Futottunk. A járat hosszan, sötéten kanyargott előre, mintha befalt volna minket egy óriási száj és most lefelé tartanánk a nyelőcsőben. A talaj tényleg lejtett a lábunk alatt és csak reménykedtünk, hogy Gandalf tudja a helyes irányt és ez a kivezető út az orkok birodalmából. A mágus az élen haladt, néha-néha hátranézve, hogy megbizonyosodjon róla, megvagyunk még, illetve hogy nem követnek, vagy legalább is nincsenek túl közel a felbőszült orkok. Világító botja volt az egyetlen fényforrás, így elég rázósan haladtunk, hisz nem láttunk sokat abból, hogy mi van magunk előtt. Gyakran megbotlottunk és elestünk, máskor nekimentünk valaminek, ami jobb esetben valamelyik társunk, rosszabb esetben pedig szikla volt, de senki sem panaszkodott, egy-egy jajduláson vagy káromkodáson kívül nem lehetett többet hallani. Csupán egy pillanatra álltunk meg, amíg a jólelkű Dori a hátára vette Bilbót; a hobbit majdnem elkeveredett a csetepatéban és a menekülés során is alig bírta tartani a lépést. Ezután még hosszú-hosszú ideig csak futottunk. Az oldalam kegyetlenül szúrt, kapkodva vettem a nem megfelelő mennyiségű levegőt, de nem maradtam le és egyelőre a törpökkel együtt bírtam az iramot. Talán a rémület késztetett arra, hogy ne érezzek, vagy legalább is ne foglalkozzak a fáradtsággal, talán az elmúlt napok diktálta kemény hegymászó túra javított az állóképességemen, mindenesetre meglepődve tapasztaltam, hogy még élek és komolyabb bajom sem esett a veszélyes kaland után. Persze rögtön emlékeztettem magam, hogy még messze a vége, de a tény ezzel együtt is egész szívderítő volt. Kitartóan igyekeztem tovább, szemem előtt a sötétben ott táncolt Gandalf világító botja, a mágus hegyes süvegének csúcsa. Láttam magam előtt a törpök imbolygó hátát, ahogy döngő léptekkel szaladnak a mágus nyomában, hallottam fújtatásukat-szuszogásukat. Ők is kezdtek kimerülni. Kezemben az íjamat szorongattam, mert az utolsó pillanatban, amikor Gandalf nyomában elindultunk kifelé a Koboldkirály barlangjából, sikerült megkaparintanom. Ujjaim szorosan rákulcsolódtak a sima fára, melynek tapintása valahogy szintén enyhített félelmemen, nyugtalanságomon, még úgy is, hogy egy szem nyílvessző sem maradt a tegezemben, kikapkodták az orkok vagy maguktól estek ki a dulakodás közben, nem tudtam. Nem a tény nyugtatott meg, hogy fegyver van nálam, hanem maga az íj, a tündék készítette tárgy puszta ereje, ez az apró szépség a sok durva, gonosz eszköz után, melyeket az orkok birodalmában láttam.

Gandalf még jó ideig haladt előre a sötét, hosszú járatokban, melyek egyre ritkásabban keresztezték egymást. Fogalmam sem volt, merre járhatunk, még az is megfordult épp a fejemben, hogy sosem jutunk ki innen, amikor Gandalf végre megállt és a többiek azonnal követték a példáját. A mágus a nagy lihegés közepette mögénk figyelve ellenőrizte, hogy nincsenek a közelünkben orkok, majd gyors létszámellenőrzést tartott. Megvolt mindenki, még Bilbó is Dori vállába kapaszkodva, és a mágus megkönnyebbülten bólintott.

- Helyes. - suttogta, bár hangja így is visszhangot vert a falakon. - Itt megállunk kissé.

Oldalra mutatott és megértettük, miért pont itt döntött a pihenésről: a sziklafal mellettünk kiszélesedett kissé, éppen annyira, hogy a falhoz lapulva kényelmesen elférjünk, de aki a járatban jön, ne vehessen észre minket azonnal. Láttam Gandalf arcán, hogy nem szívesen döntött így, ugyanakkor tisztában volt vele, hogy mindannyian fenemód elfáradtunk és nem árt, ha összekapjuk magunkat kissé. Ő maga a falnak vetette a hátát, felváltva nézett jobbra és balra a járat hosszában.

