Összetereltek minket, majd végre megszabadulhattunk a szemünket takaró kendőktől. Hunyorogva pislogtam körbe, először csak a felettünk lobogó fáklyákat látva, majd ahogy szemem hozzászokott a félhomályos-kivilágított térhez, lassan beláttam a barlang egészét, a nagy csarnokot, amely a kapu mögött ásított, bekebelezve mindannyiunkat.

Olyasmi volt, mint amilyennek elképzeltem. Egyáltalán nem hasonlított az orkok Köd-hegység beli birodalmára, és bár tudtam, ez egy barlang, volt valami más beütése – talán az oszlopok miatt, melyeket úgy faragtak, mintha élő fák törzse tartaná a mennyezetet, vagy ez is része volt Bakacsinerdő varázsának, vagy talán a tündék jelenléte volt az, ami megszépítette körülöttem a hideg kőfalak és a tágas tér önmagában barátságtalan valóját. A levegő tiszta volt, az előtérből kivilágított járatok vezettek ezerfelé, melyek ugyan szűkek voltak, de nem olyan barátságtalanok, mint amelyeken az orkok végighajtottak minket... igaz, helyzetünk nem sokban különbözött az akkoritól, legalább is a törpökre nézve.

- Hű. – ámulva forgattam a fejemet, miközben társaságunkat beterelték az egyik folyosóra, s a tündék némelyike halk dalra fakadt, mely visszhangozva szállt tova, még inkább megszépítve a barlang auráját. Igyekeztem hallhatóan beszélni, de úgy, hogy közben ne zavarjam meg az éneket. Azt, hogy bármiféle útvonalat megjegyzek a szörnyen kanyargós járatrendszerben, amelyen keresztül tereltek minket, nagyjából a harmadik kereszteződés után feladtam. – Hasonlónak képzeltem el... A járatokat is varázskapuk határolják, igaz?

- Ne beszélj a tündéhez, Jade. – szólt rám Dwalin, mielőtt Legolin válaszolhatott volna. – Nem bízhatsz benne.

Hosszú gyaloglás után hirtelen szakadt vége a járatnak: tágas, jóval magasabb tér bontakozott ki előttünk, melyet fényáradat töltött be, alul kisebb patakok csobogtak varázslatosan, s melyeken hidak és lépcsők sokasága vezetett keresztül, ezek pedig egy ponton mind összetalálkoztak, egy emelvényre helyezett téren, ahol az oszlopok között, faragott trónuson ott ült a Tündekirály. Ide vezettek minket a tündék, a trónus előtt felsorakoztatva, őrökkel a hátunkban, míg Legolin és Legolas kiváltak társaik közül, apjukhoz lépve.

- Chizzk. - csúszott ki a számon. Thranduil.

Nos, abban a pillanatban éppen nem az volt a fejemben, hogy mennyire sassy (amúgy is, a törpök már így is eléggé néztek a furcsa szavakon, amelyeket néha használtam, és ha ezt benyögöm, azzal végképp eláshattam volna magam), bár meg kellett hagyni, stílus azért volt rendesen.

Komor arckifejezéssel ült trónján, mialatt végignézett minket, fején őszi bogyókból és vörös levelekből készült korona, köpenye finom redőkbe rendeződve leért egészen a földig, arany haja szinte ragyogott a barlangot bevilágító fáklyafényben. A fenséges látvány mellett volt valami kisugárzása, ami különösebben nem tetszett, vagy legalább is gyanakvást, egyfajta valami nem stimmel itt nekem érzetet ébresztett bennem; persze lehet, hogy pusztán azért, mert jelentős időt töltöttem Thorin Társaságával.

Arcizmaimmal viaskodva igyekeztem hátrébb húzódni a törpök takarásába, miközben azon töprengtem, hogy miként reagálna, ha megemlíteném neki, hogy egyes róla készült művészi munkákon az arcának jelentős része hiányzik.

Később persze már nem voltam ilyen vicces kedvemben.

