Megbotlottam a saját lábamban és elegánsan elvágódtam a földön. Micsoda?

- Minden rendben? - Legolin felsegített és összevont szemöldökkel meredt rám. Nagy nehezen kinyögtem egy igent, bár ismételten úgy festhettem, mint aki erős sokkot kapott.

Megint tévedtem. Már hozzászokhattam volna, hogy bár annyit tudok róla, Középfölde tartogat még számomra meglepő fordulatokat, még személyes vonatkozásban is. Tolkien világa minden tekintetben fölöttem állt. Mindig, amikor biztos voltam egy dologban, jött valami, ami porig rombolta az egészet és kiderült, mennyire másképp van az, amit hittem. Thranduil lánya? Legolas testvére? Nem, ez nem lehet... Legolin az én karakterem, én nem így írtam róla. De mégis ez volt a valóság.

- Fogalmam sem volt, hogy Thranduil királynak van lánya is... - tátogtam döbbenten. Legolin felvonta a szemöldökét.

- Miért, ismered apámat?

- Csak hallottam róla. - válaszoltam kitérően, némileg összekapva magam az újabb meglepődés után. Egy kis ideig még tanulmányozott engem, majd elengedett, megtorpant és fülelt. Mintha én is hallottam volna valami neszt, egyre közelebbről. A tündék nem hallatnak zajt az erdőben...

- Orkok? - néztem fel Legolinra, ő azonban megrázta a fejét és halkan füttyentett.

- Gyere. - intett maga után, egy sűrű bozótos felé véve az irányt, egyenesen a hangok felé. Habozva követtem, bár ahogy közelebb jutottunk, ráeszméltem, hogy mintha ismerős hangok lennének...

Legolin félrehajtott egy ágat, és csendesen, mosolyogva megszólalt.

- Le suilannon, gwanûr.

Nem hozzám beszélt. Először észre sem vettem a zöld-barnába öltözött tünde férfit, annyira beleolvadt az erdőbe.

- Suilad, gwathel. - mosolygott Legolas. Hiába Bakacsinerdő sötétsége és gonoszsága, a lelkem mintha pehelykönnyűvé válva emelkedett volna fel, fel a sűrű fák fölé, ahol ragyog a nap, s egyben valahova a messzi múltba, a gyermekkorom legszebb éveibe, és nem pusztán azért, mert a tündékkel való találkozás ilyen hatással volt rám, halandóra, aki néha még mindig elgondolkodott azon, hogy nem látomás-e csupán az egész, hanem mert ezek a pillanatok személyesek voltak, számomra egy hosszú történet része, mely most valósággá vált. Abban a néhány, különös pillanatban még az sem tűnt fel, hogy Legolas is más kissé, mint képzeltem, hogy a fejemben lévő számos Legolas-képhez mostantól hozzáadódik egy olyan, ahol Legolas haja arany, akár az apjáé, de a szeme zöld.

A testvérek váltottak még néhány szót csodaszép, dallamos nyelvükön, melyből értettem egy-két kifejezést, de korántsem annyit, amennyit szerettem volna. Azt azonban láttam, hogy Legolin arca gondterheltté válik, mintha egy pillanatnyi harag is átsuhant volna rajta... Aztán Legolas észrevett engem is.

- Ő kicsoda?

- Az erdőben találkoztunk. Üzenetet hozott apánknak. - felelte Legolin. Kissé zavartan vigyorogtam, miközben enyhén fejet hajtottam tiszteletem jeléül.

- Remélem, nem rossz hírt. Abból túl sok van mostanában. - sóhajtott Legolas, majd újra nővéréhez fordult. - Először a pókok, aztán egy csapat ork is ólálkodott a fák között... És ez nem minden. Csatlakozzatok hozzánk, érdekes dolog történt ma velünk. Behatolókat fogtunk, méghozzá nem is akármilyeneket. Mi is visszatérünk a palotába.

Nem sokat kellett haladnunk és be is értük Legolas csapatát. És most már tudtam, miért hallottam ismerős hangokat a közelből...

- Jade! - Bofur volt az első, aki észrevett; bármily kimerült is volt a tekintete, megkönnyebbülten mosolyodott el. Ott volt a többi törp is, hangjára odakapták a fejüket, mindnek felderült az arca, boldogan mormogtak. Rendkívül ziláltak voltak, merő pókháló és szerencsétlenség, csomagjaikat, fegyvereiket elhagyták, a lábukon is alig bírtak megállni, és nagyon morcosan néztek az őket körülvevő tündékre. Habozás nélkül elsiettem Legolin mellől és csatlakoztam barátaimhoz, akikről azt hittem, már soha többé nem látom őket.