Most, hogy már nem futottunk és nem volt szükségem arra a furcsa hajtóerőre, mely eljuttatott idáig, úgy éreztem, menten összeesem a kimerültségtől. Alig kaptam levegőt és amikor leültünk pihenni, a lábam szinte kibicsaklott alólam.

- Tessék. - Kili felém nyújtotta a kardomat, melynek pengéjét bemocskolta az orkok fekete vére, de még az sem tudta eltakarni a halvány kék fényt, mely a fegyverből áradt, s amely Orcristhoz és Glamdringhoz hasonlóan jelezte, hogy Gandalf okkal aggódik, mert a veszély nem múlt el és az orkok a közelben vannak. - Még szükséged lesz rá. És köszönöm.

Nem kis büszkeséggel vettem vissza a kardot. Ennek hála, a törpök mégsem hagyják ott olyan ágrólszakadtan a Köd-hegységet, hiszen egész sok holmit és a fegyvereiket is sikerült visszaszerezniük az orkok markából. A törpöknek is ez járhatott a fejében, mert Glóin elismerően biccentett oda nekem, miközben megmentett csomagjából előkaparta a tőlem kapott öngyújtót és apró lángot csiholt rajta.

- Szép munka, kislány. - dörmögte.

- Ugyanakkor nem ártana, ha te magad is kardot tudnál rántani, ha a sors úgy hozza. - jegyezte meg csendesen Fili. - Attól tartok, nem mindig lesznek melletted, hogy szükség esetén megvédjenek.

Nagyot sóhajtottam. Egy pillanatig sem kételkedtem benne, hogy Filinek igaza volt, mégis úgy éreztem, lehetetlent kíván. Eddig az út során, ha alkalmunk volt rá, mindig vele gyakoroltam, s habár továbbra sem lett belőlem valami nagy tehetséggel megáldott harcos, legalább már meg tudtam védeni magamat úgy-ahogy, és néhány ügyes fogást is elsajátítottam. Elméletben.

- Még sosem öltem meg senkit. És kétlem, hogy valaha is képes lennék rá. Még akkor is, ha egy orkról van szó. - mondtam végül. A törpökre pillantottam; a félhomályból tizenhárom csillogó szempár nézett vissza rám. Nem tudtam, értik-e, amit mondok, vagy legalább egy kicsit a helyembe tudják képzelni magukat; az ő világuk annyira különbözött ettől.

- Márpedig jobban jársz, ha helyén van az eszed, ha a szükség úgy hozza. - szólalt meg érzelemmentes hangon Thorin. - Az életed múlhat rajta.

Most először minden másnál jobban vágytam rá, hogy megtaláljam Gandalf tekintetét, de a mágus továbbra is őrködött, csupán azt éreztem, hogy nagyon is figyel ránk, arra, amit beszélünk. Kissé kelletlenül fordultam vissza Thorinhoz. Ő gyűlölte az orkokat, annyira, mint Smaugot, hisz megölték a nagyapját, irtották a népét, elfoglalták Móriát... És ezt is teljesen meg lehetett érteni.

- Én... - kezdtem bizonytalanul, de folytatni már nem volt lehetőségem. Az eddig viszonylag csendes járat most hangokat hozott, rémes kiáltásokat és vad lármát, s messze, ahol a folyosó elkanyarodott, alig láthatóan pisla fáklyafény derengett. A törpök azonnal talpra ugrottak.

- Nem időzhetünk tovább. - csengett Gandalf hangja, Glamdring egyre erősebb fénnyel világított a kezében. - A koboldok máris itt vannak a nyakunkban. Előre, gyorsan!

Nem kellett kétszer mondania. Újult erővel, fegyvereinket szorongatva indultunk meg a nyomában, hogy ismét a hosszú, végtelennek tűnő járatokon loholjunk végig, miközben magunk mögött egyre közelebbről hallottuk üldözőink zaját. Mert az orkok gyorsabbak voltak nálunk, hisz ezeket a járatokat maguk vájták és jól ismerték, és nemsokára már szinte ott voltak a nyakukban, hallottuk lépteiket, sok-sok láb dobogását, melyek a düh hajtotta erőtől még erősebben csattantak a kőtalajon. Ekkor Gandalf megragadta Thorin karját és maga elé terelt minket.

- Tartsatok előre és reménykedjetek, hogy semmi nem keresztezi az utatokat. - szólt ránk, majd megfordult a járatban. - Elő a kardodat, Thorin!

