Sötét volt. Persze, ez elég száraz megállapítás egy olyan helyen, ahol az ember tényleg nem lát semmit, még azt sem, ami közvetlenül az orra előtt van. Csak alkalomadtán azokat az apró, világító, ijesztő szemeket mindenfelől maga körül. Hallani persze már többet lehet, de ez korántsem javít a helyzeten. A fák sejtelmes beszélgetése, leveleik zizegése, ágaik kopogása, törzsük nyikorgása mellé surranó neszek, egyéb nyugtalanító és hátborzongató hangok társultak, s útitársaim megszokott hortyogása sem tudott megnyugtatni úgy, ahogy korábban. Már aki tudott aludni.

Halkan felnyögtem és igyekeztem még kisebbre összehúzni magam. Ez volt a harmadik éjszakánk, amelyet a Bakacsinerdőben töltöttünk. Legelőször borzasztóan megijedtem, amikor teljes sötétség borult ránk, elveszítettem a látásom, s a törpök is felhagytak a tűzgyújtási kísérleteikkel, aztán lassan megtanultam másképp figyelni. Ahogy a szememnek nem vettem hasznát, kiélesedett a többi érzékem. Megtanultam beazonosítani az ezerféle apró nesz forrását, mibenlétét, megkülönböztetni egymástól a zajokat, környezetünk rezdüléseit. Már szét tudtam választani minden hangot, rendszerezni a kezdeti, robbanásként érkező ingertömeget. Mindez segített a távolságok, a térbeli elhelyezkedés feltérképezésében is, ha nagyon koncentráltam, hallásomra támaszkodva képes voltam felépíteni gondolatban a minket körülvevő terület többé-kevésbé pontos képét. Bakacsinerdő mesélt nekem a maga módján - csak meg kellett tanulni odafigyelni rá.

Viszonylag rutinos mozdulatokkal kitapogattam a kulacsomat. Kezdetben, amikor kénytelen voltam nem a látásomra hagyatkozni, meglehetősen ügyetlen voltam, nem is említve azt a felettébb kínos esetet, amikor első éjszaka a tolltartómat kerestem és közben nem győztem bocsánatot kérni. Persze a törpök sem úszták meg a dolgot, sőt, ők még rosszabbul is jártak, hisz reakcióik az új helyzetekre, melyekbe sodródtunk, minden esetben elégedetlenség és dühös kapkodás, nem pedig elfogadó figyelem volt. A nyomasztó hangulat ellenére jól mulattam azon, ahogy vakon csapkodtak össze-vissza, sok kék-zöld foltot okozva egymásnak, a ruháik elkeveredtek, mert rendszerint nem a gazdájuk kapta őket magára, vagy épp a legnagyobb igyekezettel próbáltak magukra erőltetni egy-egy nem odaillő darabot (Ori zubbonya el is szakadt, amikor Dwalin nadrágnak hitte). Senki sem találta semmijét, ellenben minden kiborult, aztán lehetett körbetapogatni a földet, rátiporni a holmikra és keresztülesni egymáson. Bilbóval, akinek a törpökénél jóval kifinomultabb érzékei voltak, és velük ellentétben csendben maradni és figyelni is tudott, igyekeztünk a tőlünk telhetően rendben tartani a bandát, ami persze rengeteg pluszmunkát hozott. Nem bántam; a félelem nem múlt el, de társaim közelsége és újfajta játékom valamelyest képes volt megnyugtatni.

A nappalok (legalább is sejtettük, hogy nappal van... vagy tán a hold és a csillagok fényei voltak oly erősek?) egy fokkal jobbak voltak. A fény, bár meglehetősen gyengén, alig észlelhetően itt is utat talált magának, lejutott a lombok alatti sötét világba, s ilyenkor láttuk egymás alakját, valamennyit a környezetünkből és az előttünk gúnyosan kanyargó ösvényből. Nagyon nehezen bírtam a fényhiányt; a folyamatos sötétség a gondolataimra, hangulatomra is árnyékot vont, s gyakran éreztem úgy, nem bírom ki, ha nem láthatom a napot, az égboltot minél hamarabb. Még a törpök is így voltak, akik pedig megszokhatták a természetes fény hiányát a hegyek mélyében.

