Másnap nagyon korán ébredtem, még sötét volt odakinn. A törpök mind mélyen aludtak, Gandalf úgyszintén, és először nem is értettem, mi kelthetett fel, hisz társaim szörnyű horkolását eddigre úgy-ahogy megszoktam, annyira legalább is igen, hogy ne zavarja álmomat. Aztán meghallottam a mozgást odakinn, mintha jártak volna a kertben, sőt, cipeltek is valamit, ami a hangokból ítélve jó súlyos lehetett. Felkönyököltem, majd fel is álltam, lábujjhegyen egyensúlyozva igyekeztem kilesni az ablakon, de semmit sem láttam. Vajon mi történhetett? Fúrta az oldalamat a kíváncsiság, ugyanakkor féltem is kissé, hogy esetleg betolakodók közelednek és veszélyben vagyunk; ez esetben fel kellett volna zavarnom a törpöket, de rájuk nézve úgy döntöttem, inkább hagyom, hadd aludjanak, és először csak én lesek ki. Végül is, Beorn háza tájékán kitől kellene tartanom? Maximum magától Beorntól.

Mint később kiderült, meglepően igazam lett.

Jobb ötlet híján végül kardot fogtam a kezembe és úgy lopakodtam az ajtó felé, össze-összerezzenve a kinti hirtelen, súlyos zajoktól. Próbáltam megnyugtatni magam, hogy nincs mitől félnem, biztonságban vagyok; bármi is történik, felkiáltom a törpöket és a mágust, vagy visszamenekülök a ház védelmébe. Kis ideig a bejáratnál toporogtam, hallgatóztam, majd óvatosan, hang nélkül eltoltam a reteszt és résnyire kinyitottam az ajtót.

A hűvöskés, hajnali levegő finoman legyintett arcon. A kert félhomályban nyugodott, és a méhek napközbeni folyamatos zümmögése híján furcsa csend ült a környéken, melyet csupán néhány korai madár tétova éneke és az általam keresett zaj forrása tört meg, de még az utóbbinak sem volt eléggé erős hatása ahhoz, hogy visszatartson: a látvány annyira varázslatos volt, hogy muszáj volt kilépnem kissé és elmerülni ebben a hajnali éledező szépségben.

A következő pillanatban hatalmas árnyék vetült rám, szinte elnyelve engem. Oly hirtelen bukkant fel, hogy ha nem ijeszt rám szörnyen, akkor sem tudtam volna visszaugrani a ház biztonságába, és nem is lett volna jó ötlet hátat fordítani. A szívem kihagyott egy dobbanást és a félelemtől lefagyva néztem fel Beornra, aki fenyegetően magasodott fölém, tekintetében eddig nem látott tűz izzott, mintha nem lett volna önmaga, s óriási tenyere a magasban, a fejem fölött.

- Mit keresel itt? - morgása mennydörgésként csapott rám, és egy pillanatig biztos voltam benne, hogy képes és megöl. Úgy éreztem, a lábaim menten feladják a szolgálatot és összecsuklom.

- Azt mondtad, hajnal előtt ne hagyjuk el a házadat. - cincogtam remegő hangon. - De nézd! Már vörösen dereng az ég alja és dalolnak az ébredő madarak.

Szavaim mintha varázslatként hatottak volna. Beorn lassan leeresztette a karját, arcvonásai némileg kisimultak, bár szemében még mindig ott csillogott a vadság fénye.

- Halkan és észrevétlenül tudsz járni, Kicsi Íjász, akár egy apró bogárka a levelek rejtekében. De vigyázz, mert könnyen bajba sodorhatod magadat ezzel a szokásoddal és nem biztos, hogy olyanokkal fogsz találkozni, akik kérdeznek is cselekvés előtt.

Kényszerszedetten elmosolyodtam és bár lábaim még mindig remegtek kissé, kijjebb léptem, le a küszöbről. Csak a saját varázslata alatt áll, emlékeztettem magam. Tartottam Beorntól, de tudtam jól azt is, hogy nem fog bántani. Már nem.

- Merre jártál? - kíváncsiskodtam. Beorn megfordulva ügyködött valamit egy karónál, úgy válaszolt, hátra sem nézve.

