Dobok dörrentek, ostorok csattantak, ahogy az orkok durva-csípős, hátborzongató énekük közepette betereltek minket a fáklyák vöröses fényébe, egy óriási hegymélyi barlangba, melyben a számtalan titkos, kanyargó folyosó találkozott. A hatalmas tér zsúfoltig volt telve durván eszkábált függőhidakkal és más tákolmányokkal, jöttünket a zűrzavarban száz meg száz szempár figyelte mohón: körülöttünk, a hidakon, még a falakon is, mindenütt orkok gyülekeztek tö megével, olyan sokan, mintha maguk a sziklák elevenedtek volna meg.

Aztán újra megragadtak, kupacba-sorba rendezve taszigáltak minket a barlang közepén megrakott hatalmas tűz irányába, melynek közelében megpillantottunk pónijainkat, illetve a felhalmozott csomagokat, melyek között most orkok túrtak és kutattak, szaggattak és veszekedtek rajtuk. Ahogy megállítottak minket és a tűz fénye ránk esett, a barlang még kísértetiesebbnek tűnt, nekem pedig (amellett, hogy tudatosult bennem, Norinak jelentős mennyiségű tárgyat sikerült kilopnia Völgyzugolyból) eszembe jutott, amit a Professzor írt ezen teremtményekről. Nem tudnak szépet építeni, létrehozni, csak ocsmányat, gonosz célokra valót, abból pedig feleslegesen sokat; s azok a pusztító gépezetek, melyek a távoli jövőben rombolják és csúfítják a világot, nagy valószínűséggel tőlük erednek.

A Koboldkirály a nagy tűz előtt terpeszkedett el egy lapos kövön, sok-sok felfegyverzett orkkal maga körül, s apró szemeivel minket fürkészett merőn, dühös rácsodálkozással, ahogy a színe elé állítottak mindannyiunkat, még szegény kis Bilbót is, akin akkorát taszítottak, hogy majd' orra bukott. Ahogy magamon éreztem számtalan sötét, gonosz tekintetet, miközben a szorítás enyhült a vállamon és karomon, hisz már nem volt szükség rá, hogy tovább ráncigáljanak (megjegyzem, most először örültem volna valamiféle támasznak, mert a lábam eléggé ki akart bicsaklani alólam), igyekeztem csak a Koboldkirályt figyelni. Úgy festett, mint egy különösen rusnya, nagy szikla, és a törpök is gyilkos tekintettel méregették, ahogy felállva és mindannyiunk fölé magasodva egytől-egyig végignézett minket.

- Kik merészkedtek a birodalmamba? - bődült fel durván, döngő léptekkel egyenesen elénk csörtetve. - Kik olyan bátrak, hogy ilyenre vetemedjenek?

Halk zúgolódás támadt társaim között.

- Törpök. - recsegte az egyik minket őrző ork. - Az elülső tornácon fogtuk őket.

- Törpök? - visszhangozta nem túl vidáman a Koboldkirály. - Mit kerestetek odakinn, a birodalmam határán?

Tanácstalan összepillantások után Bofur kihúzta magát, megveregette mellette álló társai vállát és magabiztosan, 'Hagyjátok, én majd elintézem!' felszólalással előrébb furakodott.

- Hát az úgy történt, hogy úton voltunk... - kezdte. - Igen. Mentünk az úton... pontosabban nem is úton, hanem ösvényen, sőt, csapáson, hosszan és a sziklákat kerülgetve, hooogy... - szemlátomást elveszítette a fonalat.

- Hogy meglátogassuk távoli rokonainkat, akik a hegységen túl, keleten élnek. - mentette ki gyorsan Dori. Bofur buzgón bólogatott.

- Pontosan, így van. Szóval mentünk az úton-ösvényen-csapáson, mert meg akartuk látogatni távoli rokonainkat, unokafivéreinket és -húgainkat, első-, másod- és harmadfokú kuzinjainkat és nagyapáink számos más leszármazottját, kezdve a...

- Elég! - dörrent rá a Koboldkirály és Bofur készségesen engedelmeskedett a felszólításnak, miután a hatalmas ork ökle mellette hasította a levegőt. - Az igazat akarom hallani!

Ezúttal már senki nem válaszolt neki semmit. Társaim mogorván, néma haraggal méregették őt, s néhány pillanatig egy pisszenést sem lehetett hallani.

- Hát rendben. - a Koboldkirály végleg elveszítette türelmét, kiabálása visszhangzott a barlangban, alattvalói nagy örömére. - Hozzátok a csonttörőt és a marcangolót, aztán ha nem beszélnek, hát ordítani fognak!

