Hányszor végiggondoltam már, vajon milyen lesz az a bizonyos, mindent megváltoztató pillanat, még ha én nem is leszek majd a részese, és hányszor töprengtem azon, hogy ettől függetlenül vajon fel leszek-e készülve, amikor eljön az ideje, fogom-e bírni... Azt hittem, lesz még időm bőven, hogy úgysem kell igazán átélnem, mert előtte elválnak útjaink. Egyáltalán nem számítottam erre, a találkozás teljesen váratlanul, felkészületlenül ért, hogy is tudhattam volna...? Ennek nem így kellett volna történnie.

- Jade, mit csinálsz? Hova mész? - suttogta feszülten Kili, ahogy kapkodva másztam néhány ággal lejjebb, ahonnan jobban ráláttam az alattunk gyülekező orkokra és a vezérükre. Egyszerűen nem akartam hinni a szememnek, annak, hogy amit látok, az a valóság.

Azog halott. Ez nem a film volt, itt nem kellett volna, hogy szó legyen semmiféle személyes bosszúhadjáratról és üldözésről, ez a történet másról szólt. Figyeltem Bolgot, döbbenettől és nem kevés félelemtől sújtva, ahogy nézett minket, bekerített ellenséget, amely nem tud hova futni és hamarosan áldozattá válik, tekintetében ott lobogott a minden orkra jellemző gyilkolási vágy és állatias öröm. És mégis, nyomát sem láttam rajta a filmben Azogot jellemző Durinok iránti gyűlöletnek, és Thorinra pillantva az ő arckifejezése sem árult el semmilyen túlzott érzelmet. Nem ismerik fel egymást, döbbentem rá. Thorin nem tudja, ki vezeti az ork hordát, és Bolg sem tudja, hogy kit szorított sarokba, ez egy véletlen találkozás, még ha nem is tűnik annak. Teljesen összezavarodtam. Mindez csak azért történt, mert akár így is alakulhatott volna, anélkül, hogy mindez hatással lett volna a történet ezen szakaszára? Azért alakult így, hogy engem emlékeztessen rá idő előtt, hogy mi lesz a vége? Vagy pont én fordítottam efelé a történteket azzal, hogy ennyire rettegtem a távoli befejezéstől?

- Mahalra már! - bosszankodott Fili és recsegve-ropogva mászott utánam, kisebb gallyakat és tűleveleket szórva a nyakamba. Az orkok ott tömörültek közvetlenül alattunk, közel, de ahhoz elég messze, hogy továbbra se érhessenek el minket, még az ágaskodó, ugráló farkasok sem. Nem tudtam levenni a szemem Bolgról, a törpök meg idegesen mozgolódtak, morogtak kényelmetlen helyzetükben. Bár ők ezzel nem voltak tisztában, a baj ezerszer nagyobb volt, mint azt ők gondolták. Talán csak Gandalf volt az, aki továbbra is tudott többé-kevésbé tiszta fejjel gondolkodni.

- Vissza! - dörgött a hangja, oly erővel és haraggal, mint a Köd-hegység vihara. Tűz lobbant, először csak apró láng, majd egyre nagyobb és nagyobb, ahogy tovaterjedt odalenn, a fák körül, az orkok és farkasok nagy döbbenetére és riadalmára. A lángok fényt festettek az éjszakába, fel-felcsaptak a magasba, hátrálásra késztetve ellenségeinket, akik így kénytelenek voltak távolabb kerülni a menedékünket jelentő fenyőktől. Ámulva néztük Gandalfot, aki most mágiájával tobozokat gyújtott meg és adogatott a körülötte lévő törpöknek, akik vad csatakiáltással dobálták azokat a még közelben lévő orkokra, mintha Gandalf az ő csüggedt szívükben is fellobbantotta volna a remény és harci vágy szikráját.

Kitört a káosz. Orkok és farkasok, néhányan már lángolva, fejvesztve menekültek a fáktól, ahogy a tűz utat tört magának, lehetetlenné téve, hogy újra a közelünkbe férkőzhessenek. Csupán néhány ork maradt a lángok alkotta körön belül, megrettenve, de ezáltal még inkább felhergelve, és fejszéket, baltákat rángattak elő, hogy kivágják alattunk a fákat és ők végezzenek velünk, mielőtt a tűz mindent elemészt. Fili mellettem izzó szemmel figyelte őket.

- Gyere Jade, elbánunk velük. - rikkantotta kezét a vállamra téve, és... lelökött!

Mire egyáltalán tudatosult bennem a tény, már lenn is voltam, és tompa puffanás jelezte, hogy Fili is földet ért. Láttam, hogyan esik neki az orkoknak elsöprő erővel, míg én még az elkésett visítás határáig sem jutottam el, és csak valahol messze, inkább a tudatomon kívül hallottam a törpök bíztató, figyelmeztető üvöltését, mellyel a máris felém közeledő fenyegetés jöttét próbálták nekem jelezni. Nem volt idő megdöbbenni, és nem volt idő gondolkodni.

