondolom, továbbra sem akarsz beszélni, még ha társaid nem is hallanák. – érzékelte a témaváltást, de nem tette szóvá. – De nem ezért jöttem. Hoztam neked ételt és takarót. Valamint átkutattuk a csomagjaitokat, már ami maradt, és...

- Ó. – akaratlanul is felkuncogtam, részben mert rájöttem, mi a problémája, részben pedig az arckifejezésén, ahogy letette elém a hátizsákomat és nekiállt kipakolni a tartalmát. Szerencsétlent a végén még teljesen összezavarom... nem jó dolog az én karakteremnek lenni.

- Igazán... különös dolgokat hordasz magaddal. – mintegy nyomatékosításképp felemelte az épp kezébe akadó tolltartómat.

- Íróeszközök. – magyaráztam rezzenéstelen arccal. - Amivel kinyitod a tárolóját, mifelénk cipzárnak hívják; nagyon praktikus, néha ruháknál is szokták alkalmazni. Igen, tudom, hogy másképp néznek ki a tollaim... különböző megoldásokat találtak ki, hogy az írást gyorsabbá és kényelmesebbé tegyék. Az a töltőtollam, a tintát kis tárolókba, patronokba rakják, bármikor újra lehet tölteni és nem kell mártogatni mindehhez. A másik tollba magába töltötték a tintát, sajnos az, ha kifogy, már nem használható többé. Mindenféle íróeszközöm van... nem, az nem az. - dobtam gyorsan vissza egy pendrive-ot. - Az csak... dísz.

- Hm. - csak ennyit reagált, de láttam rajta, hogy nem igazán tudja hova tenni a sok, számára nagyon furcsa tárgyat. Pedig ez csak a kezdet volt: most a külső zsebben tartott kis neszeszer-féleségben tárolt holmikat pakolta ki elém.

- Tisztálkodószerek. - kuncogva vettem kézbe az eddigre már réges-rég kiürült kézfertőtlenítő gél tubusát. - Szerintem nem különböznek a Középföldén használatos dolgoktól, csak nálunk mindent nagyon színesen csomagolnak, meg szeretik utazáshoz minél könnyebben szállíthatóvá tenni. - magyarázatképp kinyitottam neki a zsebtükrömet, majd a magába fordítható fésűmet is megmutattam. Valahol nagyon jól esett ez a játék, elvonta a figyelmemet, szép emlékeket juttatott eszembe, felderített. Legolin hozzáállása (enyhe megrökönyödése, de egyben érdeklődése is) szintén jó érzés volt, az, hogy én mutathatok valamit, amit mások nem ismernek, anélkül, hogy különösebben aggódnom kellene, mi lesz a következménye.

A bicskám különösen érdekelte. Nagyon tetszett neki az, hogy a pengét vissza lehet hajtani a nyélbe, és hogy egyéb hasznos szerszámok is találhatóak benne.

- Egy ilyen apró tárgyba hogy férhet ennyi minden? - kérdezte halkan, inkább csak magától, miközben vizsgálta, felvonva szemöldökét a svájci márkajelzésen. - A markolat anyaga is érdekes.

- Ha szeretnéd, neked adhatom. - vontam vállat. Beletelt néhány percbe, míg sikerült rávennem, hogy fogadja el, de végül beleegyezően hajtott fejet köszönete jeléül.

- A foglyaink vagytok, de amint változik ez a helyzet, mindeneteket visszakapjátok tőlünk. - jegyezte meg. - Nem veszünk el semmit, ami nem a miénk.

- Lehet, hogy be vagyunk zárva, de ételt és védelmet kapunk tőletek. - válaszoltam. - Kérlek, vedd köszönetem jeléül ezekért. Nekem amúgy sincs rá szükségem. Nem hiszem, hogy már bármikor is használni fogom.

Így hát tovább néztük a holmimat, említés nélkül hagyva az utam során gyűjtött emlékeket, hisz azokat ő is tudta hova helyezni.

A kék bőrkötésű, tenyérnyi Biblia, amelyet a beleírás szerint 2006. január 27-én kaptam, s azóta az utazós hátizsákom állandó lakója volt, az utolsók között került elő. Figyeltem, ahogy Legolin belelapoz, egy pillanatra szélesen elvigyorodtam a 'Magyarországi Gedeon Társaság' címen.

- Ez... a népem hitének az alapja; kicsit olyasmi, mint nektek az Ainuk Muzsikája.- dünnyögtem, miközben átvettem a könyvet és finoman megtöröltem. - Nem tudom, nektek megvan-e leírva...

Megint úgy nézett, mintha nem evilági teremtményt látna. Zavartan sütöttem le a szemem.