Még görcsösebben szorongattam a csomagomat a köpenyem rejtekében, mintha ebben a szorításban próbálnék megnyugvást keresni, s közben a bőrömön éreztem kardom hideg érintését... és hirtelen támadt egy ötletem. A történet folyásába talán nem volt beleszólásom, hisz mindezt már megírta előttem valaki, akinek a nyomába sem érhetek, ahhoz viszont talán hozzájárulhattam, hogy a társaság némileg jobb állapotban keveredjen majd ki innen. Végtére is ezért voltam itt: hogy segítsem őket, amennyire csak tudom. Óvatosan, észrevétlenül elléptem kissé a helyemről és vállammal finoman nekiütköztem a mellettem álló törpnek.

- Mi az? - suttogta feszülten Kili. Nem válaszoltam, csupán a fejemmel böktem az orkok által felhalmozott, elkobzott csomagjainkra, majd a köpenyem takarásában a kezébe nyomtam a Dilendirtől kapott fegyvert. Kili szeme elkerekedett a döbbenettől, majd lassan bólintott, jelezve, hogy megértette, vagy legalább is sejti, hogy mi a szándékom.

Az orkok röhögtek és lökdöstek, lábuk csattogott a kövön, mígnem Thorin utat tört közöttük a Koboldkirály elé állva. Nem hajolt meg, csupán kimérten biccentett egyet és mogorván várta, hogy az esetleges vallatás tényében gyönyörködő orkok rá figyeljenek.

- Thorin, a törp, szolgálatodra. - szólalt meg, bár ez a 'szolgálatodra' pusztán udvarias semmitmondás volt, s látszott, hogy magának Thorinnak is igen nehezére esik kimondani. A többi törp aggódva, de elszánt haraggal pislogott össze a háta mögött, ugrásra készen, hogy szükség esetén vezetőjük védelmére tudjanak kelni. Kili óvatosan ellépett mellőlem, hogy előrébb kerülhessen, közvetlenül a nagybátyja mögé.

- No lám csak! - hajolt le Thorinhoz a Koboldkirály, mert így már pontosan tudta, hogy akit elfogtak, az nem más, mint Tölgypajzsos Thorin, Thráin fia, aki Thrór fia volt, és aki oly sok veszteséget okozott egykor az orkoknak, még a Mória előtt vívott nagy csatában. Az orkok pedig nem felejtették el a történteket, s ha lehet, még jobban gyűlölködtek Thorin népére.

- Mindaz, amit feltételezel rólunk, hazugság. - folytatta Thorin. - A vihar elől kerestünk menedéket abban a barlangban, melyet lakatlannak hittünk és fogalmunk sem volt róla, hogy ti birtokoljátok.

- Hazudik! - vágott szavába az ork-hajcsárok egyike. - Amikor rájuk találtunk, igencsak ellenükre volt, hogy velünk jöjjenek, és többeket villám sújtott agyon odafenn a tornácon. Ráadásul erre sem adtak magyarázatot!

Azzal felemelte Orcristot, a kardot, melyet Thorin hozott el a trollok barlangjából, de dobta is el iszonyodva rögtön, mert a kard, bár a hüvelyében volt, szinte égette a kezét. Na ettől támadt csak riadalom, üvöltés és harag! Orcrist számtalan orkot vágott le még régen, más korokban, mielőtt elveszett és titokzatos módon abba a sötét barlangba került, hogy aztán jó ideig ne lássa senki, s neve ismert volt minden ork számára; gyűlölték a kardot és viselőjét egyaránt, olyan mély gyűlölettel, amelyre csak a sötétség szolgái képesek.

- Az a kard...! - a Koboldkirály tekintete szinte lángolt, ahogy a fegyver a lábai előtt csendült a kövön. - Ismerem ezt a kardot! Rajta, üssétek, vágjátok és aprítsátok őket, ne kegyelmezzetek nekik, öljétek meg mindet! - kiabálta, ő maga pedig, haragtól elvakultan egyenesen Thorinnak rontott.

Ekkor érkezett Gandalf. Ezt egyelőre persze csak én tudtam, mivel hirtelen minden fáklya kialudt a barlangban, csupán a középen rakott nagy tűz elevenedett meg, mintha sárkánnyá változott volna, s magas oszlopban, szikrázva felcsapott egészen a barlang mennyezetéig. Szélroham söpört végig rajtunk, ledöntve a lábáról mindenkit, törpöket és koboldokat egy halomba, majd a varázslat úgy szakadt meg, ahogy létrejött, és a visszatérő fényben egy magas, ismerős alak bontakozott ki.