Nem néztünk hátra, mind igyekeztünk az élre kerülő Balin után, de hallottuk az orkok rémült kiáltásait, amikor felbukkantak mögöttünk a kanyarban, és hallottuk, ahogy a félelemtől megtébolyodva kiabálják a híres tünde-kardok, Glamdring és Orcrist neveit. Gandalf időt nyert nekünk, hisz az orkok nem mertek áttörni rajta és Thorinon. Csak futottunk és futottunk előre, miközben azon tanakodtunk, vajon nem esett-e bajuk és sikerült-e visszaszorítaniuk az orkokat. A kiáltozások egyre halkultak, végül már nem hallottunk semmiféle zajt és a járat még mindig megszakítatlanul ásított előttünk. Most a kardom pengéje és a Glóin kezében tartott öngyújtó adta a kevéske fényt, bár a menetszél ki-kioltotta és a törpnek rendszerint újra kellett csiholnia az apró lángot. Végül, vezető híján a bizonytalanság erőt vett a csapaton és előbb lassítottunk, majd megálltunk, összeverődve, közel húzódva egymáshoz. A járatban kísérteties csend volt, melyet csupán a fújtatás és Bilbó nyöszörgése tört meg; a hobbitot felváltva cipelték, Bombur most sóhajtva adta át Dorinak ismét.

- Vajon sikerült elbánniuk az orkokkal? - Kili aggódva pislogott visszafelé a járatban, arra várva, hogy nagybátyja és Gandalf kilépjenek a sötétből. A kardomra pillantottam: annak pengéje alig adott némi kék fényt.

- Nem lesz bajuk. - dörmögte Dwalin. - Velük nem tudnak csak úgy elbánni holmi jött-ment hegyi koboldok.

- Ott kellett volna maradnunk, szembeszállnunk az orkokkal nekünk is. - dohogott Glóin.

- Gandalf azt mondta, menjünk. - rázta a fejét Dori. - Bízzunk benne, hogy tudta, mit csinál.

Zavaros, tanácstalan mormogás vette kezdetét, mígnem Balin fojtott hangon szólt rájuk.

- Elég legyen! Ezzel csak zajt csaptok és akkor hiába volt minden, az orkok meghallanak minket. Várunk; bízom benne, hogy nem kell sokat.

Ezzel mindenki megelégedett, bár néhány törp szívesen visszafordult volna, hogy segítsen Thorinnak, ők morogva szorongatták fegyvereiket. Nagy sóhajjal a sziklának vetettem a hátam. Fogalmam sem volt, merre lehetünk, arról sem, hogy vajon mennyi idő telt el azóta, hogy meghúztuk magunkat a vihar elől odafenn a barlangban. Mintha hosszú napokkal ezelőtt történt volna, s a hegyekben tomboló égiháború a kőóriások birokra kelésével együtt egy álom lett volna, pontosan olyan, melyet egykor régen a Professzor álmodott, mint e történések alapját. Most csönd borult ránk, fojtogató, aggodalommal teli és feszült csönd, melybe szinte beleüvöltött a saját szívverésem hangja, mintha harci dobokat püföltek volna a fülemben. Vajon a messzi Völgyzugolyban Nosmaeth gondol arra, milyen kalandokon megyek épp keresztül? Végtére is, hasonlókat már átéltünk együtt, csak épp teljesen más módon. Most itt voltam én magamban, meg a valóságos helyzet. Szívesen megkérdeztem volna a törpöket, hogy vajon ők is úgy vannak-e, mint én, vajon nekik is veszettül zakatol-e a szívük, miközben úgy érzik, agyonnyomja őket a mélység súlya és a saját kétségeik. Thorin és a mágus nélkül most ők is olyan furcsán elveszettnek tűntek.

Jó időbe beletelt, mire halványan derengő, ezüstös fényt pillantottunk meg magunk mögött a járatban. Fili fel is kiáltott örömében, mire Balin finoman tarkón legyintette, hogy hangoskodásával ne hívja fel a figyelmet magunkra, aztán hamarosan felzárkózott hozzánk egy kimerült, de sértetlen Gandalf és Thorin. Gandalf elmélete bevált: az orkok oly nagyon rettegtek a legendás Glamdringtól és Orcrist-tól, hogy a kardok puszta jelenléte elég volt ahhoz, hogy meghátráljanak.