- Rendben vagy? - Kili felvidulva, bár kicsit aggódó tekintettel meredt rám, miután részem volt egy csontropogtató ölelésben és néhány hasonlóan erőteljes vállveregetésben, melyeknek köszönhetően én is hasonlóan ziláltan kezdtem el kinézni, és melyeket cseppet sem bántam, hisz köztük lehettem megint, mégsem vesztettem el őket. Bólintottam.

- Csak elkeveredtem az erdőben, de semmi bajom... - alaposan végigmértem. - Ugye te is megvagy?

Kissé kábának tűnt és tántorgott is, de nem csak ő, mindegyik törp. Vállat vont.

- Pókméreg, majd elmúlik. - arca újra gondterhelt lett, szomorúan folytatta. - Thorin eltűnt.

Biztosan meglepte, hogy erre halványan elmosolyodom, de sajnos nem maradt rá időm, hogy megnyugtassam, Thorinnal minden rendben és hamarosan újra találkozni fognak.

- Ti ismeritek egymást? - lépett oda hozzánk Legolin, megütközve nézve a törpökre.

- Igen. Ők a barátaim, akikről beszéltem. - vágtam rá.

- Jade velünk utazik, tünde. - közölte Dwalin is, keményen bámulva fel Legolinra, aki most tanácstalanul fordult bátyjához, mondva neki valamit a saját nyelvén. Éreztem, hogy Dwalin kijelentését követően elönt valamiféle boldog büszkeség, Legolas ellenben összevonta a szemöldökét.

- Te nem vagy törp. Mit keresel közöttük?

- Ez bonyolít a helyzeten. – sóhajtott Legolin. Értettem, mire gondol.

- Mármint arra célzol, hogy a törpökre úgy néztek, mint behatolókra, akik megzavarták apád ünnepségét. – mondtam. Társaim mellettem persze zúgolódtak erre, de figyelmen kívül hagytam őket. – Ezért a királyotok elé viszitek őket kihallgatni. Én pedig velük vagyok... ami azt illeti, akkor is velük voltam, amikor az ünnepséget zavartuk.

Nem tudták, mit kezdjenek velem. Ha valóban a törpök társa vagyok, akik most foglyok, én sem mehetnék úgy Thranduil elé, mint teljes jogú követ, aki üzenetet hozott. Legolin és Legolas most vitatkozni kezdtek saját nyelvükön, a törpök is morgolódtak, nem tudva, mi lesz. Az idő szorított minket, mindannyiunkat.

- Nem kívánok ártani nektek; ezek a törpök a barátaim és hosszú ideje együtt utazunk. – fordultam Legolinhoz. – Ha így nyugodtabb szívvel tértek vissza, vegyétek az én fegyvereimet is.

Valamelyest a jóhiszeműség mondatta velem ezt, hisz nem volt okom abban kételkedni, hogy Bakacsinerdő tündéi barátságosak lennének felém, elvégre a királyuknak hoztam üzenetet és ezt ők is tudták. Másrészről pedig szerettem volna a barátaim mellett maradni, és persze nem felkelteni bennük a gyanakvást, hogy pont a tündék azok, akik miatt velük utaztam. Magam adtam át a fegyvereimet és a csomagomat Legolinnak, majd csatlakoztam a törpökhöz, akik ugyan nem értették az egészet, de nyilvánvaló elismeréssel fogadták, hogy foglyulejtőikkel szemben az ő oldalukra állok.

- Induljunk. – biccentett Legolin, de a tekintetét még rajtam tartotta néhány másodperc erejéig, én pedig nem tudtam hol elhelyezni, amit a komoly-kék szempárban láttam. Ahogy furcsa csapatunk megindult a fák között, a tündék türelmetlenül és néha nem túl finoman noszogatták társaimat, akik tehetetlenségükben csak morogni és lökdösődni tudtak, képtelen voltam kirázni fejemből a kérdést: vajon én és Legolin mennyire vagyunk részei egymásnak? Elvégre őt én találtam ki... Amikor rám nézett, az több volt, mint puszta pillantás, volt mögötte valami, amitől kirázott a hideg, valamilyen belső kapcsolat, és ez egyszerre volt misztikus és nyugtalanító érzés. Tudtam, hogy tisztában van vele, jóval több van a történtek, az események alakulása és a döntésem mögött, mint ami kívülről látszik.

- Miért bámulod a tündét? – kérdezte Kili, kirántva a gondolataimból, és fejével Legolas és Legolin irányába bökött. – Mindkettőt.

Felhorkantam.

- Mert ismerem őket. – válaszoltam végül őszintén. – Bár ők engem nem, legalább is nem úgy, ahogy az emberek általában ismerik egymást. Amikor gyermek voltam... eléggé részesei voltak az életemnek.

