Igyekeztem szorosan Thorin mellett, vagy legalább a közelében maradni. Ahogy haladtunk, hunyorogva próbáltam kivenni a teret magam előtt, miközben fülemben tompán visszhangzott Dwalin fejszéjének kopácsolása, ahogy az ösvény el-elbújó kövezetét ütögette vele, ellenőrizve, hogy nem tértünk-e még le róla. Mögöttem Dori arról mormogott, hogy szomjas; nem volt egyedül, de hiába, takarékoskodnunk kellett a maradék élelemmel és vízzel, amelyből már csak elkeserítően kevés maradt. Talán én voltam már csak az egyetlen, akinek a vállát valamennyire lehúzta a csomagja. Így ment ez monotonon, már senki sem tudta, mióta... csak haladtunk előre, sötétségben és rosszindulatban, mintha a kezdetek óta ez lett volna, s a Bakacsinerdő előtt történtek csupán egy álom széttöredezett, halovány darabjaiként éltek volna az emlékezetünkben.

Lassan engem is teljesen hatalmába kerített a teljes mélabú, úgy éreztem, elhagy az erőm és reményem, és előfordult, hogy egy-egy pillanatra legalább olyan morgós voltam, mint a törpök. Úgy tűnt, Thorin mindez és a neki való ellentmondásom (miszerint kezébe vegye társaságunk sorsát és saját kedve szerint vaktában nekivágjon az erdőnek) ellenére szívesen fogadott maga mellett a csapat élén. Valamivel biztosabban mozogtam az erdőben, mint a törpök, és az érzékeim is kifinomultabbak voltak, noha igazi veszéllyel Bakacsinerdő légkörét leszámítva egyelőre nem találkoztunk. Tartottam a jövőtől, mindattól, ami Thorinékra várt, de eddigre beláttam: még ha nehéz is, félre kell tennem mindezt és a jelenben helytállni, mielőtt Thorin Társasága idő előtt elveszne. Ez talán a figyelmemet is elvonta kicsit attól, hogy én viszont nemsokára elveszítem őket, és van, akit örökre.

- Állj! - harsant hirtelen élességgel a valamivel előttünk haladó Dwalin hangja. A társaság némi késéssel meg is torpant, néhányan, akik nem figyeltek annyira, összeütköztek. Nyugtalanul tekintgettem körbe, de nem érzékeltem semmi szokatlant az első pillanatban; a levelek ugyanúgy zizegtek, az erdő neszei nem haltak el, konkrét veszélynek nem tapasztaltam jelét, noha több törp is előkapta a fegyverét és úgy forgolódott körbe. Aztán meghallottam a jellegzetes zúgást.

Egy kis emelkedő után, ahol Dwalin most állt, az ösvény megszakadt. A fák ágai sűrűn keresztezték az utat, melyen most víz tükre sejlett fel; nem tudtuk, milyen mély, de némileg távolabb az ágak is ritkultak, és ott futott keresztül az úton a bakacsinerdei varázsfolyó.

Nyugtalanul toporogtam, miközben a sebes, fekete vízfelszínt bámultam. Az általa keltett akadály ugyan nem volt olyan nagyon széles, de mintha a fák elénk nyúló, indás ágai is azt mutatták volna: nem mehettek tovább.

- Mi ez? - Thorin döngő léptekkel sietett egészen addig, míg bakancsa orra majd' elérte a vizet. Bilbó is odasomfordált, nem túl lelkes arckifejezéssel. Az ágakba kapaszkodva előrébb dőltem és próbáltam átnézni a túlpartra, de pontosan nem láttam, hol vezet tovább az út, csak a további fák törzsét és levélruháját a félhomályban.

- Ez az a folyó, amiről Beorn is mesélt nekünk. - válaszoltam. Tovább nem is kellett mondanom, jól emlékeztek a törpök is, és csalódottan eresztették le kulacsaikat, melyeket már vettek volna elő, hogy megtöltsék. Thorin mellém lépve szintén a túlpartot kutatta tekintetével. - Remélem jól tudom, hogy van itt valahol egy csónak. Ha azt sikerül megtalálnunk, átjuthatunk a folyón. - tettem hozzá halkan. Láttunk ugyan néhány cölöpmaradványt a vízben, melyek egykor egy fahídhoz tartozhattak, de rég elmúltak már azok az idők, amikor a hidat még lehetett használni.

- Ha van is csónak, nem vontathatjuk idáig, az ágak közé. - mormogott Thorin. Kili már neki is állt, hogy felkapaszkodjon és másszon előre.

- Elég erősnek tűnnek az ágak.

- Kili! - dörrent rá Thorin, visszaparancsolva unokaöccsét a földre. - Jobb, ha nem kockáztatunk. Ott van egy nagyobb fatörzs, azon állva majd bevárhatjuk a fordulókat, ha meglesz a csónak. Addig is, először a legkönnyebb menjen.