- Az orkokat egy időre visszaszorítottuk; jó darabig nem mernek majd követni. Azt mondom, használjuk ki ezt az előnyünket, amennyire csak lehet. - a mágus végignézett a társaságon, miközben a hüvelyébe csúsztatta Glamdringot. - Tovább megyünk és ne maradjon le senki, mert aki eltéved ezekben a járatokban az valószínűleg soha többé nem lát napfényt. Sietnünk kell.

A törpök nyugtalanul súgtak össze, és újra kezdetét vette a sietős, már-már futólépésben tett utazás a sötét, átláthatatlan járatrendszerben. Továbbra is az élen járó mágus magasba emelt botja adta a fényt, igyekeztem csak azt bámulni konok kitartással, miközben mentünk és mentünk megállás nélkül, hosszú perceken vagy tán órákon keresztül. Már meg sem próbáltam számolni az idő múlását, a megtett utat. Gépiesen lépkedtem a törpök között, akik maguk is szótlanul, halkan szuszogva tartották a tempót. Gandalf néha meg-megtorpant, mint aki ellenőrizni akarja, hogy jó irányba tartunk-e; én csupán annyit érzékeltem, hogy egyre nehezebben haladok előre a durva talajon, s egy idő után már komoly erőfeszítésbe telt, hogy egyáltalán tartsam magam. Borzasztóan kimerült voltam, attól féltem, hogy lábam egyszer csak kibicsaklik alólam és akkor nem fogok tudni felkelni. A tagjaim folyamatosan sajogtak a megerőltetéstől, meg-megbotoltam, igyekeztem nem túl hangosan zihálni, bár így is előfordult, hogy magamon éreztem egy-egy aggódó vagy kutató pillantást. És a sötétség... talán az volt a legrosszabb. Nem is akartam találgatni, mióta nem láttam napfényt, de úgy éreztem, már nem bírom sokáig nélküle. Legalább egy kis reménysugár lett volna ebben a kilátástalanul rossz helyzetben. Jobb híján görcsösen szorongattam az íjamat és a hátizsákom szíját, összeszorítottam a fogamat és próbáltam nem tudomást venni az elhatalmasodó kimerültségről. Az idő borzasztó lassan és keservesen vánszorgott előre, mi pedig mentünk megállás nélkül, a járatnak pedig nem akart vége lenni, csak nyúlt és nyúlt előre hosszan, nyomasztóan.

- Mocskos orkok... - most először szólalt meg valaki, mióta tovább indultunk a hegy gyomrában. Thorin hangosan fújtatott, dühtől és fáradtságtól egyszerre, mellette haladva a lépésein éreztem, hogy ő is nehezebben jár már. - Jól keresztülhúzták a terveinket.

- És ez a menetelés. - Óin neheztelő pillantást vetett Gandalf hátára. - Úgy érzem, leszakad a lábam.

- Oda egy csomó mindenünk. - siránkozott Nori.

- Arról nem is beszélve, hogy még mindig szorult helyzetben vagyunk. - morogta Dwalin. - Mégis mit képzeltek, hogy foglyul ejtettek és elhurcoltak minket?

- Hát... rosszabb is történhetett volna. - lihegte Bofur, miközben lassított lépésein. A következő pillanatban Dori, aki a sor végén haladt, felüvöltött, s üvöltésébe dulakodás és orkok kiáltásai vegyültek. Azonnal megpördültünk mindannyian és láttuk, hogy orkok vannak mindenütt, orkok ugrálnak elő a sötétből, egyenesen a csapat végén haladókra. Csak akkor döbbentünk rá, hogy fáklyáikat eloltva csöndben követtek minket, utánunk lopakodtak anélkül, hogy mi, Gandalfot is beleszámítva, a legkisebb jelét érzékeltük volna. Ők jól látták, merre járunk, hisz Gandalf botjának fényét messziről észre lehetett venni, és akárcsak odafenn, amikor elfogtak minket, most is bebizonyították, hogy zaj nélkül is tudnak osonni. A legváratlanabb pillanatban támadtak ránk ismét, nem kis zűrzavart és káoszt okozva. A törpök azonnal bajbajutott társaik segítségére siettek, fegyvert rántottak vagy egyenesen nekiugrottak az orkoknak, s a hadakozók egy nagy, egymást püfölő és ordító kupacként szorongtak a szűk járatban, míg én kábán támolyogva próbáltam összeszedni magam, mert a mozgolódásban nekilöktek a sziklafalnak. Az is átfutott a fejemen, hogy ez tökéletesen jellemezte a helyzetemet: nem voltam idevaló, jelenleg semmi hasznomat nem vették.