Eddigre már viszonylag hosszú ideje utaztam Thorin Társaságában. Megszoktam a törpöket (és talán ők is engem), a körülményeket, láttam és túléltem több veszélyes helyzetet. Részesévé váltam egy kalandnak; immár nem csak úgy, hogy belesodródtam a sors szeszélye folytán, hanem magam is része akartam lenni, sajátommá tenni, élni vele és benne, akár azok, akiknek eleve úgy rendeltetett, hogy e történet szereplőivé válnak. Nem voltam egy közülük, de már az sem voltam, aki hetekkel ezelőtt eltévedt a solymári erdőben, hogy aztán három troll ölelő karjaiba fusson. Középfölde megváltoztatott, nem csak lélekben, de talán úgy is, ahogy Narnia világa megváltoztatta a Pevensie-gyerekeket, akik mind erősebbnek, kitartóbbnak és ügyesebbnek érezték magukat, miután átkerültek. Talán Középföldének is volt ilyesfajta hatása a világjárókra?

A törpök kiabáltak és hadonásztak, majd' leesve az ágakról, és valószínűleg jó pár bosszankodó mondat, káromkodás is elhangzott. Nem tudhatták, hogy nem a saját akaratomból szerencsétlenkedem odalenn, mindenesetre épp időben eszméltem még és buktam le egy felém hasító penge elől. Fili mellettem bőszen verekedett, kaszabolta az orkokat, nekem pedig nem volt más választásom, mint kivonni a kardomat és segíteni neki, vagy legalább azon lenni, hogy neki ne kelljen figyelnie még rám is, amire, ismerve korábbi, nem is olyan régen esett kalandomat a hegy alatti, jóval kisebb orkokkal, bőven megvolt az esély. Abban az egy dologban voltam csak biztos, hogy ha hatalmas szerencsém lesz és túlélem mindezt, lesz Filihez egy-két szavam. Hogy az orkokból mennyi volt még, nem tudtam, a táncoló, fel-felcsapó lángoktól nem sokat láttam magam körül. Kardom megakasztott egy ork-vasat, melynek gazdája szinte fölém tornyosult, ereje pedig jócskán hátralökött; nem voltam ellenfél neki, ő talán meg sem érezte az ütközést. A lendülettől oldalra perdültem, talán utána is suhintottam, mielőtt Fili elé bukott, aki levágta. Ugráltam és kitértem, miközben a lehető legtechnikátlanabbul, ösztönszerűen vagdostam jobbra-balra, mintha nem is magamtól mozognék, hanem valamiféle tudattalan bábu lennék, amelyet madzagon rángatnak. Kétlem, hogy halálos sebet akár egyet is okoztam volna, lelkem így is minden egyes alkalommal beleremegett, amikor éreztem, hogy a kardom húst vagy vasat ér. Különös állapot volt ez, bizonyos tekintetben olyan, mintha alkohol kerített volna a hatalmába, egyszerre éles és homályos, tudatos és tudat alá kényszerített, melynek mélyéből alig észrevehetően, de lassan előtört olyasvalaminek a halovány árnyéka, amelyre sosem számítottam volna: a magabiztosság kezdeti, gyenge érzéséé. Kicsi voltam és gyors, szinte észrevétlen, tündepengével a kezemben, amely a legkisebb nehézség nélkül hatolt át szinte mindenen, illetve térítette félre az ellenséges fegyverek jóval erősebb csapásait. És még mindig éltem, még mindig talpon voltam, lefoglalva, elvonva a rám támadók figyelmét. Hogy körülöttem mi történt, már fel sem fogtam, nem számított; valahol messze hallottam a törpök hangját, mintha szél suhogott volna felettünk, s árnyék suhant a tűz fényében.

Kardom újra fémnek ütközött, tompán csendült, a lökés erejétől hátratántorodtam. Talán ez is meg kellett, hogy történjen. Pillanatok műve volt az egész, mégis súlyos és tompa erővel mellbevágó, ahogy Bolg fölém magasodott teljes valójában, én pedig éreztem, hogy elszorul a torkom, képtelen vagyok megmozdulni. Aztán Fili érkezett a semmiből; rögtön észrevette, hogy baj van, és még épp időben sodort el onnan, hogy aztán egyenesen az orkok vezérére vesse magát. Félig kábulatban figyeltem, ahogy harcolnak, az apró, zömök törp az óriási gundabadival, mígnem árnyék vetült rám puhán, mint a tiszta éjszaka, és friss szél hűvösét éreztem, amely megzavarta a lángok táncát és összeborzolta a hajamat. Valami finoman megszorította a vállaimat, majd testem súlytalanná válva a levegőbe emelkedett. Felocsúdva hatalmas árnyakat láttam elsuhanni, le-lecsapni a fenyők irányába, majd újra felrepülni, miközben én magam is távolodtam a földtől és láttam magunk alatt a tűzön kívül rekedt orkok és farkasok zsugorodó seregét. Hűvös levegő vágott az arcomba élesen, ahogy repültem, és repült Gandalf és a törpök és Bilbó is, el a veszedelemtől, el a lángoló fenyőktől messze, a szabad ég tiszta sötétje felé...

Megjöttek a sasok.