- Messze, a hegyek lábánál. - s ahogy végzett és odébb lépett, levágott ork-fejet pillantottam meg és egy warg lenyúzott bőrét kiterítve, melyek körül már mohón ott keringtek a korai legyek. Iszonyodva kaptam el tekintetem a maradványokról, de mikor megszólaltam, hangomban egy pillanatra ott csengett a remény, annak reménye, hogy esetleg...

- Mindet megölted? - Bolgra gondoltam, ahogy ott állt és nézett le rám, miközben a lángoló fák fénye izzott a szemében.

- Voltak, akik elmenekültek. - Beorn most lenézett rám, s talán észrevette viszolygásomat, mert felnevetett. - Ez a bogár nem kaszabol orkokat és nem nyúz farkasokat.

- Nem, valóban. - adtam neki igazat. - Nem lennék rá képes.

- Gyengeségre vall. - mordult fel Beorn. - Van, amikor a helyzet nem ad választást. Akkor is képtelen lennél rá, ha más élete függene attól, hogyan cselekedsz?

Megdöbbentem. Nem a lelkiismeret-furdalással vegyes félelem miatt, melyet mindig éreztem, valahányszor szembesültem ezzel a témával, nem is Beorn lenéző, ingerült reagálása bántott, amit igyekeztem figyelmen kívül hagyni... de az elgondolkodtatott: míg a törpök az én oldalamról közelítették meg a problémát, a személyes érdekeimet nézve, addig Beorn mások életét helyezte a középpontba. És ez bizonyos szemszögből nézve rosszabb volt, mint amikor azon kellett tépelődnöm, hogy fogom én túlélni a veszélyes kalandokat.

- Nem hinném, hogy bárki pont az én segítségemre szorulna, ha harcról van szó. - jegyeztem meg, miközben igyekeztem lépést tartani vele a méhkaptárok felé. - A törpöknek sem vagyok hasznára ezen a téren. Talán másban sem igazán. - sóhajtottam egyet. - Mégis itt vagyok, és nem bánom.

- Nem kedvelem a törpöket. - Beorn beszéd közben is ügyködött, és én kis tétovázás után igyekeztem segíteni neki.

- Tudom. - bólogattam, s furcsa módon mosolyognom kellett, mert hirtelen felidéződött bennem az a sok kezdeti morgás, bizalmatlanság és gyakran barátságtalanság, amely a Thorin Társaságával közös utam első napjait jellemezték. - Tudom, hogy milyenek. De ha az ember közelről megismeri őket, az is kiderül, hogy mennyi jóság van bennük. Abban hiszek, hogy az igazi szeretet nem pusztán arról szól, hogy viszontszeressük, aki nekünk jót tesz és akar, hanem arról, hogy azokban is meglássuk a szépet és jót, akikben mélyen el van temetve vagy alig van. Én szeretem őket, minden hibájuk és a nehéz, gyakran kibírhatatlan személyiségük ellenére is. Segítek nekik, amennyire tudok, amennyi tőlem telik. Mert így a helyes. És mert sikerrel kell járniuk... sikerrel fognak járni.

Beorn felmordult megint. Ha nem ismertem volna valamennyire, talán ijesztően hatott volna a reagálása, nyers és erős mozdulatai, melyekkel látszólag sokkal inkább a dolgára figyelt, mint arra, amit én mondtam. Nem meggyőzni akartam... annyira más szemmel láttuk a világot én és ő, annyira mások voltunk mindenben.

- Ennyire bízol Tölgypajzsos Thorinban? - szegezte végül nekem a kérdést.

A szél lágy finomsággal, sejtelmesen susogott körülöttünk, elvegyült benne az első méhek zümmögése. De válasz Beorn kérdésére nem érkezett.

- Én... - kezdtem, és bennem akadt a szó.