Az erdő megtűrt minket, de nem szívlelt, és ez az érzés kölcsönös volt. A sötétbe, homályba vesző, gonoszul el-eltűnő ösvény mintha szándékosan nehezítette volna a haladásunkat. És a pókhálók... azok mindenütt voltak. Az undorítóan ragacsos, vastag fonalak sűrűn szőtték át az öreg fákat, s olykor az ösvényt is. Láttukra oly erős viszolygás kerített a hatalmába, hogy gyakran útitársaim voltak kénytelenek noszogatni, hogy haladjak tovább (Dwalin pedig egyszer, megunván a lassan pánikos távolságtartásomat, vagy tán megsajnált, egyszerűen felkapott a vállára és úgy vitt tovább egy darabig). Mindig is tartottam a pókhálóktól, egyszerűen képtelen voltam elviselni őket a közelemben. Persze a törpök sem voltak elragadtatva, de ők mindenen morogtak szüntelenül.

- Miféle ocsmány lények tanyázhatnak itt? - bosszankodott Thorin egy alkalommal, miközben kardjával utat tört nekünk.

Már a második nap reggelén éreztük csomagjaink súlyának csökkenését. A törpöknek jó étvágyuk volt, és bár igyekeztünk takarékoskodni, az sajnos néhányunk számára már ekkor világossá vált, hogy a Beorntól kapott étel nem fog kitartani addig, míg kiérünk a túloldalon.

A levegő fülledt volt, s gyakran úgy éreztem, mintha az erdő meg akarna fojtani, ha egy-egy pillanatra elbóbiskoltam, a következőben rémülten rezzentem össze, olyan volt, mintha a sötétben alattomos indák kúsznának fel a torkomra... ez is az erdő varázsa volt, rosszindulatú, rémisztő varázslat.

Napjaink monotonok voltak és nyomottan némák. Beszélgetni senkinek sem volt kedve és még Fili és Kili is komorabbak voltak, mint eddig bármikor. Mentünk és mentünk, magunk előtt az el-elbújó ösvényt követve, néha egymásnak ütközve, nehéz lábbal és szívvel. Ritkán álltunk meg pihenni, akkor is inkább esténként, amikor úgysem láttunk semmit. Mindenkinek elege volt Bakacsinerdőből attól a perctől fogva, hogy betettük a lábunkat, és rossz hangulatunk ellenére makacsul igyekeztünk, hogy a lehető leghamarabb kikeveredjünk belőle. Nehéz volt eldönteni, mi nyomasztott a leginkább. Az erdő sötétsége, mely miatt azt sem tudtuk, épp hol jár a nap, vagy a teljes feketeség éjszakánként, amit csak a ránk leső szemek hátborzongató világa tört meg, a fullasztó, szédítő érzés, amely végig az elménken ült, vagy az elveszettség, a teljes tanácstalanság, mely azóta uralt minket, hogy Gandalf elhagyta csapatunkat a Bakacsinerdő szélén.

Hiányzott a mágus. Nem csak azért, mert tudtam, nélküle Thorin Társasága szerencsétlenebb, mint valaha, de nekem is szükségem lett volna támaszra, iránymutatásra bőven, és most, hogy elment, senkivel sem tudtam megosztani, ami a szívemet nyomta. S mindemellett valahol kissé mérges is voltam Gandalfra, hogy képes volt bármiféle tanács nélkül távozni. Ugyanazt csinálta velem, mint Bilbóval vagy a törpökkel, döbbentem rá, „gyengéden kilökött az ajtón", majd elegánsan, mint akinek vajmi kevés köze van az egészhez, rám bízta a boldogulást. De én, bizonyos tekintetben, az ő küldötte voltam, s neki állt volna leginkább az érdekében, hogy a dolgok úgy alakuljanak, ahogy ő azt velem eltervezte. Össze voltam zavarodva. Vajon tényleg az volt Gandalf célja, amit velem is megosztott, vagy az csupán egy apró eleme volt az egésznek, melyről nem tett említést? Végül is, a Dol Goldur-probléma a tündékkel együtt nélkülem is tökéletesen megoldódna, emlékeztettem magamat, hisz az eredeti történetben aztán tényleg senki nem megy Thranduilhoz, hogy figyelmeztesse bármivel kapcsolatban. Ráadásul ki tudja, mire sikerül a Tündekirály elé keverednem, az is lehet, hogy addigra a Fehér Tanács már kezeli is a problémát.

