Az elkövetkező napok folyamatos mászással, felfelé kapaszkodással teltek. Már messze magunk mögött hagytuk Völgyzugolyt, s visszatekintve, ha megpróbáltam felidézni az ott töltött idő egy-egy eseményét, mozzanatát, úgy éreztem, képtelen vagyok pontosan visszaemlékezni, hogy is volt valójában, mintha az egész egy messzi, mély álom lett volna csupán, amely hatalmába kerítette a valóságot, a jelenemet. Érzéseimet, az átélt dolgokat nem tudtam szavakba, tiszta gondolatokba önteni; Völgyzugoly a legmélyebb lényem magyarázhatatlan részévé vált.

Megborzongtam - nem csak a gondolatba, hanem a fizikai valóságban is, ugyanis a szél ismét feltámadt, alattomosan befújva bő köpenyem rejtekein. Kezdett egyre hidegebb és hidegebb lenni, a szél szinte sosem nyugodott, hol hűvösen susogott ránk, máskor csípős durvasággal vágott az arcunkba. Feljebb érve a növények egyre fogyatkoztak, a fák helyét egyre inkább átvették a Köd-hegység durva sziklái. Előfordult, hogy fentről, a magasból, ahol már vastag hó ült a hegygerincen, kövek zúdultak alá elszabadulva, állandó rettegésben tartva, hogy vajon mikor esik valamelyik a nyakunkba. A törpök jobban bírták a változó környezetet, ám beszélni, dalolni senkinek sem volt kedve. Pihenőink, éjszakáink fagyosak voltak, némák és kényelmetlenek. Néha majd' megőrültem volna egy bögre forró teáért - de teafű nem volt, a tűzhasználattal takarékoskodtunk, az ajándékba kapott miruvort pedig nem akartam már most segítségül hívni. Tudtam, hogy ennél ezerszer rosszabb napok is várnak majd ránk a jövőben.

Gandalf, bár megígérte a törpöknek, s nekem is említette, egyelőre nem mutatkozott. Néha elvétve hallottam a nevét útitársaim között, morogtak-bosszankodtak a mágus hiányán, hisz nyilván nem tudták, amit én, hogy Gandalf, miközben Thorin küldetését támogatja, más, Középfölde sorsát meghatározó ügyeket is intéz. Talán a megbízatásom miatt, de gyakran elmerengtem azon, vajon milyen lépéseket tesz épp a Fehér Tanács, hogyan készül szembeszállni Dol Goldur rettenetével. Hosszan gondolkodni persze csak ritkán volt időm: vagy valamelyik törp szólt értem, vagy magam mentem végezni a dolgomat. Akadt tennivaló bőven.

Volt idő, amikor azt hittem, ilyesmit soha nem fogok csinálni, nem is akartam, nem láttam benne örömöt. Volt idő, amikor velük egyenrangú harcostárs szerettem volna lenni, akinek ismerik a nevét és elfogadják. Most mégis egyszerű, békés boldogságomat leltem abban, hogy segíthetek nekik a pakolással, apró feladatokkal, odafigyelhetek rájuk, kinek mikor és mire lenne szüksége. Leginkább Bilbó díjazta a gondoskodást, de egyes törpök, Balin, Bifur, Filiék vagy a máskor pokróc, de ilyenkor meglehetősen szelíd Glóin is, aki házas révén valamennyire hozzászokott az ilyesfajta rendhez. Jó ez így, gondoltam gyakran; nem is akartam már, hogy másképp legyen.

Már kezdtem azt hinni, jobb a helyzet, mint azt kezdetben gondoltam. A törpök látszólag egész könnyen hozzászoktak jelenlétemhez, elfogadták, hogy egy ideig még együtt leszünk, s ezen túllépve megint legalább annyira barátságosak voltak velem, mint azon napok alatt, melyet velük töltöttem Völgyzugolyban, ki-ki a maga módján. A küldetésemről nem kérdeztek, nem esett szó az ő céljukról sem, és néha úgy éreztem, legalább is próbáltam úgy tenni, mintha kalandunk nem lenne több egy egyszerű utazásnál, s rájuk nem várna az, melynek bekövetkezését magam is száműztem, igyekeztem lekényszeríteni a tudatom mélyére.

Mégis volt egyvalaki, akin továbbra sem tudtam kiigazodni.

Késő délelőtt volt épp, először pihentünk meg aznap. A hidegre való tekintettel Thorin maga indult, hogy tüzelésre alkalmas anyagot keressen, míg mi, többiek az alkalmi tábort készítettük össze vagy pihentünk. Akkor történt, hogy ismét megleptük egymást.

- Jade! - morrant oda nekem Thorin. - Segíts tüzelőt szedni.

- Máris. - álltam fel kíváncsian, mert a fagyűjtés nem tartozott a feladataim közé, éreztem, hogy ez csak valamiféle ürügy. Gondosan félreraktam féltve őrzött könyvemet és tollamat (az elmúlt napokban egyre inkább aggódtam a fogyó tinta miatt, mígnem jött a megoldás és titokban megcsapoltam Ori készletét; a kezem tiszta fekete lett a tintától, mire sikerült megtöltenem a töltőtollpatront, de legalább megismerkedtem az újrahasznosítás ezen formájával és gondtalanul írhattam tovább), és a társaságtól odébb sétálva csatlakoztam a törphöz.