Thorin. Amikor olvastam A Hobbitot, a törpök mogorva vezetője kifejezetten ellenszenves volt nekem, aztán jöttek a filmek, és elvarázsolt Richard Armitage alakítása. És most... Az a Thorin, akit megismertem, durva szavakkal mondva talán egy középút volt a film és a könyv Thorinja között, és mégis jóval több annál. Tudtam, hogy milyen Thorin. Nem csak személyesen ismertem meg úgy-ahogy, de beleláttam a sorsába is, és pont ez állított olyan akadály elé, mellyel tudat alatt már utunk kezdetétől küszködtem. Megszerettem Thorint, vallottam be magamnak kissé kelletlenül, ha gyakran még tiltakoztam is belül, legalább annyira közel éreztem őt magamhoz, mint a többi törpöt, csak másképp. Egyszerre volt kiszámítható és voltak olyan lépései, amelyeket egyáltalán nem vártam, s noha azt hittem, mindez lehetetlen, még köztünk is kialakult egyfajta gyakran ki nem mutatott, de elfogadással és elismeréssel vegyes kapcsolat, szövetség. Thorin elfogadta, hogy közöttük vagyok. Én pedig azt, hogy ő jóval több, mint azt kezdetben gondoltam.

Küszködtem magammal. Hogyan legyek bizalommal olyasvalaki iránt, akiről tudom, hogy elbukik majd? Hogyan tudjak hinni benne rendületlenül, már-már elfogadva azt is, hogy lehet másképp? Ebben állt Thorin igazi ereje, igazi varázsa, döbbentem rá. Személyében oly erősen láttam, hogyan is végződhetne minden, hogy a tudásom ellenére magam is hinni kezdtem őbenne, abban, amit erről az útról ígért, s néha elfogott a hirtelen, nem várt érzés: ha kell, minden ellenérzésem, minden gát és a józan eszem ellenére legszívesebben fegyvert fogok, hogy az oldalán harcolva visszahódítsam a Hegyet a sárkánytól és bárkitől, aki el akarja venni. Talán Fili és Kili is ezért követték őt rendületlenül... Gyakran kellett emlékeztetnem magamat a szomorú valóságra, hogy hiába mindez, hiszen nem így van megírva. De lassan már magam sem akartam elfogadni.

Beorn megjegyzés nélkül hagyta vívódásomat. Talán nem érdekelte, talán tudta, hogy ezt magammal kell megvitatnom, nem pedig vele. A továbbiakban nem is szóltunk egymáshoz semmit: némán, szavak nélkül inkább megértettük egymást, ki-ki a saját eszméjének fala mögé húzódva. Nem tudtam, hogyan vélekedjek erről az egészről, hogy mit tegyek. Egyre inkább azt éreztem: hiába a tudásom, minden oly homályos előttem, sokkal, de sokkal átláthatatlanabb, mint azoknak, akik kezdettől ebben a világban léteznek. Bilbónak azt tanácsoltam a minap, hogy írjon. Hittem abban, hogy ez segít, erőt és célt ad, és gyógyít, ha a szükség úgy hozza.

Akárhogy is van, Valaki már megírta előttem ezt a történetet - úgy, ahogy én annak még az árnyékát sem leszek képes visszaadni soha. Mégis írok magam is... mert azáltal, hogy Ő létrehozta mindezt, tudtán és akaratán kívül bevont ebbe a világba engem is. Én is részese lettem annak, amit Ő alkotott, még ha nem is egészen úgy, mint azok a dolgok, melyek kizárólag az Ő tollából születtek. Bárhogy is alakult, attól még mindennek úgy kellene történnie, ahogy az írva van, és most, hogy itt vagyok, mi az a döntés, amelyet nekem kell meghoznom? Meddig érhetek el, mi az, amivel élhetek és mi az, amivel nem? A tudásom birtokában Beorn biztos nekiment volna mindennek, aminek csak tehette volna; őt a vére hajtotta, nem kímélt semmit, ami az akarata útjában állt, csak ezzel számolt. Én viszont más voltam, mint ő, és amúgy is csak egy apró és gyenge lány, aki aligha avatkozhatott bele az események folyásába. A Kicsi Íjász... Beorn a névben éreztette velem sajnálatát. Egyszerre ismerte el a döntéseimet és nézett le miattuk; gyengének tartott és igaza is volt.

Azonban ez az út nekem többről szólt.

