Nem tudtam, mennyi idő után tértem magamhoz. Azt sem tudtam, hogy elvesztettem-e az eszméletemet, vagy a félelem bénított meg annyira, hogy abba a kába, tudatvesztéses állapotba kerültem. Csak feküdtem a földön összehúzódva és valahol még mindig nem tudtam felfogni, hogy mindez megtörtént. Elmém vadul küzdött a szörnyű helyzet elfogadása ellen. Egyedül maradtam.

A fák között súlyos, már-már fájó csend ült, sehol semmi mozgás. Nem volt jele sem a törpöknek, sem a tündéknek, és persze Bilbónak sem. Jó pár óra eltelhetett már, mert nem volt olyan koromsötét, mint akkor, amikor Thranduil ünneplő népét megzavartuk.

Remegő térddel tápászkodtam fel. Valami keményen feküdtem; fogalmam sem volt, mikor és miért vehettem elő az íjamat, talán a kavarodás közepette ösztönösen kaptam kézbe; most lehajoltam érte és felvettem, majd reménykedve néztem körül, de az erdő továbbra is néma és kihalt volt. Nagyot nyeltem.

Sosem pánikoltam úgy, mint akkor és ott, védtelenül és egymagamban, társak és támasz nélkül Bakacsinerdő kellős közepén. Nem tudtam, merre tovább, nem tudtam, mit tehetnék, csak azt, hogy ennél nagyobb bajban eddig nem voltam, mindegy, hány veszélyen át vitt eddig az utam Thorin Társaságával karöltve. Ők most nem voltak itt... egyedül pedig nem igazán voltak fényesek a túlélési esélyeim. Körülöttem megannyi veszély leshetett akár már azokban a percekben is, és tisztában voltam vele, hogy ha a balszerencse folytán (ha mindez nem lett volna elég) orkokba vagy ki tudja, milyen más ocsmány teremtményekbe botlanék, nem tudnám megvédeni magam. Nem mertem moccanni, elindulni bármerre, fogalmam sem volt, mihez kezdhetnék. Gondolkodni sem bírtam, teljesen elvesztem.

Végül, mégis elhagytam őket.

* * *

Arra, hogy szorításom mikor enyhült az íjamon, nem emlékeztem. Ahogy kuporogtam ott, félig magamhoz ölelve a fegyvert, a bénító félelem mellett mintha egy távoli, halovány érzés is megjelent volna, amelyre a jelen helyzetben egyáltalán nem számítottam. Még régen, hetekkel ezelőtt, Völgyzugolyban járt át hasonló hangulat, furcsán nyugodt és békés, határozott beletörődés, már-már álomszerű, mint amilyen maga a rejtett völgy volt. Amikor behunytam a szemem, szinte éreztem arcomon azoknak az elmúlt napoknak az erejét, amikor a napfény átbújt a lombok között és a fák illatát hozta a szél... most is éreztem azt az illatot, egyre jobban átjárt az a régmúlt érzés, ahogy öleltem magamhoz az íjamat. A kecses fegyver mintha élt volna, és csak most először gondoltam arra, hogy milyen különleges lehet valami, amit a rejtett völgyben készítettek, és hogy nem véletlenül adták nekem a számomra ismeretlen, völgyzugolyi tündemester munkáját, mellyel most megmentett, megnyugtatott, anélkül, hogy valaha találkoztunk volna, beszéltünk volna egymással. Óvatosan végigsimítottam az íjon; a húr finoman, halkan rezzent az ujjaim között, megbizsergette a bőrömet, s hangja ott táncolt még néhány pillanatig a levegőben, mielőtt tovaillant volna. Erőt, bátorságot és reményt öntött belém.

Lassan felegyenesedtem, hunyorogva néztem körbe. A fák ugyanolyan sötét komorsággal magasodtak fölém, miközben tettem néhány lépést előre, feszülten figyelve és fülelve, de a környék néma maradt, súlyosan, fenyegetően néma. A tündék itt lakomáztak a közelben, amikor megzavartuk őket; reméltem, megtalálom a nyomukat, valamit, amiből kitalálhatom, merre tovább. Mielőtt azonban megindultam volna, összeszedtem a csomagomat, majd kivontam kardomat a hüvelyéből. Elkeseredve láttam, hogy a penge, noha gyengén és haloványan, de világít; tudtam, hogy orkok vannak a környéken, még ha nem is a közvetlen közelemben. És folyamatosan olyan érzésem volt, mintha figyelnének engem.

Az elkövetkező, hosszúnak tűnő időt azzal töltöttem, hogy körbejártam, félig ugrásra készen figyelve, félig a környezetemet vizsgálva. A talajon könnyen észre lehetett venni a sok-sok láb nyomát, az aljnövényzet zilált volt; tudtam, hogy a törpök itt voltak, mint ahogy azt is, hogy mindezt nem egyedül a lakoma megzavarásából következő káosz okozhatta. Ahogy lehajoltam, hogy beazonosítsam valamelyik törp lábnyomát, mást is találtam: fehéres, ragacsos anyagot egy ágon és mellette a földön.