Igazam volt: Thorin mondani akart valamit, bár erre csak jó pár percnyi néma munka után volt hajlandó.

- Mi a baj a betörővel? - kérdezte hirtelen, hogy összerezzentem a hangjától.

- Ezt hogy érted?

- Nem tetszik a viselkedése. - a soron következő faág összeroppant Thorin öklében. - Nem szívesen van itt, látom rajta.

Kissé felegyenesedtem, Bilbó felé sandítottam. A hobbit némileg félrehúzódva, zavart-feszült arckifejezéssel ücsörgött egy kisebb sziklán, az ügyködő törpöket figyelve. Thorinnak igaza volt. Mégis meg voltam lepve; nem számítottam rá, hogy Thorin figyel Bilbóra, mint ahogy arra sem, hogy rám is, hisz tudta, hogy hozzám kell fordulnia a kérdésével. Mióta elhagytuk Völgyzugolyt, gyakrabban voltam a hobbit, mint a törpök társaságában, amellett, hogy a könyvből (és ránézve) tudtam, mi dúl éppen a lelkében, sokat beszélgettünk is, otthonról, nyugalomról... A válasz magától jött.

- Honvágya van.

Hiányolta az otthonát; a karosszékét, a könyveit, a kandallót, a békés étkezéseket. Annak ellenére, hogy én boldog voltam itt, minden nehézséggel együtt (hol voltak még az igazi megpróbáltatások!), meg tudtam érteni szegény kis hobbitot. De úgy tűnt, Thorin nincs így ezzel.

- Örülnie kellene. - mondta mogorván, rám se pillantva. - Mert bár most távol van, később visszatérhet. Az otthona majd visszavárja, ha végzett a feladatával. Ez a honvágy semmi. Ő szerencsés.

- Nem hiszem, hogy jelenleg így érezné. - válaszoltam óvatosan. Elég volt a törp arcára néznem, tudtam, hogy veszélyes vizek felé evezek. - Pont úgy éli meg a honvágyat, ahogyan ti is. Nem kellene különbséget tenni a kettő között, amikor az ugyanúgy fáj.

- Nincs igazad. Ezt te nem értheted. - rázta a fejét morogva. - Nem fogod érteni soha. Minket nem vár az otthonunk. A sárkány elvette a hegyünket.

Figyeltem, ahogy dolgozik, indulatosan, sebesen hajol le az újabb ágakért, csapja rá a gallyakat a már összegyűjtöttekre.

- A mi hegyeinket is elvették. - jegyeztem meg csendesen. Thorin keze mintha megállt volna egy pillanatra, a törp most megint rám nézett, tekintetében zavartság csillant.

- Tessék?

- És a földjeinket, az erdeinket, a tengerünket. - folytattam, mintha nem is magam beszélnék. Nem tudtam eldönteni, hogy Thorin szavai feldühítettek vagy elszomorítottak, esetleg mindkét módon hatottak rám egyszerre. Csak mondtam, ami kikívánkozott belőlem, aztán Thorin felém vetett pillantásától már nem mertem folytatni. Hogy mit láttam a tekintetében? Később sem tudtam eldönteni. Zavartan, s némi ijedtséggel tördeltem a felszedett gallyakat. - Megyek, segítek Glóinnak. Még mindig nehezen boldogul a tűzszerszámmal.

De hiába fordítottam hátat neki, továbbra is magamon éreztem a tekintetét, akár egy pengét, amely keresztüldöf.

* * *

Aznap este volt az első alkalom, hogy Thorin egyedül rám bízta az őrködést. Úgy tűnt, sikerült megint csak teljesen összezavarnom, fogalmam sem volt, ezzel mennyit rontottam a helyzetemen. Megleptem Thorint, az tény, és nem tudhattam, hogy mi fog ebből az egészből kisülni. Vagy talán azzal, hogy megbízott engem az őrködéssel, jelezni kívánta, hogy elismer, megért engem? A fene tudta. Thorin továbbra is rejtély maradt számomra. Egyelőre azonban volt más gondom is.

Már a Köd-hegység gerincének közelében jártunk, és bár mérhetetlenül büszke voltam, hogy Thorin engem választott, nem igazán örültem neki, hiszen ezen a területen jóval nagyobb volt a valószínűsége, hogy orkok támadnak ránk, mint eddig. Szerencsére a tűzre már tudtam rendesen vigyázni, sokat figyeltem Glóinékat, és amúgy is, ehhez azért volt valamennyi érzékem. Ott gubbasztottam hát a pislogó lángok mellett, szorosan a köpenyembe burkolózva és vacogva, görcsösen markoltam a kardomat, és minden apró zörejre, neszre rémülten kaptam fel a fejemet. Még a törpök békés horkolása sem tudott megnyugtatni. A percek kínzó lassúsággal vánszorogtak, én meg magamban fohászkodtam, hogy hajnalodjon már. De egyelőre semmi jele sem volt, hogy vörösödne az ég alja, csak a szél támadt fel, fagyosan és kísértetiesen süvített, hogy borsózott tőle a hátam.

