Átkozottul hideg volt. Hiába a dupla takaró, így is kegyetlenül fáztam, és olyan kicsire próbáltam összehúzni magam, amennyire csak tudtam. A törpök békésen hortyogtak, lassan, egymás után tértek nyugalomra, néhányuk még álmában is kincsekről motyogott, most pedig már aludtak mind jó mélyen, miközben a vihar tompán morajlott odakinn és a villámok fénye bevágott a barlang rés-bejáratán. Képtelen voltam aludni és nagyon irigyeltem a törpöket, vagy pónijainkat, amelyek immár nyugodtan ropogtatták zabostarisznyájuk tartalmát. Bilbó ellenben szemmel láthatóan nyugtalanul aludt, forgolódott, dobálta magát, Gandalfra nézve pedig nem tudtam megállapítani, alszik-e vagy ébren van. Ebben a pillanatban ismét teljesen külön láttam magunkat, a társaságot és engem, mintha széles szakadék tátongana közöttünk és én csak kívülről szemlélném őket, nem is lennék ott.

Reszkettem, és kelletlenül jöttem rá, hogy nem csak a hidegtől.

Gandalf azt mondta még akkor, amikor Völgyzugoly előtt jártunk, hogy a tudásom rendkívül veszélyes lehet, nem csak Középföldére, hanem magamra is. Csak most kezdtem igazán átérezni, megérteni ennek a komolyságát.

Mi lesz most? A gond pont az volt, hogy előre tudtam a választ. Tudtam a megnyíló hasadékról, az eltűnő pónikról, az előugráló orkokról, és hogy mi vár Thorin társaságára az elkövetkező néhány napban. Most, hogy mindez közvetlenül előttünk állt, megrettentem tőle.

És az orkok... te jó ég, mit fogok én csinálni, ha elkapnak az orkok? Erősen kételkedtem benne, hogy képes lennék bármiféle ellenállást tanúsítani, sokkal valószerűbbnek tűnt, hogy sikítok és összeesem, ha valamelyik megragad. Hogy kardot rántsak és védekezzek, netalántán még le is szúrjak egyet-kettőt, teljesen lehetetlennek tűnt. Ha valamiben, ebben az egyben biztos voltam: képtelen lennék megölni bárkit is. Thorin Társasága, ha nehézkesen is, de túl fogja élni ezt a kalandot. Egyvalaki, akinek nem tudtam a jövőjét, hogy mi vár rá, pont én magam voltam. A vérfagyasztó gondolat ott motoszkált a fejemben: mi lesz, ha esetleg meghalok?

Bilbó felnyöszörgött álmában, forgolódott és felhúzta a takaróját a füléig. Nem volt választásom, azt már megtettem. Ha bármit is csináltam volna most, ha felkeltettem volna a többieket, hogy figyelmeztessem őket a veszélyre, a hobbit nem találná meg az Egy Gyűrűt a hegység mélyén. Egész Középfölde sorsát megváltoztatnám, tönkretehetném. Ez a gondolat teljesen megrémített.

Nem tehetek mást, gondoltam, hagynom kell, hogy sodródjak az eseményekkel; tudtam, hogy így lesz és elfogadtam, hát tartanom is kell magamat hozzá. Még akkor is, ha nehéz, akkor is, ha nagyon fog fájni. Ezt vállaltam, minden örömével és bánatával együtt. Magam is meglepődtem rajta, de meg sem fordult a fejemben, hogy nem kellett volna eljönnöm vagy hogy visszafordulhatnék.

Óvatosan, hang nélkül kászálódtam fel; Óin felhorkant mellettem, de utána ugyanolyan nyugodtan álmodott tovább. Visszavenni a félig még vizes ruháimat, hát, kifejezetten nem vágytam erre, de semmi kedvem nem volt egy szál alsóruhában parádézni az orkok királya előtt, így muszáj volt. A bátorság vezetett? Nem hinném. Nem éreztem magam bátornak, csupán cselekedtem, mert tudtam, hogy szükségem lesz minderre, ha majd bekövetkezik az, amely kínos biztossággal közeledett felénk. Még egyszer végignéztem a békésen alvó társaságon, mintha belőlük akarnék erőt, megnyugvást meríteni. Nem vagyok egyedül. Ori bő köpenye alatt magamhoz öleltem a csomagomat és feszülten ücsörögve, csendben néztem farkasszemet a sötétséggel.

* * *

Minden nagyon hirtelen történt. Azt mondják az orkokról, hogy hangos, érzéketlen népség, mégis, a barlang rejtett nyílásai oly hangtalanul tárultak fel, hogy először észre sem vettem a változást. Eddig, a könyvet olvasva azt sem döbbentett meg, hogy a pónik is milyen csendesen, majdnem hogy nyugodtan tűrték, hogy elvezessék őket, hiszen a társaság nem ébredt fel a változásokra. Talán a Köd-hegység mágiája volt ez, vagy a kinti viszontagságok után szinte mindegy volt, hogy idebenn mi történik?