Kissé sajnálkozva néztem Bilbóra, aki ugyanolyan arckifejezéssel pillantott vissza rám. Itt valami nem stimmel, gondoltam, mikorra már kínossá vált a farkasszemezés, mellyel együtt több másik tekintetet is éreztem a hátamba fúródva, s megfordulva meggyőződhettem róla, hogy az összes törp engem néz. Igazuk van, nyögtem fel magamban elkeseredetten, ahogy tudatosult bennem a tény, miszerint jelenleg van közöttünk egy olyan személy, aki még Bilbónál is könnyebb. Én.

- Milyen jó is nekem! - sóhajtottam fel hangosan. Törpök... ez annyira jellemző volt rájuk. Persze más választásom jelen helyzetben amúgy se lett volna, úgyhogy inkább csak biccentettem, hogy értem a feladatomat, és próbáltam előre kinézni valami viszonylag biztonságos és mindannyiunk számára megmászható útvonalat, amely a Thorin által kiszemelt kidőlt fáig vezetett. Ez talán mindannyiunkat elbír, amíg megpróbáljuk becserkészni a csónakot, illetve amíg mindannyian átkelünk a folyó további részén; nem egészen arra gondoltam azt illetően, amikor a jelenlétem okozta történetváltozásokon töprengtem, füstölögtem magamban, ahogy felkapaszkodtam az első ágra. A csomagom, íjam és tegezem jelentősen hátráltatott és nehezítette a dolgom, nem csak a teher miatt, de az egyensúlyomból is kirántott és arra is figyelnem kellett, hogy ne akadjon be sehova. Az alattam fodrozódó víz látványa nyugtalanítóan hatott, és meglehetősen kótyagosnak éreztem magam, ahogy lassan, de egyelőre biztosan haladtam előre. Az indás ágak teherbírónak bizonyultak, bár elég ijesztően kilengtek néha-néha.

- Elbír? - kiáltott át felém Glóin. Elfojtottam egy alattomosan előtörő ásítást.

- Hát, engem igen. - szóltam vissza, magamban hozzátéve, hogy már csak ezért is hiba volt pont engem előre küldeni. Bilbó kis fintorral sandított a törpökre, majd ő is felkapaszkodott az ágakra és kissé bizonytalanabbul igyekezett felzárkózni hozzám. Bevártam.

- Biztos átjutnak itt ők is? - kérdezte a lehető leghalkabban, alig észrevehetően a társaság felé bökve. Egy ág gyanúsan megreccsent a lábunk alatt.

- Más választásunk nincs, valahogy mennie kell. - vontam vállat, miközben egy kiszámított ugrással landoltam a fatörzsön. - Na hol az a csónak?

Bilbó kijjebb hajolt, vészesen megingva, aztán vissza is húzódott gyorsan, nagyokat pislogva és önmagát pofozgatva, mintha ájulás (vagy elalvás) ellen küzdene. Halványan elvigyorodtam.

- Szerintem szóljunk a törpöknek, hogy jöjjenek utánunk szépen sorban, egymás ut... - megfordulva bennem akadt a szó, és Bilbó is kétségbeesetten felnyögött. A látvány, ahogy drága törpjeink ész, rendszer és átgondolás nélkül, egy kupacban egyszerre megindultak felénk, esetlenül kapaszkodva-küzdve az ágak között, egyszerre volt ijesztő és végtelenül komikus. A kezembe temettem az arcom.

- Ezt már nem is kommentálnám. - sóhajtottam. Thorin Társasága kellő határozottsággal, de meglehetősen ügyetlenül próbálkozott az előrehaladással, az ágak recsegtek-ropogtak alattuk, mi meg teljes rémülettel néztük őket és fohászkodtunk, hogy ne essenek le. Számíthattam volna erre, gondoltam némi letargiával, ahogy Fili nagy erővel landolt mellettem, a fatörzs pedig elkínzottan nyikordult az érkezésétől.

- Lehet, hogy nem egyszerre kellett volna nekiindulnunk... Vajon elbír mindannyiunkat ez a fa? - tette fel kétségeit nagy bölcsen, mintha valami rendkívül bonyolult dolog lett volna eme kérdések felmerülése. Gratulálok, Fili.

- Nem mondod. - dünnyögtem. Aztán érkezett a többi törp is sorban, tiltakozott szegény fatörzs hangosan, de bírta, és végül csak ott állt mindenki tülekedve, én meg jópár szívroham-közeli állapoton voltam túl. Nem ez volt az első eset.

- Hol a csónak? - fordult felém Thorin.

- Nem tudom, nem látom. - vallottam be. Már nem is számoltam, mióta vagyok Középföldén, de már jópár hete, és eddigre lassan hozzászoktam ahhoz, hogy szemüveg nélkül tájékozódjam, sőt, talán még javult is valamennyit a látásom, de azért messze voltam attól, hogy olyan élesen lássak, mint azok, akiknek nincs szükségük szemüvegre. - Nem túl éles a szemem.

A törpök már nyomakodtak volna, hogy hátha ők meglátják azt a csónakot, de Bilbó szerencsére előttük megtalálta.