Thranduil parancsára a tünde őrök eloldoztak minket; olyan kimerültek voltunk, hogy alig álltunk a lábunkon, a törpök ráadásul még a pókméreg hatásától is erőst szenvedtek, és amúgy sem lett volna semmi esélyünk nem hogy a szökésre, de az ellenállásra sem. A törpök erejéből már csak arra futotta, hogy mogorva pillantásokat vessenek fogvatartóinkra és urukra, és orruk alatt válogatott káromkodásokat mormogjanak, valószínűleg a saját nyelvükön.

Thorin hiányában Balin lett a szószólónk. Védelmére legyen mondva, az öreg törp eddigre a végletekig elfáradt és tudtam, hogy Bakacsinerdő tündéiért sincs igazán oda, mindenesetre olyan ingerült és udvariatlan volt, amilyennek eddig sosem láttam őt. Thranduil hosszan, részletesen próbálta faggatni arról, mégis mit kerestünk az erdőben és zavartuk meg az ünnepségét, de nem kapott tőle semmi választ, csupán néhány mogorván odavetett szót, és többi társam sem volt beszédes, de kemény, utálkozó tekintetét egy sem vette le a Tündekirályról.

- Mert hát mit is cselekedtünk mi? - fakadt ki Balin, türelmét vesztve. - Vajon bűn az, ha eltévedtünk az erdőben, ha éhesek és szomjasak voltunk?

- Ez még mindig nem ad magyarázatot arra, hogy mit kerestetek az erdőben. - jegyezte meg Thranduil és összevonta a szemöldökét. - Utoljára kérdezem: milyen céllal jöttetek?

- Az nem tartozik rád. - szúrta oda meglehetősen udvariatlanul Glóin, a törpök mormogva bólogattak szavára.

- Ez a népem területe. Arról nem is beszélve, hogy felzavartatok számos sötét teremtményt, amelyek...

- És szelídített állataitok vagy ölebeitek-e a pókok, ha attól, hogy mindezek után megöltük őket, dühbe gurultok? - vágott vissza Balin, s ezzel pontot is tett a kihallgatás végére. Thranduil annyira felbőszült a kijelentéstől, hogy úgy döntött, nem faggat minket tovább.

- Bűn engedély nélkül bejárni a birodalmamat. S addig tartalak börtönömben mindannyiótokat, amíg észhez nem tértek, és meg nem tanuljátok a jó modort! - következő szavait már az őrökhöz intézte. - Külön zárkába csukjátok őket. Ételt és italt kapjanak, ám amíg nem akad legalább egy közöttük, aki hajlandó felelni a kérdéseimre, mind legyenek elzárva, és ne is léphessenek kapcsolatba egymással. Vigyétek őket és tegyetek eszerint.

- Apám, várj. - Legolin odalépett hozzám, kezét a vállamra helyezve finoman tolt Thranduil elé. Ez volt az a pillanat, amikor a tünde mindent megváltoztatott. Még jóval később is, mikor a történteken elmélkedtem, gyakran felmerült bennem: vajon véletlen volt-e, hogy pont ő, és hogy volt-e mindennek köze a kapcsolathoz, amely kettőnket összekötött. Vajon a sors csavarja volt ez, vagy Legolin tudtán kívül jobban ismerte, mi lakozik a szívemben, mint én magam, és ezért volt az, hogy pont akkor, pont úgy befolyásolta a történteket anélkül, hogy maga sejtette volna? - Ő itt Jade, ezekkel a törpökkel utazik. Valamit szeretne mondani neked.

Egyszerre azon kaptam magam, hogy mindenki engem néz. Thranduil hideg kíváncsisággal, szemében még azzal az ingerültséggel, amely a foglyoknak szólt, Legolas és a többi tünde. És a törpök... Meglepődve, gyanakodva, talán némi ellenségeskedéssel, mint akkor régen, amikor először találkoztunk.

- Jade? - Kili hitetlenkedve összevonta a szemöldökét, de nem volt idejük nekik sem, mert Thranduil intett a fejével, és az őrök elkezdték kivezetni ellenkező barátaimat. Pocsékul éreztem magam; nyitottam a számat, de egy hang sem jött ki rajta.