Magamat a lehető legkisebbre összehúzva kuporogtam a barlang falához lapulva, ahogy a szikla repedései valóban feltárultak és a halk neszek közepette sötét árnyékok lopakodtak be. Csak reméltem, hogy dübörgő szívverésemet csupán én hallom és az nem nyomja el még a vihar hangját is, felhívva az árnyak figyelmét arra, hogy valaki mégis ébren van leendő foglyaik közül. Felpillantani sem mertem igazán, a szemem sarkából lestem a mozgásokat, miközben reszkettem, mint a nyárfalevél és lényem egy része titkon mégiscsak azért fohászkodott, hogy valaki igazán felébredhetne és megakadályozhatná a történteket.

Nos, Bilbó felébredt. Mint említettem, a hobbit nem aludt túl jól, s talán valami rémálma is lehetett, mert hirtelen összerezdült és kinyitotta a szemét. Eddigre már szinte az összes pónit kivezették a barlangból, én pedig csak ültem a helyemen, összehúzva magamat és a földet bámulva, mint aki tudomást sem akar venni arról, hogy épp elcipelik a csapat hátasait és utána mi következünk.

A hobbit felült, kábán körülnézett... és rémülten elkiáltotta magát. A következő pillanatban a folyosóvá tágult nyílásból előugrottak az orkok.

Rengetegen voltak. Mire eszméltem, már mindenfelé orkok voltak, megtöltötték a barlangot, megragadták a felriadó többieket, rángatták-taszigálták őket a nyílás felé, és bár néhány törp nehezen hagyta magát, birokra kelt foglyulejtőivel, nem igazán volt esélyük a többszörös túlerővel szemben, főleg úgy, hogy frissen ébredve nagyjából azt sem tudták, mi történt, hol vannak. Mielőtt eszmélhettem volna, rám is nehezedett jó pár kéz, szorosan elkapva a karomat, aztán löktek is a többiek után. Mintha egy lidérces álomba csöppentem volna. A hegy alatti orkok kisebbek lehettek valamivel, mint azok, amelyek Középfölde más területein éltek, de nem kevésbé ijesztőek. Már amennyire a helyzet hatása alatt meg tudtam őket figyelni. Nem, nem csöpögött a nyáluk, és egyáltalán, nem néztek ki olyan szánalmasan, mint ahogy a filmben megjelenítették őket. Az első gondolatom az volt, hogy kicsit olyanok, mint a kövek: durvák, érdesek és kemények, a szaguk is inkább dohos volt, gyomorforgató, de nem az a rothadó hús és vérszag, amelyre az ember gondolt volna. Ha szakszerűen fogalmaznék, azt mondanám, hogy bár originál középföldei orkot még nem láttam, ezeken jól észrevehetőek voltak azok a jegyek, amelyekben valószínűleg eltértek fent említett társaiktól. A sötétben való életmód következtében nagyobb és dülledtebb szemek, némileg eldeformált végtagok és a kapaszkodáshoz szükséges karmok mind félelmetesebbé tették ezeket a lényeket, ellentétben a hatással, amit Peter Jackson manói váltottak ki belőlem.

Akármilyen pocsék is volt a helyzet, egy pillanatig elcsodálkoztam magamon: most kerültem a kaland első rosszabb felvonásába (ha a trollokat és wargokat nem számítjuk), nekem meg azon járt az eszem, hogy vajon hogyan is néznek ki a minket foglyulejtő orkok. Vagy talán ez is valami védekezés volt részemről, szándékosan próbáltam elterelni a gondolataimat más irányba.

- Vedd le rólam a mocskos kezed! - Dwalin még néhány káromkodással és ütéssel is nyomatékosította a mondanivalóját, és továbbra is makacs elszántsággal küzdött a szabadságáért az összes többi törp is, de hiába. Az orkok pillanatok alatt lefegyverezték őket, egyedül Norinak sikerült még az egyikbe döfnie a kését, elvették minden fegyverüket, csupán Bilbóról és (nagy megkönnyebbülésemre) rólam feledkeztek meg: túl aprók, gyenge alkatúak voltunk ahhoz, hogy potenciális veszélyforrásként tekintsenek ránk, ráadásul mindketten elrejtettük szem elől a fegyvereinket. Kivéve a csodás íjat, amelyet Dilendirtől kaptam Völgyzugolyban; az nem fért be a köpenyem alá, így az összeszedett zsákmány között landolt. Persze így is elég keményen lökdöstek, taszigáltak minket, de legalább az a tény megnyugtatott, hogy egyelőre nem kívánnak megölni.