- Mágusok... - dünnyögtem bele a sötétbe, s hangomat a fákat béklyózó pókhálók sejtelmes rosszindulattal rezgették vissza.

Kili felhorkant mellettem és hangosan fújtatott a fülembe; nem tudtam, hogy alszik-e vagy csak próbálkozik, mindenesetre a hirtelen zaj némileg kirántott az elmélkedésből. Az erdő neszeibe belevegyült a társaság megnyugtatóan morgós, mély horkolása, mocorgásuk álmuk közben. Jó, hogy itt vannak körülöttem, gondoltam és gondosan elfordultam az időközben kigyúló sok-sok világító szempár elől a fa törzse felé, melynek dőlve pihenni próbáltam. Még ha Gandalf itt is hagyott tanácstalansággal telve, és a fejemben dúló kérdések keltette háborgással egyedül kellett szembenéznem, nem voltam teljesen magamban. Féltem Bakacsinerdőtől és mindattól, ami előttünk állt, de hiába tűnt olyan elkeserítőnek a helyzetem, volt, ami erőt adott: hogy a törpök itt vannak nekem. Ha valamiben, ebben biztos voltam.

Rájuk volt szükségem.

Rájuk mindannyiukra, jobban, mint bármikor, jobban, mint akármilyen tanácsra vagy útmutatásra. Gandalf elment. Völgyzugolyt elhagytuk már rég, a csodák, az otthon érzése, mindez mögöttem volt már, és csak ők maradtak meg nekem, őket nem bírtam elengedni. Nem akartam elszakadni tőlük, még ha tudtam is a kezdetektől, hogy nem úgy van megírva, hogy a végsőkig velük legyek. Mégis...

A sötétben lassan, kissé félve született meg a halovány felvetés szikrája: mi lenne, ha másképp is történhetne? Ha nem is teljes mértékben, de én döntenék arról, melyik úton megyek majd tovább, miután azt, amit rám bíztak, véghezvittem?

* * *

Mire a többiek felkeltek, már rég ébren voltam. Nem is tudtam eldönteni, végül sikerült-e aludni valamennyit vagy sem; Bakacsinerdőben az álmok néha oly valóságosak tűntek, mintha nem is hunytam volna le a szemem. Törpjeim szokás szerint rosszkedvűek voltak, és még Kili és Fili is szokatlanul szótlanul látott neki a készülődésnek.

- Bombur! - mordult rá Thorin az élelmet tartalmazó zsákok felé osonó törpre, mire az bosszús, lemondó sóhajjal torpant meg. Kissé sajnálkozva figyeltem, ahogy sovány reggelijével próbál vigasztalódni, s már-már legyőzött a kísértés, hogy adjak neki valamennyit az én adagomból. Igyekeztem beosztani az én részemet, és mivel alapból nem volt valami nagy étvágyam, sikerült félretennem némi tartalékot arra az időre, amikor majd tényleg gondban leszünk az ételt illetően. Thorin most körbe járt és nem túl finoman noszogatott mindenkit. - Szaporán, indulunk. Így is túl hosszan pihentetek.

- Ez az átkozott erdő... Ahogy telnek az órák, egyre inkább úgy érzem, sosem jutunk ki. - Dwalin sötéten méregette a fákat.

- Tudjuk, hova tartunk. - válaszolta Thorin. - Nem hagyjuk, hogy játszadozzon velünk, s ha kell, meg is mutatjuk neki.

Sejtettem, mire gondol.

- Gandalf azt mondta, maradjunk az ösvényen. - jegyeztem meg, miközben a hátamra kaptam a csomagomat és felvettem az íjamat a földről. Lassan készen álltunk az indulásra.

- Gandalf nincs itt. - szúrta oda nekem a törp, de azért látszott rajta, hogy elgondolkodik a mágus nevének hallatán és végül, ha bosszúsan is, de az ösvényen indult tovább, a többiek utána. Nagyot sóhajtottam, mielőtt én is nekiindultam volna. Most kezdődnek igazán a bajok, gondoltam, és ahogy tekintetem találkozott Bilbóéval, meggyőződtem róla, hogy nem csak én gondolom így.