Kili... ő és Fili. A Professzor egyetlen lényegre törő mondattal képes volt olyan fájdalmat okozni, melynek erejét utunk előrehaladtával egyre nagyobb és nagyobb mértékben éreztem. Napról napra jobban szerettem őket. Vajon amikor eljön a döntő pillanat, még mindig képes leszek elengedni azt? És ha igen, bírni fogom utána?

* * *

Mire visszaértem, már javában zajlott a reggelizés.

- Nocsak Jade. - Gandalf derűsen mosolygott rám, miközben letelepedtem az asztalhoz és némelyik törp odadörmögött nekem egy-egy 'jó reggelt'-et. - Mi a baj?

- Beorn egy köcsög medve. - fintorogtam és vettem magamnak kenyeret meg dupla adagot a mézből, azzal a szándékkal, hogy édességbe fojtom a keserűségemet. Gandalf megcsóválta a fejét.

- Okosabb lenne, ha nem mondanál rá semmi bántót, főleg, amíg a házában tartózkodsz. - jelentette ki rosszallóan, figyelmen kívül hagyva a számára ismeretlen kifejezést. Bezzeg a törpök egész reggel azt találgatták, vajon mi köze lehet a köcsögnek a medvékhez.

- Ne tereld a szót Gandalf. - Thorin szúrósan pillantott a mágusra. - Merre jártál, ha szabad kérdeznem? Te is, a vendéglátónk is eltűntetek a minap, mi pedig itt maradtunk magunkban, bármiféle magyarázat vagy üzenet hiányában.

Gandalf viszonozta a szúrós pillantást, majd végül engedett, és nekifogott, hogy elmondja, amire a törpök már tegnap este óta vártak.

- Medvenyomok után jártam. - s elbeszéléséből megtudtuk, hogy egész a Szirtkőig követte Beorn és összegyűlt medvetársasága útját, majd a nyomok elvesztek a folyóban, és innen már csak következtetni tudott arra, hogy Beornék a fenyőerdők irányába indultak, melyeken néhány nappal ezelőtt magunk is áthaladtunk a Köd-hegységtől szabadulva.

- Mit tegyünk akkor, ha Beorn az összes orkot és wargot idevezeti hozzánk? Mindannyian foglyul esünk és meghalunk. - Bilbó megremegett. - Úgy emlékszem, azt mondtad, hogy amazoknak nem barátja.

- Néhány van a kertben. - bólogattam nagy komolyan, majd mielőtt a törpök zúgolódni kezdtek volna és a fegyvereikhez kapnak, gyorsan hozzátettem. - De csak egy-két darabjuk.

- Jade... - Gandalf a fejét csóválta, ám ekkor végszóra Beorn is befutott, és igencsak jó kedvében volt. Kissé duzzogva húzódtam beljebb a mellettem ülők takarásába, míg házigazdánk maga kezdett neki, hogy elmesélje, merre is járt tegnap. Gandalf jól sejtette, bár erről Beorn előtt már természetesen hallgatott. Beorn visszament egészen a hegyekig, a tisztáshoz, ahol a farkasok és orkok bekerítettek minket. Saját szemével akart meggyőződni arról, hogy amit Gandalf a minap mesélt neki, igaz, s bár láttam, hogy a büszke törpök némelyikének megfeszül az arca, hogy igazukat kétségbe vonták, mindannyian érdeklődve hallgattuk, mire jutott Beorn. Megtudta, hogy az orkok hajtóvadászatot indítottak utánunk, s valószínűleg még sötétebb dolgokat tervelnek, melyek veszélyt hozhatnak a környéken élőkre.

- Meg kell bocsátanotok azért, hogy nem adtam a szavatokra. - Beorn végignézett rajtunk, majd kis szünet után folytatta. - Most csak azt mondhatom, úgy siettem haza, amennyire csak tudtam, hogy gondoskodjam biztonságotokról és felajánljam mindazt a segítséget, amelyet nyújthatok. Át akartok vágni a Bakacsinerdőn, de tudnotok kell, az az erdő még sötétebb dolgokat rejt magában, mint látszik vagy mint a híre terjeszti. Hogy mi a szándékotok s mennyire szorít benneteket az idő, a tényen nem változtat semmit. Mire van szükségetek?