Felvont szemöldökét, tőle szokatlanul morcos arckifejezését látva nem tudtam, nevessek-e rajta vagy hogy zavarba jöttem. Nosmaeth, ha köztünk lett volna, ezt jobban el tudta volna magyarázni neki, mint én, aki nem tudta, hogyan kezdjen hozzá.

- Áhh, ez bonyolult. De talán még hasznunkra válhat.

- Nem hiszem, hogy elengednének minket. – csóválta a fejét, mogorva, amolyan igazi Durin-féle sötét pillantást vetve a testvérek hátába.

- Nem árthatnak bele a mi dolgunkba, ha kell, hát erővel érzékeltetem velük. – kapcsolódott be a beszélgetésbe Glóin. – A szőke tünde ficsúrt fél kézzel is helyreteszem.

- Jelenleg foglyok vagyunk, nincsenek fegyvereink, semmink. – szólt oda Balin. – Ráadásul Thorin eltűnt... így nincs sok esélyünk. Kétlem, hogy akár Jade szót értene velük; sokat hallottam már Thranduilról és a népéről. Nem számíthatunk semmi jóra. Ők nem olyanok, mint azok, akik Völgyzugolyban fogadtak minket.

Feltűnt, hogy Bilbót nem említi, de nem tettem szóvá; eddigre, ha jól emlékeztem, a törpök már tudtak a hobbit varázslatos Gyűrűjéről, és biztos voltam benne, hogy mikor a tündék megjelentek, ő azonnal láthatatlanná vált, úgy követi foglyul ejtett csapatunkat.

A tündék némán tereltek minket előre, így haladtunk hosszú időn keresztül. A kezdeti rövid beszélgetésen kívül nemigen váltottunk szót: a törpök és jómagam is rettenetesen kimerültek voltunk, alig álltunk már a lábunkon, de a tündék csak mentek és mentek előre, amikor sötétedni kezdett, fáklyákat gyújtottak és úgy haladtunk tovább. Kezdetben próbáltam megjegyezni, milyen helyeken megyünk, de hamar feladtam a dolgot, nem csak azért, mert a fáklyákon kívül nemigen láttam mást, de az út egy részén megálltunk és mindannyiunk szemét bekötötték. Így hát vakon botladoztunk előre, mindannyiunkat egy-egy tünde vezetgetett. Jobb híján csak fülelni tudtam és találgatni, vajon merre járunk épp, és hogy milyen lehet Thranduil palotája kívülről. Egy idő után vízcsobogást hallottam. Ez lehet a folyó, mindjárt a barlang előtt, gondoltam, de nem tudtam, ez a tény megkönnyebbüléssel szolgál-e vagy csak még feszültebb lettem tőle.

- Megérkeztünk a kapuhoz, igaz? Most megyünk át a hídon. – mondtam Legolinnak és éreztem, ahogy keze, mely a vállamon nyugodott, hogy vezetni tudjon engem, most megrezzen. – Sokat hallottam róla, de őszintén, nem hittem, valaha is láthatom. Vagyis hát... hogy itt leszek. Biztosan gyönyörű, ahogy a bükkfák őrként állnak két oldalt, s némelyiknek a gyökere a vízig is lenyúl.

Hallottam, hogy a tündék egymás között beszélnek, éreztem magamon a pillantásaikat.

- Valóban sokat tudsz rólunk. – válaszolta feszülten Legolin, ahogy társaival összébb tereltek minket, hogy vállam a törpökéhez ütődött, és végül ott álltunk mind, összekapaszkodva, szorosan együtt a tündék gyűrűjében, én pedig közöttük nem éreztem már magamat olyan védtelennek, elesettnek.

- Bármi is lesz, ne feledd, hogy a társaim nem néped ellenségei. – kértem. Fejemben ott visszhangoztak Gandalf szavai, melyeket utolsóként intézett hozzám, amikor búcsút vett tőlünk: „Ne téveszd őket szem elől!" Így lesz, Gandalf, gondoltam, és azokban a pillanatokban ez az elhatározás sokkal, de sokkal erősebb volt, mint amit a mágus eredetileg rám bízott. Nem hagyom magukra őket a bajban.

És a kapuszárnyak nagy dördüléssel csukódtak be mögöttünk.

_______________________________________

Megjegyzések:

- "Le suilannon, gwanûr." = Légy üdvözölve, fivérem. (sindarin nyelv)

 - "Suilad, gwathel." = Üdv, nővérem. (sindarin nyelv)

 - Legolas az általam egyik leginkább kedvelt karakter a Tolkien-történetekből, ennek megfelelően pedig már a kezdetektől a fanficeim, játékaim szereplője. Az eltelt évek alatt számtalan Legolas-verziót "szerepeltettem"; van olyan történetem, ahol Legolas pl. barna hajú, zöld szemű, de sok-sok variáció létezik... Ebben a történetben szőke hajú, de a szeme zöld.