- Nagyon furcsa szerzet vagy... Ki vagy te? Honnan jöttél? – figyelte az arcom elgondolkozva. – Milyen nép gyermeke vagy?

Na, ezt hogy lehetne elmesélni?

- Azt mondják, íjfeszítő nép vagyunk, papi ág keletről. - válaszoltam végül habozva. - Legalább is egykor azok voltunk. Az otthonom most nagyon más, sok mindent elmosott a múlt homálya, inkább csak emlékekben őrizzük ezeket.

Hallgatás. Mióta Középföldén voltam, sokszor végiggondoltam már, mit mondhatnék magamról, ha kérdeznek, idáig finomítva azt a sok kérdést felvető, veszélyesebb verziót, amelyet még a törpöknek meséltem, amikor találkoztunk. Talán Legolin is megelégedett a válasszal... nem tudtam eldönteni. De egyelőre nem kérdezett többet, csupán töprengő arcot vágott, mintha felidézni próbálna valamit, egy hasonló elmosott árnyat, amiről én beszéltem.

Ismét végignéztem a sorban kirakott holmikon és hirtelen nagyon rossz érzésem lett.

- Csak ennyi? - kérdeztem Legolint. - Nem volt a táskában még valami? Egy kék könyvecske.

A tünde megcsóválta a fejét.

- Nem volt.

Lesújtva nyugtáztam a választ. Nem volt... A Kék Könyv volt az otthonhoz fűzött kapocs, a legértékesebb kincsem, amibe az eddigi utunk során mindent írtam, rajzoltam, emlékeket, titkokat zártam bele. De hát mikor veszítettem el, hogyan? Mielőtt elszakadtam a törpöktől, még megvolt, emlékszem, egy bakacsinerdei levelet tettem bele, hogy majd lepréseljem. A hiánya ledöbbentett és fájt, mintha egy barátot veszítettem volna el, valahogy üresnek éreztem magamat nélküle. Rosszkedvűen fordultam a falhoz.

- Még otthonról hoztam... Abba jegyeztem fel mindent az utam alatt.

- Oh. - megértően bólintott. - Sajnálom. Ezek szerint valamiféle író lennél?

- Ó, dehogy. - ráztam a fejem, megengedve magamnak egy kis nevetést. - Csak a magam örömére írok, rajzolok mindenfélét... jó elfoglaltság. Szeretek alkotni.

Elgondolkodott egy darabig.

- A csomagodat vissza kell vinnem. Vegyél ki belőle papirost és íróeszközt magadnak. Így majd tudsz alkotni.

Meglepetten bámultam rá.

- Tényleg? - nem számítottam erre, és különösen jól esett. Hálás mosollyal halásztam ki néhány papírt, illetve tollakat, ceruzákat és radírt. Így talán könnyebb lesz elviselni a bezártságot, gondoltam kissé felvidulva. - Le hannon.

Halványan megmosolyogta a szavaimat, mint minden tünde, amikor a nyelvükön szóltam.

- Mennem kell. - vette magához a hátizsákomat. - Még visszatérek a jövőben... Akár társalogni, eszmecserére is. Furcsa egy szerzet vagy... - ismételte, miközben kifelé indult. - ...Utazó.

- Várj! – szóltam utána, mire megfordult és kérdőn nézett rám. A fejemben hirtelen fogalmazódott meg a kérdés. - Ismered Lindorn-t?

- Igen. – megint furcsálkodva tanulmányozott, ismét összezavartam. Az én szívem viszont repesett a válaszától: valahol, Bakacsinerdőben ott van még egy karakterem, egy tünde, aki szintén sokat jelent nekem, része a gondolataimnak. – Te ismered?

- Csupán hallottam róla. - válaszoltam. Egy darabig még figyelt engem, nem tudtam leolvasni az arcáról, hogy mit gondolhat, aztán végül távozott. Elmélázva hallgattam távolodó lépteit, melyek egy idő után teljesen elhaltak, kezembe vettem az egyik tollat és az ujjaim között forgatva néztem magam elé.

Aztán a következő pillanatban majdnem felvisítottam rémületemben, ahogy valami láthatatlan a vállamra nehezedett; csak az volt a szerencse, hogy a hirtelen ijedségtől nagyra nyitottam ugyan a számat, de egy hang sem jött ki rajta.

- Csss, Jade, ne ijedj meg!

- B-bilbó..! - hebegtem vadul kalapáló szívvel. A hobbit a semmiből tűnt elő, s habár tudtam, hogy képes ilyesmire, arra a legkevésbé sem számítottam, hogy a cellámban fog felbukkanni.