Most kerültem igazán kutyaszorítóba, s a félreértés kívülről nézve talán nevetségesnek is tűnhetett, de az a néhány személy, aki ennek tudatában lett volna (Gandalf, Elrond, Dilendir és Glorfindel) messze voltak, nagyon messze. Fili, Kili, Balin és a többiek, semelyikük sem tudott valódi küldetésemről, melyet Völgyzugolyban kaptam, s teljesen jogosan vélhették azt, hogy az ő dolgukról kérdeznek engem is.

Én pedig nem akartam, hogy azt higgyék, elárultam őket.

Fontosak voltak nekem s közelebb álltak a szívemhez, mint kezdetben szerettem volna (és ezt a küzdelmet feladtam már rég), én pedig rettegtem annak esélyétől, hogy elveszítem azt a számomra különleges köteléket, ami Thorin Társaságához fűzött, és talán őket is hozzám. Azokban a pillanatokban nem érdekelt a helyzetem, a hírem fontossága, semmi más, csak ők.

Akkor és ott meghoztam egy döntést. Egy döntést, amely hatással volt mindannyiunk jövőjére.

- Nos? - Thranduil várakozva figyelt. Vállat vontam.

- Nincs mit mondanom, Tündekirály.

A törpök egy emberként fordultak vissza, mielőtt minden igyekezetük ellenére kitolták volna őket a csarnokból, s ahogy néztek rám, meg inkább csak meggyőzött az akkor érzett igazamról. Thranduil szeme rosszallóan szűkült össze, Legolin ellenben értetlenül meredt rám, hisz ő volt az egyetlen, aki tudta, hogy miért is vagyok ott, hogy annak, amit mondanom kellene, semmi köze sincsen a törpökhöz. A Tündekirálynak mindenesetre nem volt türelme erre.

- Vagy úgy. - legyintett némi ingerültséggel (amely most kifejezetten nekem szólt) a hangjában. - Csak az időmet vesztegetem most ezzel. Vigyétek őt is és zárjátok külön cellába, amíg nem gondolja meg magát és nem beszél. Úgy tűnik, egy követ fúj a törpökkel... közülük való.

- Majd én elviszem. - Legolin enyhén megszorította a vállamat, tekintetével jelezte a felém induló őrnek, hogy maradjon. Félig büszkén (mintha átvettem volna a törpök kiállását), félig mintha álomban járnék, hagytam, hogy Legolin kivezessen Thranduil színe elől, azt sem figyeltem igazán, merre megyünk, csupán ballagtam előre, azon gondolkodva, hogy mindjárt beérjük a törpöket és talán még láthatom néhányukat. Lefelé tartottunk, újabb kanyargó, össze-összetalálkozó járatokon, lobogó fáklyák között, de most nem volt dal, csupán feszült csend, melyet egyszer csak Legolin tört meg.

- Miért nem mondtad el a hírt, amivel ide küldtek? - kérdezte, hangja halkan visszhangzott a levegőben.

- Ők a barátaim. Nem akartam, hogy azt higgyék, az ő ügyükről beszélek. - válaszoltam, a köves-faragott járatutat bámulva magam előtt, ahogy lépkedtünk. - Túl hirtelen történt minden, hogy tisztán gondolkodjak, de ha megváltoztathatnám, sem cselekednék másképp.

Majd beszélek, miután a törpök megszöktek. Furdalt a lelkiismeret, és próbáltam azzal nyugtatni magam, hogy Thranduil népe eredetileg az üzenetem nélkül is boldogulna. De vajon Gandalf mit szólna, ha megtudná, hogyan alakultak a dolgok?

Sokáig mentünk, főképp lépcsőkön lefelé, mert Thranduil tömlöcei az erődítmény alsóbb részein voltak. Erre már kevesebb fáklya világított, több posztoló őr mellett haladtunk el. Beleborzongtam, ahogy jobban tudatosult bennem, mi lesz a sorsom: hetekig ülni egy cellában, ahol nem láthatom a napfényt, sem a társaimat. Kezdeti határozottságom mellé lassú alattomossággal kúszott be annak kételye, hogy tényleg bírni fogom-e mindezt, hiszen ha valamire, arra tényleg nem voltam felkészülve, hogy kalandom ilyesfajta fordulatot vesz.