Újabb neszt hallottam, a szívem kihagyott egy dobbanást. Biztos megint túlreagálom. Vagy nem... Nem, ez most valami más! Sokkal tisztábban kivehető, másfajta zaj. És közeledik! Felpattantam és nem kis pánikkal néztem körbe. Talán jobb lenne, ha az íjamat venném elő, ha tényleg ellenség, és elvétem a lövést, még mindig van esélyem a karddal. Remegő kézzel illesztettem egy vesszőt a húrra és vártam. A zaj még mindig nem szűnt meg. Ráadásul egyre biztosabb voltam benne, hogy lábak zaja, valaki jár a közelünkben.

Mi van, ha orkok? Végünk...

Szólnom kéne a törpöknek, legalább egynek. De mi van, ha csak a képzeletem játszik velem? Ha Thorint ébresztem fel, nagyon dühös lesz rám, ha még sincs semmi baj. Kili! Hol van Kili? De sajnos nem tudtam hirtelenjében megállapítani, hogy a nagy kupac horkoló törp közül melyik ő. Akkor én intézem el... ha el tudom.

Nekihátráltam az egyik kősziklának, közben még mindig idegesen kapkodtam a fejemet az ellenséget keresve...

- BÚÚÚÚ!

Hatalmasat sikítottam és ellőttem a nyilamat, ahogy egy sötét alak ugrott ki az egyik kő mögül. Természetesen nem találtam el. Mielőtt a rémülettől újra reagálhattam volna, beért, elkapta a karomat és lefogott.

- Hééé, Jade, nyugodj meg! Csak én vagyok!

Tágra nyílt szemekkel bámultam rá.

- Kili...? - igen, Kili volt az, annak ellenére, hogy az előbb majdnem megöltem, ott vigyorgott a képembe. Lassan kezdett leesni, hogy pontosan mi is a helyzet. De egyáltalán nem megnyugvással töltött el, inkább dühösen estem neki. - Te idióta barom! Normális vagy?

A kiabálásra természetesen a többiek is felébredtek. Thorinnak elég volt csak ránk néznie, máris pontosan tudta, mi történt. Odacsörtetett hozzánk, és a fülénél fogva rángatta hátra az unokaöccsét.

- Ezért még megkapod a magadét! - dörrent rá fenyegetően. Kilinek persze rögtön lefagyott az arcáról a vigyor.

- Csak meg akartam ijeszteni. - próbált védekezni, de a nagybátyját nem tudta meghatni.

- Ez nem játék!

- Majdnem lelőttelek! - tettem hozzá idegesen.

- Azért az messze volt a találattól... - jegyezte meg csendesen Bofur. Mogorván néztem rá.

- Muszáj cikizned? - valószínűleg megint nem értették a szóhasználatomat, de most nem foglalkoztam vele. Továbbra is dühösen fújtattam. - És ha mégis eltalállak, akkor mi van, Kukacos?

- Ne hívj így!

- Jól van, elég! - parancsolt rendet Thorin. - Jade, menj aludni, a többiek is. Kili, te leszel őrségben, és ha csak egy nyikkanást is hallok, ami nem életbevágó, megnézheted magad. Van még néhány óránk, mielőtt indulunk, mindenki érdekében jobb, ha azt pihenéssel töltjük.

Azzal visszacsörtetett a helyére, és nekünk hátat fordítva újra elnyúlt a földön.

Kilinek szegénynek az est további részében sem volt szerencséje. Már kezdett vörösödni az ég alja, amikor ismerős, dühös hangra ébredtünk. Álmosan, résnyire kinyitott szemmel nyugtáztam a szürke foltot valamivel távolabb, és a tényt, hogy Gandalf éppen leszidja Kilit, amiért nem őrködött elég éberen és ő gyakorlatilag nyugodtan besétálhatott a tábor közepébe. Amint ez várható volt, hamarosan Thorin hangja is felcsendült, kiverve az álmot valamennyiünk szeméből. Egy morcos Thorin és egy morcos mágus - az új nap nem ígért túl sok jót.

- Á... - Gandalf vonásai némileg enyhültek, amikor megpillantott a szedelőzködő törpök között. - Helyes, helyes. Látom a követem is itt van.

- Máskor szólhatnál róla előbb. - vetette oda Thorin, miközben közelebb húzódtam a mágushoz.

- Gandalf, én... - rengeteg kérdésem lett volna most, hogy a mágus visszatért közénk, de Gandalf finoman előretolt, lehalkítva a hangját.

- Szedd össze a pónidat. - bár lehajolt hozzám, tekintete nem engem, hanem a környező tájat, a hegység szikláit fürkészte. - Beszédre lesz alkalom még bőven. De nem itt, nem most; ki tudja, mi les majd ránk a hágón, a hegyeken átvezető út sok veszélyt tartogat azok számára, akik nincsenek rá felkészülve. Ideje, hogy ismét átvegyem a vezetést.