- Nem akartalak megijeszteni, mindjárt megmagyarázom. - hadarta Bilbó, ideges pillantásokat vetve kifelé. A cella túloldalán csend volt; ezek szerint a tünde őrök már elmentek. A hobbit megkönnyebbülten mosolyt eresztett felém. - Hála az égnek, hogy megvagy. Igencsak megrémültünk, amikor nem találtunk, azt hittük, elvesztettünk téged, vagy a pókok...

- Ühüm. - dünnyögtem, fájó mellkasomat dörzsölve. - Figyelj Bilbó, nem kell megmagyaráznod semmit. Örülök, hogy sikerült bejutnod. Egy ideje már tudok a varázsgyűrűdről... láttam nálad, miután megszöktünk a Köd-hegységből.

Ez persze hazugság volt, de most sokkal fontosabb dolgom is akadt, mint megejteni a vallomást, amelytől még mindig tartózkodtam, s túlzottan bölcs se lett volna.

Most Bilbón volt a határtalan megdöbbenés sora.

- De hát... - motyogta, zavartan babrálva a zsebével.

- Most nem ez a lényeg. - a hobbit meglepetésszerű megjelenésének következtében csak úgy pattogtak a fejemben a gondolatok. - Bilbó, neked és a törpöknek meg kell szöknötök innen minél hamarabb. Keresd meg Thorint!

- Thorint? - bámult rám. Bólogattam.

- Őt is a tündék fogták el.

- De hát honnan tudod? - csodálkozott. Kissé zavarba jöttem; néhány percen belül már megint kereshettem egy hazugságot.

- Ööö... még Legolin említette, a tünde, aki ide hozott. Thranduil lánya. Amikor az erdőben találkoztunk. - motyogtam, az említett személy által otthagyott holmikkal szöszölve, majd hirtelen ötlettel fogtam néhány papirost, egy kissé már tompa ceruzát (a szeretett rotringomtól nem akartam megválni), kettétörtem a radírt és a felét hozzácsaptam, majd az egészet Bilbó kezébe nyomtam. Kicsit lelkiismeret-furdalásom volt, hiszen Legolin pusztán jóindulatból engedte, hogy megtartsam a holmit, de azzal nyugtattam magam, hogy végül is Thorin Társasága mindezek nélkül is kijutott Thranduil birodalmából. - Tessék. Rajzolj térképet! Sokat segíthet majd és te is könnyebben tájékozódsz vele. Majd ha Legolin jön legközelebb, valahogy elérem, hogy kicsit nyitva hagyja a cella ajtaját, és akkor ki tudsz surranni.

- Oh. - Bilbó kissé idegenkedve forgatta kezében a radírdarabot. - Ez mire való?

Megmutogattam hát neki, hogyan tudja kezelni a radírt és a számára meglehetősen furcsa ceruzát; nekem meg az volt furcsa, hogy félelmében, hogy a tündék esetleg visszatérnek és meglátják, újra láthatatlanná változott. Elég bizarr volt ott ülni és magyarázni, hogy közben nem láttam semmit. Bizarr... és egyszerre lenyűgöző és hátborzongató. Szinte kényszerítenem kellett magamat, hogy a feladatra koncentráljak és ne Bilbó láthatatlanságának az okára.

- És veled mi lesz? - kérdezte a hobbit, miután mindent megvitattunk. - Most is segítesz Thorinéknak...

Zavartan vonogattam a vállam.

- Majd kiderül. Most az a fontos, hogy ők kijussanak és tudják teljesíteni, amiért útnak indultak. Tudod, Gandalf is mondta, hogy nem tartok veletek a végsőkig.

Most kifejezetten feszélyezett, hogy ő látja az arcomat, de én az övét nem. Éreztem, hogy mocorog mellettem; jól esett, hogy nem maradtam teljesen magamra, hogy valószínűleg mégsem fogok megőrülni ebben a föld alatti cellában, bezárva.

És úgy tűnt, egy darabig senki nem néz a börtön felé, hogy kinyissa az ajtót.

- Na és mondd csak. - fordultam az irányába. A zörgés alapján Bilbó épp igyekezett elrakni a tőlem kapott holmit, majd kényelmesebben elhelyezkedett és várta a kérdést. - Mi történt veletek, miután elszakadtunk egymástól?

Mintha nem tudtam volna. Bilbó kissé remegő hangon felnevetett.

- Ne is kérdezd. - mondta félig kimerülten, félig büszke-vidáman, és belefogott egy mesébe egy hobbitról, a varázsgyűrűjéről és kardjáról, egy falka feldühödött, óriási pókról és tizenkét bajbajutott törpről...

_______________________________________

Megjegyzések:

- Lindorn szintén egyike az általam kitalált tünde karaktereknek, aki talán később majd ebben a történetben is fel fog bukkanni.