- Jade! - valamelyik törp a nevemet kiáltotta; a káosz közepette mind igyekeztünk a lehető legközelebb kerülni egymáshoz, hogy legalább azt tudjuk, mindenki megvan. Sikerült elkapnom Bilbó csuklóját, miközben ketten rám akaszkodtak, aztán a sok ork között megláttam Filit is. Vérzett az orra, jelezve, hogy keményen igyekezett kiszabadulni az orkok szorításából, de azért kitartóan próbált mellém kerülni, hogy meggyőződjön róla, rendben vagyok.

- És Gandalf? - suttogta falfehéren Bilbó. Nem ő volt az egyetlen, akinek feltűnt a mágus hiánya, ám míg ő és a törpök csak találgatni tudtak, hogy hova tűnt, én tudtam, hogy Bilbó figyelmeztető kiáltása az orkok érkezésekor még időben riasztotta őt, és most tisztes távolságból követett minket, hogy kihúzzon a bajból, ha eljön annak az ideje. Csak késve jutott eszembe, hogy Gandalf példáját követve igazán a mágussal tarthattam volna én is... Aztán a hasadék bezárult mögöttünk, a kinti vihar hangja teljesen elhalt és koromsötét borult ránk.

Nem álltunk meg. A hegy alatt élő orkok szeme az idők során jól alkalmazkodott a sötéthez, tökéletesen tájékozódtak most is. Mi bezzeg az orrunkig sem láttunk, csak éreztük a karmos kezek szorítását, a folyamatos csípést és taszigálást, vagy amikor nekiütköztünk az előttünk lévőknek, esetleg a barlang falának. A járat hosszan elvezetett, a talaj enyhén lejtett, lépéseink zaja és az orkok rémisztő, hörgő-visongó hangja felerősödve pattant vissza a falakról. Bilbó nyöszörgött mellettem, magam is úgy éreztem, mintha valami lidérces álomba kerültem volna; az orkok tömegétől és a sötétségtől rosszullét fogott el, alig bírtam előre botorkálni, miközben arra is ügyelnem kellett, hogy egy-egy nagyobb lökés következtében el ne essek (ebben az talán még segített, hogy az egyik ork végig nem eresztett), és igen, féltem, rettenetesen féltem. Ebben a pillanatban az összes tudásomat odaadtam volna némi harci tapasztalatért cserébe. És a sötét gondolatok csak jöttek és jöttek, ahogy mentünk lefelé a bonyolult folyosó-labirintusban, mintha a menetelés sosem akarna véget érni. A levegő egyre áporodottabb volt és biztos voltam benne, hogy az émelygéstől akkor sem látnék sokat, ha lenne egy kis fény. Csak a csillagok táncoltak a szemem előtt, baljósan jelezve az ájuláshoz közeli állapotot.

- Au! - valaki lendületből nekem gyalogolt, úgy éreztem, mintha kilapítaná a lábfejemet.

- Bocsánat... Jade?

- Kili?

- Nem, Fili. Rendben vagy?

- Úgy-ahogy... És te? Láttam, hogy...

- Semmiség. Csak adja ide valaki a kardom és jobban leszek.

- Az öcséd?

- Kettővel előrébb, ha jól emlékszem.

- Fili, Jade! - dulakodás, majd káromkodás hangjait hallottam, jelezve, hogy Kili szabadulási kísérlete meghiúsult. - Azt hittem, elvesztél.

- Attól tartok, valahol igazad is van. - nyögtem. Próbáltam figyelmen kívül hagyni a táncoló csillagokat. De biztos, hogy a rosszullét okozta ezt az illúziót?

- Na végre... - sóhajtott valahol a közelben morcosan Dori, ahogy lassan halvány fény kezdett el derengeni előttünk. Elég erős volt ahhoz, hogy megpillantsam végre a többiek arcát és az óriási árnyékokat, amelyeket a sziklára vetettünk. Összetereltek minket, ösztönösen húzódtunk a lehető legközelebb egymáshoz. Thorin komoran toporgott az élen, gyilkos tekintettel méregetve foglyulejtőinket, többen magukban szitkozódtak, Nori az öccsét nyugtatta. Dwalin és Balin számolt, megvolt mind a tizenhárom törp, meg mi is ketten Bilbóval, s nagyobb baja a húzásban-vonásban senkinek sem esett. Aztán dal csendült, félelmetesen durva és reszelős, a szavak csíptek és vágtak, mint az orkok maguk, miközben tovább tereltek minket, hegy alatti birodalmuk szívébe.