- Jaj ne... - motyogtam, ahogy megérintettem a pókhálót, hogy aztán undorodva próbáljam lerázni a kezemről. (Otthon, az én világomban a pókháló és a benne lévő döglött bogarak voltak azok, amiktől betegesen irtóztam, s ez a viszolygás most is élesen tört rám.) Immár eléggé kikövetkeztethető volt, hogy mi történt a törpökkel azután, hogy elszakadtam tőlük, és halványan emlékeztem is, amikor távolodó hangjuk segélykiáltásokká változott. A pókok csaptak le rájuk és ragadták magukkal őket, ahogyan a könyvben is megtörtént. Vajon mi lehet most velük? Bár tudtam, hogy élve fognak kikeveredni a kalandból, aggódtam mindannyiukért. A hiányuk szinte ordított az erdő csendjében, és fájt, hisz még elköszönni sem tudtam tőlük. Láthatom még őket valaha? Vagy akkor volt az utolsó alkalom, hogy ott lehettem velük, főleg azokkal, akik a legközelebb állnak hozzám? Legszívesebben szaladtam volna őket keresve, a neveiket kiabálva, hátha még egyszer, utoljára láthatom őket, szólhatok hozzájuk, legalább egy búcsút, és elmondhatom, mennyire fontosak nekem. Talán erre már nem lesz esélyem. Egyelőre a saját kétségbeejtő helyzetemből kellett volna kikeverednem.

És mindvégig úgy éreztem (tudtam), hogy figyelnek. Persze egy-egy apró, világító rovarszempár továbbra is lesett rám, de ez más volt... Valahogy éreztem belül, hogy van valaki vagy valami más is a közelemben, annak ellenére, hogy nem láttam, nem hallottam semmi erre utalót. Minden idegszálam szinte pattanásig feszült, miközben leguggoltam, végigsimítva egy vastagabb fahasáb megégett törzsét. Itt ünnepeltek. De épp csak meggyújthatták, amikor megzavartuk őket. Ennél több nyomot nem is hagytak maguk után.

Horrortörténetbe illő pillanat volt, amikor félig megfordulva azonnal rádöbbentem, hogy már ott áll mögöttem. A legkisebb nesz nélkül, mint az árnyék került a közelembe egyetlen pillanat alatt. Felkiáltottam rémületemben, és védekezőn kaptam arcom elé a szabad kezem.

- Baw! - tört elő belőlem ösztönösen a tünde szó, mert abból a másodpercnyi futó pillantásból, amit vethettem rá, világossá vált a számomra, hogy nem ellenséggel találkoztam. Sok évvel ezelőtt kiskoromban egyszer eltökéltem, hogy megtanulom a sinda nyelvet. Hamar beláttam, hogy számomra lehetetlen elsajátítani, de még mindig voltak a fejemben szavak, töredékek és mondatok abból az időből; mint például a "Ne tedd!" felkiáltás. Meg azért Völgyzugolyban is rám ragadt egy egész kicsi tudás...

A tünde megtorpant, kést tartó keze mintha lejjebb ereszkedett volna. Amikor megszólalt, csodálkozást hallottam ki a beszédéből.

- Pedich i lam edhellen? - dallamos, gyönyörű hangja volt, mint az erdőn végigszaladó gyors patak. Megdermedtem. Egyértelműen női hang volt; jaj, csak Taurielt ne, csak őt ne... Hisz ő nem létezhet. Egyelőre azonban felnézni sem mertem rá.

- Nem, nem beszélem a tündék nyelvét. - feleltem neki. - Csupán néhány kifejezést ismerek.

- Nem kell félned. - jegyezte meg. Még a jelen helyzetben is feltűnt, hogy nem azt mondta, nem kell félnem tőle, de egyelőre csak elraktároztam ezt az észrevételt. Ő egy erdőtünde... más, mint Völgyzugoly lakói. Lassan kezdett elmúlni térdem rosszul leplezett remegése, a kíváncsiság pedig erős volt, így leeresztettem a karomat, rendesen megfordultam és felnéztem rá.

Majdnem felkiáltottam megint, s közben mégsem jött volna hang a torkomra (ha jött is, belefulladt azonnal). A tünde ott állt előttem, borzasztóan fölém magasodva, hogy már-már zavarban éreztem magam ettől, csak nézett, tanulmányozott engem komolyan, átható tekintettel, én pedig kíváncsi lettem volna, mit gondol rólam, furcsa szerzetről... ez különösen izgatott, a tünde személye miatt, de semmit sem tudtam kiolvasni belőle, s egyelőre a döbbenetem is túl erős volt. És bár abban a pillanatban nem ez kötötte le a figyelmemet, feltűnt, hogy valamennyire más a kisugárzása, az aurája, mint azoknak a tündéknek, akikkel Völgyzugolyban találkoztam.

Legolin.