- Ott van! - mutatott a part egy irányába.

- Hát mi nem nagyon látunk. - morogtak a törpök. - És ha meg is van, az a túlpart, hogy vontatjuk ide?

- Ha egy nyílvesszőre kötelet kötünk, becélozhatnánk. - Kili várakozva nézett rám.

- Nem kellett volna az összes nyílvessződet arra pazarolnod, hogy leszedj egy darab mókust. - vontam fel a szemöldököm, mire zavartan elvigyorodott. - Amúgy is szörnyű íze volt.

- Te meg néha olyan morgós vagy, mint Thorin. - jegyezte meg visszavágásként, de a vigyor azért továbbra is ott maradt az arcán.

- Van egy jobb ötletem. - szólalt meg Bilbó. - Van nálunk kampó, igaz? Arra erősítsétek a kötelet. Ha a csónakba dobjuk, könnyebben ide tudjuk majd húzni. Nem hiszem, hogy a csónak ki van kötve, nekem úgy tűnik, mintha csak kivonták volna a partra.

Hamar előkerült a kampó, melyet a kötéllel együtt Fili kezébe nyomtak. A fiatal törp jó ideig bámészkodott, míg állítása szerint meglátta a csónakot, vagy legalább is betájolta, és Bilbó irányításával, néhány próbálkozás után hallottuk is, hogy az elhajított kampó tompán puffan, ahogy a csónakba talál. Aztán néhány társa segítségével (szerencsére senki sem borult le a nagy erőlködés közepette, legalább is a folyóba nem) sikerült kivontatni a csónakot a vízre.

- Először én kelek át, Zsákos úr velem jön, és Fili és Balin. - jelentette ki Thorin, és mindannyiunkat beosztott, természetesen szegény Bomburt hagyva a végére. Ez a tény volt sorsunk balra fordulásának egyik okozója...

A szarvas úgy érkezett, ahogy nem számítottam rá; nem emlékeztem pontosan a rémült vad felbukkanásának körülményeire, és váratlan nekirohanása társaságunknak legalább annyira hirtelen ért, mint a többieket. Az előttünk futó ösvény irányából vágott be közénk, miután már majdnem mindenki átért, és az utolsó fordulóval érkező Dwalin zsörtölődve kapaszkodott ki a partra. Többen elvágódtak, hallottam magam mellett Thorin káromkodását, ahogy talpon maradva elvette az íjamat és a szarvas után lőtt, pont akkor, amikor az átugrotta a folyót. Hogy eltalálta-e, nem tudtuk, a túlparton elnyelte a sötétség, de egy hatalmas csobbanás és Bilbó rémült kiáltása oly gyorsan elfeledtette velünk az állatot, amilyen gyorsan az feltűnt.

- Bombur beleesett a vízbe! Bombur megfullad!

Hiába ugrottam oda és kaptam el a szerencsétlenül járt törp csuklyáját, nem bírtam megmozdítani, csupán tartani addig, amíg a többiek is eszméltek és együttes erővel kirángatták a partra. Néhány pillanatig mindenki levegőért kapkodott; túl gyorsan történt minden.

- A szarvas őt is fellökhette, visszaborulhatott a vízbe, amikor megpróbált kiszállni a csónakból. - ráztam a vállát, de Bombur nem reagált, aludt mélyen és csurom vizesen, és hiába próbálkoztak a törpök, nem sikerült felébreszteni.

- Az ördög vigye el az ügyetlenségét, és az egész balsorsunkat együttvéve! - fakadt ki végül Óin, a többiek pedig zúgolódva helyeseltek.

- Mondtam, hogy ez egy varázsfolyó, és mondta Beorn is. Bombur nem tehet róla. - ráztam a fejem.

- Már csak ez hiányzott. - Thorin végignézett a társaságon, gondolkodva, hogy mi legyen most. - Bifur, Bofur, Dori, Nori! Hozzátok Bomburt. Tovább megyünk, majd váltjuk egymást.

Elégedetlen morgás volt a válasz; szegény Bombur még a silány koszt ellenére is jó kövér volt.

- Mást nem tudunk tenni, ne vitatkozzatok! - dörrent Thorin. Látszott, hogy lassan kezd nagyon elege lenni; meg is fordult és indult is, jelezve, hogy sietős. - Gyerünk!

* * *

Így hát mentünk tovább, küszködve az ösvénnyel, Bombur cipelésével, s immár szűnni nem tudó levertségünkkel. Senki sem szólt semmit, csak morogtak néha, illetve nyögött rendesen, aki épp Bomburt cipelte. Én és Bilbó szerencsére ebből a mókából kimaradtunk; helyette előre lettünk állítva, hogy figyeljük az ösvényt, amely a folyón átkelve jobban incselkedett velünk, mint eddig. A pókhálók számának növekedése is aggasztott, bár igazi félelmemet nem oszthattam meg senkivel. Vajon meddig lehetek még velük? Mikor jön az a nem várt pillanat, amikor el kell engednem őket?