* * *

Észre sem vettem az érkezésüket. Túlságosan lefoglalt a fák alatti küzdelem, Bolg felbukkanása és a szembekerülés vele... Szinte ki is ment a fejemből, hogy ebben a történetben a Sasok Urának és népének is szerepe van, s hogy felesleges lett volna túlságosan aggódni a sorsunk felől, főleg leugrani a fákról orkokat kaszabolni és majdnem szívrohamot hozni rám. De Fili ezt nyilván nem tudhatta.

Repültünk. Egyszerre volt végtelenül ijesztő és lenyűgöző, ahogy lábam alatt a több száz méteres mélység suhant el, ez a furcsa, álomszerű lelkiállapot, mintha kiszakadtam volna a testemből, s most csupasz lélekként járnék, akit nem kötnek a föld anyagi törvényei. Kezdetben nem sokat láttam: a menetszél erősen szúrta a szememet, könnyeztem, és beletelt némi időbe az is, míg megszoktam kissé zsibbasztó, szánalmasan lógó testhelyzetemet az engem szállító sas szorításában, valamint az enyhe hintázást haladás közben, melyek a szárnycsapásokat jelezték, és melyektől kezdetben elfogott a hányinger. Technikailag sosem így képzeltem el a repülést, hanem egyfajta sima, akadálymentes siklásként, melyet nem gátolnak sem széllökések, sem a saját test mozgása. De maga a repülés...! Csodálatos volt. Szélsebesen haladtunk előre, a táj szaladt alattunk, földek és hegyek, több napi gyalogút, melynek nehézségeit mi pillanatok alatt legyőztük. Ahogy kezdtem megszokni a szelet, az enyhén liftező haladást, lassan egyre jobban és jobban átadtam magamat a repülés egyedüli bűvöletének. Sajnos ezzel úgy tűnt, egyedül vagyok; a többi sas ott repült mellettünk, a törpök pedig nem éppen lelkesedésről adtak tanúságot, már amennyire hallottam őket. Az én félelmem elmúlt, teljesen átadta helyét a csodálatnak, ennek a megfoghatatlan állapotnak, miközben a sasok egyre emelkedtek egy magasabb, sziklás-hegyes terület felé. Teljesen megváltozott eddigre a táj, visszakanyarodhattunk a Köd-hegység felé, majd a sasok közeledni kezdtek egymáshoz, hogy éreztem a mellettem repülők szárnysuhogását, és nagy, szabad ormot pillantottam meg a sziklák tengerében. A sasok sorra lerakták a törpöket, s melléjük engem is, valahol a sokaságban pedig szegény Bilbó hangját is meghallottam, ahogy a karját fájlalja. Csak most volt időm rá, hogy elrakjam a kardomat, melyet egész idáig görcsösen szorongattam a kezemben, s majdnem meg is feledkeztem róla. Összezavarodva pillantottunk körbe a sasok lakhelyén, míg megmentőink egy része ismét szárnyra kapott, ott hagyva minket. Gandalf, aki magának a Sasok Urának a hátán utazott, most elégedett, s láthatóan megkönnyebbült arckifejezéssel lépett oda hozzánk.

- Nos, egyelőre megpihenhetünk itt. - újságolta. - A Sasok Ura felajánlotta nekünk a segítségét, melynek köszönhetően rengeteg időt nyerünk és sok fáradtságtól is meg leszünk kímélve. Gyerünk, gyerünk, szedjük össze magunkat, aztán ha már mind megnyugodtunk és leültünk, elmondom részletesebben, hogyan tovább.

A törpök nem győztek hálálkodni, habár egyelőre csupán Gandalfnak tudtak, mert a sasokat többet nem foglalkoztatta oly mértékben kis csapatunk; a Sasok Ura Gandalffal váltott még néhány szót, majd szárnyra kapott, mint később kiderült, azért, hogy társaival ennivalót szállítson nekünk, hisz sokunk már alig volt magánál az éhségtől, mely most, hogy a komolyabb bajoktól szabadultunk, meglepő erővel kerített hatalmába minket újra.

- Lesz még időnk megvitatni mindent, ami szükséges, egyelőre azonban magunkat frissítsük fel. - fejezte be a mágus, mi pedig nem ellenkeztünk. Thorin biccentett és végignézett rajtunk, mintegy ellenőrizve, hogy mindenki megvan-e. Filinek elismerően odabólintott, majd legnagyobb döbbenetemre hozzám is odalépett, megszorította a karom.

- Jól van. - morogta szelíden, majd elfordulva utasításokat kezdett adni, hozzátéve, hogy mindenki pihenje ki magát, ha már esély adatott rá. Én is nekiláttam ledobni a holmimat, pontosabban szólva hagytam, hogy a csomagom lecsússzon rólam és a földre essen. Épp hajoltam volna le, hogy némi maradék étel reményében beletúrjak, amikor Thorin visszafordult hozzám.

- Jade. - a hangja furcsán bizonytalanul csengett. A törpök egy része is köréje gyűlt, aggódó arckifejezéssel pislogva rám, amit nem igazán tudtam mire vélni. Beletelt jó pár másodpercbe, mire megértettem, mi a baj.

Thorin tenyerén vér sötétlett.