Ha valamiről, erről álmomban sem gondoltam, hogy Középföldére kerülve megtörténhet velem. A saját oc-mmel találkoztam, a karakterrel, akit én találtam ki évekkel ezelőtt... erre most csak úgy szembejött velem Bakacsinerdőben, ugyanolyan valósan, mint ahogy Középfölde bármelyik eredeti lakója jöhetne... ez nem lehet igaz! És mégis tudtam rögtön, hogy csak ő lehet az, minden stimmelt: a komoly, elmerengőnek látszó kék szempár, az erdőtündékhez amúgy nem illő lándzsaszerű fegyver, az öltözet, az, ahogy mélybarna haját viselte... pont ilyennek képzeltem el (alkottam meg) őt. Eltátottam a szám, elkerekedett szemmel bámultam fel rá. A karakterem Középföldén. És én találkozom vele.

Legolin kérdőn nézett rám, komoly hangja mögött mintha mégis ott bujkált volna valami derű.

- Mit nézel úgy, gyermek? Még nem találkoztál tündével?

- De igen. - vágtam rá. - Csak... én... de nem is vagyok gyerek.

Össze-vissza beszéltem, továbbra is meresztve a szemem.

- Mit keresel itt? - tudakolta kissé gyanakodva, de nem ellenségesen, valószínűleg nem látott veszélyforrást a személyemben. Tekintete a kardomra, íjamra tévedt. - Azok a fegyverek a népemtől származnak.

- Tudom. - bólintottam. - Völgyzugolyban kaptam őket, amikor ott jártam. Ide küldtek, de elvesztem.

- Különös szerzet vagy te. - Sikerült meglepnem? Nem tudtam. De hitt nekem, lenyűgözött, hogy ki tudja olvasni mondandóm valósságát, és biztos voltam benne, hogy rögtön tudta volna, ha hazudok neki. Nem kérdezett, így folytattam.

- A királyodhoz küldtek egy fontos üzenettel. - Gandalf szavai jártak a fejemben, és egy pillanatra elbizonytalanodtam. Legolin erre halkan, furcsán felnevetett; először azt hittem, ezen derült, de kicsit később (percekkel később) rájöttem, hogy a nevetés másnak szólt.

- Elvezetlek a királyomhoz. - szólt olyan mosollyal, amelyet nem tudtam mire vélni. - Kövess.

Indult volna, de én nem mozdultam.

- Várj! - megint eszembe jutottak a törpök, s hirtelen hatalmas veszteségérzet, elhagyatottság zuhant a nyakamba.

- Mi a gond? - Legolin visszafordult, a kardomra bökött, amelyet még mindig a kezemben szorongattam, s melynek pengéje egyre élesebben ragyogott az erdő homályában. - Te is láthatod, nem maradhatunk. Gonosz teremtmények járnak erre mostanában.

- De a barátaim... - esdekelve néztem rá. - Elszakadtam tőlük. Bajban lehetnek, nem mehetek el csak úgy, tudnom kell, mi lett velük, meg kell találnom őket.

- Többen vagytok? - csodálkozott, majd megnyugtatóan elmosolyodott. - Ne aggódj. A bátyám egy csapattal épp átfésüli a területet, biztos vagyok benne, hogy meg fogja találni a barátaidat. De mi induljunk.

Nem nagyon volt választásom; nem maradhattam, ha ő menni akart.

- Rendben. - bólintottam nagy nehezen, miközben magamban elraktároztam az információt, hogy Legolinnak van egy bátyja. Ezt nem én találtam ki. Érdekes...

- Hogy hívnak? - kérdezte, ahogy gyors léptekkel haladtunk a fák alatt. Kissé szégyelltem magam; amíg a törpökkel utaztam, fel sem tűnt, milyen hangos vagyok, de most, hogy Legolin a legkisebb nesz nélkül lépkedett mellettem, kiváltképp sértette fülemet a csörtetésem.

- Jade vagyok, szolgálatodra. - feleltem készségesen, megtorpanva egy rövid meghajlás idejéig. Úgy tűnik, egyre több törp-szokás ragadt rám. Persze jól tudtam, ki ő, de a látszat kedvéért rákérdeztem.

- És benned kit tisztelhetek, ha szabad kérdeznem?

Megint az a halvány, komoly mosoly ült az arcán.

- Sietnünk kell, a közelben orkok tanyáznak. Amúgy Legolin vagyok, Thranduil király lánya.

_______________________________________

Megjegyzések:

- Legolin az egyik legrégebbi, általam kitalált karakter (eredetileg Legolas egyik álneve volt, aztán önálló szereplővé nőtte ki magát), aki számos gyerekkori szerepjáték alakja. Nem is volt kérdés, hogy valahogy beleemelem ebbe a történetbe, de szerettem volna egy kis csavart vele kapcsolatban, így alakult, hogy egyszerre vált Középfölde világának "valós" tagjává, miközben Jade oc-je is. Az, hogy Legolin Thranduil lánya, konkrétan ehhez a történethez írt részlet, amit nem Jade "talált ki".

 - Legolin @artywar Múlt árnyai című történetében is szerepel, amit még egyszer köszönök neki ^^