A börtönhöz érve Legolin kinyittatta az egyik elülső cella ajtaját. Hiába forgolódtam és nézelődtem, a törpöket már nem láttam és hangjukat sem hallottam; úgy helyeztek el mindannyiunkat, hogy esélye se merüljön fel annak, hogy kommunikálhassunk vagy akár tisztában legyünk azzal, ki merre van.

- Ne aggódj a barátaid miatt. - nyugtatott Legolin. - Nem szívleljük a törpöket, de nem ártunk nekik. Apám csupán tudni akarja ittlétük okát, ha bármelyikük beszél, mindannyian szabadon távozhatnak. És te is.

- Én nem árulom el őket. - húztam ki magam büszkén, inkább azért, hogy saját félelmemet elűzzem. Legolin elgondolkodva figyelt engem.

- Kicsit hasonlítasz rájuk. - jegyezte meg végül halkan. Nagyot sóhajtottam; lassan már magam sem tudtam, mi vagyok, ki vagyok. Völgyzugoly követe vagy a törpök társa, titkaik őrzője? Valaki, aki már nem külső szemlélője a kalandjaiknak. És bárhogy is döntöttem, helyesen vagy nem, annak következményeit viselni fogom, jókat és rosszakat egyaránt.

- Csak... legyetek velük tisztességesek, kérlek. Bomburnak nagy az étvágya, ne éheztessétek. Bifur már öreg, nézzetek rá néha, hogy van, adjatok neki egy takarót vagy valami. Óinnak legalább a hallókészülékét szolgáltassátok vissza, mert szegény nélküle teljesen elveszett. Dori és Balin, ha megnyugodtak, bölcs személyiségek, akikkel alkalomadtán jól el lehet beszélgetni, akárcsak Orival, ha esetleg megnyílik, bár ezt a körülmények miatt kétlem. A fivérét, Norit viszont kutassátok át kicsit alaposabban, ki tudja... ne próbáljon meg ostobaságokat csinálni. - egy pillanatra elszorult a torkom, ahogy rájuk gondoltam. - Könnyebb szívvel ülök itt, ha tudom, hogy jól bántok velük.

- Nem fogod meggondolni magad.

Nem kérdés volt.

- Muszáj így tennem. - bólintottam.

- Számodra fontosabb, hogy mit gondolnak rólad, mint hogy teljesítsed, amivel megbíztak? - Legolin megcsóválta a fejét. - Később tisztázhatnád magad előttük.

- Nem. - éreztem, ahogy az az igazi, a jövőt elővetítő szomorúság és veszteségérzet lassan rátelepszik a gondolataimra, a lelkemre. Kerültem a tünde tekintetét, nem akartam, hogy lássa rajtam. - Elég valószínű, hogy erre nem lenne már lehetőségem.

Már megint engem tanulmányozott, olyan ijesztően belémlátón, ahogyan a tündék tudtak.

- Másképp is alakulhatnak a dolgok. - jegyezte meg.

- Ezt nem tudhatod. - sóhajtottam.

- Miért, te tudod? - nem várta meg a válaszom, kifordult, és a cellaajtó tompa csattanással zárult mögötte. - Később majd visszajövök.

Miután távozott, nekidőltem a falnak és csak bámultam magam elé. Túl sok dolog történt, túl sok mindent éreztem egyszerre, s most itt voltam magam is, Thranduil király tömlöcébe zárva, egyedül, és mégis, közelebb a törpökhöz, mint eddig bármikor. Hogy vélekedhetnek most rólam? Gondolnak rám egyáltalán? Én gondoltam rájuk...

Nem volt erőm a történteken töprengeni, sem azon, amit Legolin mondott, bár szavai hatására még mindig éreztem azt az egyre ismerősebbé váló, szorító érzést a mellkasomban. Csak annyit tudtam, hogy nagyon, nagyon kimerült vagyok. A szemeim lassan lecsukódtak és észre sem vettem, ahogy kényelmetlen, de mély álomba merültem.