Most is Gandalf mentett meg minket. A mágus pillanatok alatt átlátta nem csak azt, hogy mi történik, hanem hogy miként kerülhetett sor erre. Botjából vakító láng csapott fel, akárcsak odafenn, a Koboldkirály csarnokában, melytől az orkok ordítva hátráltak meg, aztán a fény kialudt, ahogy jött, teljesen, még az eddig minket vezető apró jel is. Vaksötét borult ránk és hallottuk, amint mellettünk Gandalf elkiáltja magát:

- Mindenki kövessen!

Botladozva léptem előre néhányat, aztán elestem valamiben. Nem láttam semmit, csupán hallottam és érzékeltem a mozgolódást, kiáltásokat és az orkok hörgését-visítását. Lábak dobbantak mellettem, ahogy a törpök, akik talán valamicskét azért mégiscsak láttak így is, vagy legalább tájékozódni tudtak, elhaladtak mellettem. Néhányan meg is botlottak bennem, belém rúgtak vagy rám léptek, és nem tehettem mást, csak összehúztam magam a talajon, eltakarva a fejemet, miközben végigjárt a rettegés és még inkább elbénította tagjaimat: nem fogok tudni felállni, képtelen leszek követni a törpöket a vaksötétben és itt maradok, nem csak végleg elszakadva tőlük, de a sötét hegy gyomrában bolyongva, amíg egy ork-horda el nem kap...

Nem így történt. Hallottam a csapat távolodó lépteinek zaját, mégis volt, aki észrevett. Éreztem, hogy megragadnak, majd az egyik törp a vállára dob és úgy lohol velem tovább, társai után. Csak másodpercekkel később tudatosult bennem, amikor már javában imbolyogtam új pozíciómban, hogy nem feledkeztek meg rólam, megmentettek. Hálás kimerültséggel hunytam le a szemem kis időre, hogy némileg megnyugtassam magamat; a történtek hatására úgy remegett a kezem, hogy alig bírtam kapaszkodni és olyan erővel szorongattam megmentőmet, hogy biztosan fájt neki.

Az orkok ravasz támadása újult erőt adott a meneküléshez. Semmire sem vágytunk jobban, mint hogy végre kijussunk innen, és ez a vaserejű konok akarattal rendelkező törpöket még inkább megacélozta. Fújtattak, morogtak és nyögtek, de lépéseik nem lassultak, erős elszántsággal döngtek a kövön, ha a sötétben meg is botlottak vagy nekiütköztek valaminek, zokszó nélkül igyekeztek tovább. Aztán hosszú idő elteltével úgy éreztem, mintha a talaj enyhén emelkedni kezdene, majd egyre meredekebbé vált, ezzel némileg lassítva minket. Ahogy kapaszkodtunk felfelé (én az engem cipelő törp vállába), a járat szélesedni kezdett, majd nem sokkal később valami megtörte a sötétséget: nem lehetett nagy fény, csupán egy kis sugár, amely beszűrődött idáig, mégis, a sötétben töltött órák után olyan volt, mintha magába a napba néznénk bele. Hunyorogva-könnyezve bámultam, szemeim szinte itták a fényt, melyről voltak pillanatok, amikor komolyan azt hittem, nem látom soha többé. Ennyire még soha nem örültem Gandalf csúcsos süvegének és az előttem loholó görnyedt törpök látványának. A fény pedig egyre növekedett, több és több sugár tűzött be ránk, mígnem a csapat élén járó mágus meg nem torpant, s azokkal együtt, akik felzárkóztak mellé, kivonta a kardját. Hamarosan rájöttem, miért. Bár még nem láttam őket, hallottam az orkok dühös és zaklatott zsivaját, mozgolódást, fegyverek csengését. Bifur morgott valamit a fülembe, amit nem értettem, de valahogy úgy hangzott hogy 'rakhâs', és anélkül, hogy levetett volna, két kézre fogta a lándzsáját. Végignéztem a komor, fáradt, szakadt ruhájú és sok-sok kék-zöld folttal gazdagodott törpön, akik villogó szemmel, némán és kapkodva igyekeztek rendbe szedni magukat. Mindenki harcra készült; nem is harcra, kitörésre.

Most már tudtam, merre járunk: elérkeztünk az alulsó kapuhoz.

_______________________________________

Megjegyzések:

rakhâs = orkok (khuzdul)