- Fegyverbe! Fegyverbe és gyerünk! - csendült a mágus tiszta hangja, erőt öntve a szívünkbe és rettegést az orkokéba, aztán egy magányos penge csillant tisztán, élesen, és a Koboldkirály felvisított fájdalmában, majd holtan rogyott a földre, ahogy keresztüldöfte őt.

Az orkok magukon kívül voltak a döbbent haragtól, üvöltöttek és vaktában vagdalkoztak mindenfelé. Egymáson bukdácsolva igyekeztünk felkelni, lenyomni őket, amíg még nem voltak teljesen a tudatuknál. Nagy nehezen odébb löktem a rám esett egyik orkot, a másikat valamelyik törp rángatta le rólam. Abban a pillanatban Kili is előre lendült, villogó pengével rontott neki az orkoknak, utat nyitva a csomagjainkhoz, nyomában Fili és még néhányan, visszaszerezve a holmink egy részét és fegyvereket dobálva a többieknek, akik így maguk is szembe tudtak szállni fogvatartóinkkal. Pillanatok alatt kitört a káosz.

Nem sokat fogtam fel belőle. Az eddig történtek hatása és a jelenben kibontakozó helyzet új volt, hihetetlen és szörnyű. Láttam, ahogy rövid harc veszi kezdetét a szemeim előtt, a törpök az orkokat kaszabolják, az orkok meg a törpöket igyekeznek levágni, lökdösődtek és elvágódtak, egy részük a tömeg miatt, hisz az orkok egymásra sem figyelnek ha harcról van szó, a többi pedig halálos sebet kapva. Fekete vér spriccelt szét sűrűn, bemocskolta a köveket és a fegyverek pengéjét, kiáltások és visítások, halálhörgés töltötte meg a barlangot, a levegőben a halál bűze ült. Mindezt érzékeltem, de nem fogtam fel teljesen. Beletelt néhány másodpercbe, míg magamhoz tértem ebből az állapotból, legalább annyira, hogy felfogjam, mindez valóban megtörténik és jobb lenne, ha én is csinálnék valamit, mielőtt még baj lesz. Gondolkodni ráért később is.

Nagy nehezen rávettem magam, hogy megmozduljak, mielőtt észrevesznek és levágnak. Nem akartam mást, csak kikerülni a harc közepéből, szánalmasan botladoztam előre hosszú és bő köpenyem szegélyén taposva, aztán elegánsan el is vágódtam a talajon. Hallottam a szakadás jellegzetes hangját, ahogy a köpenyem kettéhasad és a vége hátramarad, hogy aztán orkok tapossanak rá, majd rázuhanjon néhány test. A tenyerem véresre horzsolódott az eséstől, de tápászkodtam is fel nyomban, átbújva néhány dulakodó ork kinyújtott karja alatt. Hogy voltam még életben? Őszintén, sejtésem sem volt.

A törpök ellenben jól boldogultak, már amennyire ebben a szorult helyzetben boldogulni lehetett. Orcrist és Glamdring pengéje dühös fénnyel izzott, menekült is a közeléből az ellenség, amerre csak tudott. Kiliék visszaszerezték a csomagok egy részét, mások utat nyitottak az elvezető folyosók irányába. Én is arra igyekeztem, hol négykézláb és kúszva, hol a harcolókat kerülgetve, azért fohászkodva, hogy csak élve jussak ki innen. Ha valami, egy tény tényleg engem segített; nem tartom magam se gyorsnak, se különösen ügyesnek, azonban valamilyen okból kifolyólag (ezt már számtalanszor tapasztaltam) olyan helyzetekben, ahol több ember van jelen, beszéljünk kis társaságról vagy tömegről, képes vagyok láthatatlanná válni. Természetesen nem szó szerint: ilyen helyzetekben valahogy nem vesznek észre, nem látnak, mintha ott sem lennék, és később rendszerint rácsodálkoznak, hogy én is jelen voltam. Szerencsémre ez most sem történt másképp, ráadásul az ebben a világban meglehetősen apró méretem is rásegített kissé.

- Kövessetek! - újabb fény villant, élesebb, tisztább, mint a fáklyáké, mert ezúttal Gandalf gyújtott világot a botja végén. A törpök összeverődve igyekeztek utat törni hozzá, valamelyikük észrevett, ahogy ott szerencsétlenkedem és berántott maguk közé.

- Gyerünk, gyerünk! - Thorin határozott lökésekkel terelt mindenkit maga elé, a mágus irányába, aki botját a magasba emelve futva indult meg a számtalan elvezető járat egyikén.