Nem volt időm semmire.

Ahogy kifordultam Elrond és a többiek látószögéből, azonnal rohanni kezdtem. Valahol ismét úgy éreztem magam, mint amikor ide kerültem Középföldére, hogy ez csupán egy álom, túl szép ahhoz, hogy valóság legyen. A lábam vitt előre, magamban ujjongtam, s egyelőre eszemben sem volt arra gondolni, hogy szép, szép, de az úton rengeteg viszontagság fog várni rám. Most minden probléma aprónak, jelentéktelennek tűnt.

Eddig használt szállásunkra visszaérve szokatlan üresség, a törpök hiánya fogadott. Gandalf persze említette, hogy már elindultak és tudtam, igyekeznem kell, ha utol akarom érni őket. Szerencsére a csomagom, már csak bizonyos kincseim rejtegetése miatt is, állandóan összekészítve állt. Miközben odavágtattam és gyorsan feltúrtam a hátizsákom tartalmát, azon gondolkoztam, hogy képesek a törpök, annak ellenére, hogy természetesen minden holmijukat magukkal vitték, ekkora rendetlenséget hagyni maguk után. Megcsóváltam a fejem, inkább a könyvem és tollam megtalálására koncentráltam. Mert a hirtelen, meglepetésként érő öröm mellett, hogy van hova és kikkel mennem, volt egy gondom: Nosmaeth-től nem tudtam személyesen elbúcsúzni. Mivel nem számítottam rá, hogy ma reggel elhagyom Völgyzugolyt, tőle is úgy váltam el tegnap, hogy ma megint összefutunk. Kétségem sem volt afelől, hogy megérti majd a dolgot, mégis bántott, hisz ki tudja, mit hoz a sors, látjuk-e egymást a továbbiakban. Mindig együtt jártuk Középfölde ösvényeit, még ha képletesen is. Nehéz volt belegondolni, hogy ez most másképp lesz, és elég rosszul éreztem magam amiatt, hogy itt hagyom. Minden olyan gyorsan történt már megint... Kapkodva rángattam elő a Kék Könyvet, nem kellett papírt kitépnem, a hátuljában találtam egy lapot, amelyre még egy isztambuli mecset vonalrajzát vázlatoltam, annak a másik oldalára firkáltam valami búcsúüzenetet Nosmaeth-nek. Biztos voltam benne, hogy Dilendir majd továbbítja neki. Tőle sem tudok elbúcsúzni, jutott eszembe kedves segítőm, de volt egy olyan érzésem, hogy Dilendir előre tudott minderről és már el is búcsúzott az ő módján, anélkül, hogy én tudtam volna, búcsúról van szó. Még egyszer körülnéztem a teremben. Szívesen rendet raktam volna a törpök után, de sajnos nem volt több időm. Még köpenyt sem találtam magamnak, felkaptam a hátizsákom, az íjam (egy pillanatra megtorpantam és elmosolyodtam, amikor észrevettem az idegen nyílvesszőt a többi között a tegezben, melyről tudtam, ki tette oda és miért), és a Dilendirtől kapott ajándékot, aztán szaladtam is, átvágva két meglepett tündén, akik épp a kivezető ösvényen sétáltak. Azon kaptam magam, hogy miközben rohanok, akaratlanul is elvigyorodom. Annyira jellemző volt rám ez a fajta távozás... Szedtem a lábamat, ahogy bírtam, nem törődve az oldalamba nyilalló fájdalommal. Vajon milyen messze jutottak már? Épp kezdtem aggódni, hogy esetleg már kijutottak a völgyből, én pedig nem tudom, merre kell tovább menni és szégyenszemre várhatok majd Gandalfra, ám ekkor mintha beszéd foszlányai szűrődtek volna a fülembe a vad szívdobogáson keresztül, és nem sokkal később meg is pillantottam a sereghajtó Bomburt, amint kitartóan döcög előre a meredek ösvényen, pónijának kantárjába kapaszkodva. A rám törő megkönnyebbüléstől rögtön elkiáltottam magam.

- Várjatok meg!

Hangomra azonnal megtorpantak, csodálkozó pislogással figyelték, ahogy nagy nehezen felküzdöm magam a maradék szakaszon, hogy aztán félig legörnyedve, levegőért kapkodva mutassam be nekik, hogy fest egy kalandokhoz és hosszú távú futáshoz (pláne meredek úton, holmikkal megpakolva) nem szokott lány az akció végén. Néhányan kérdőn mormogtak maguk között, mások érdeklődve figyelték, hogy próbálom összeszedni magam.

- Jade! - elmosolyodtam, mert Bofur szemmel láthatóan örült jöttömnek, és ez magabiztossá tett. Balin mosolyogva csóválta a fejét, miközben odalépett, hogy megtámaszkodhassak benne, Fili és Kili arca pedig felvidult, ahogy igyekeztek előrébb furakodni, és a rossz kedvű Bilbó szája széle is megrándult, ahogy rám nézett.

- Te meg mit csinálsz itt? - kérdezte Thorin, olyan hangon, amely azt sugallta: jól tudom, mit csinálsz és nem tetszik. A törp fél kezét csípőre tette, másikkal pónija kantárját fogta és szúrós tekintettel méregetett. Bölcsen szólj!, jutottak eszembe Gandalf szavai, de fogalmam sem volt, mire gondolt, mik lennének most a bölcs szavak. Végül úgy döntöttem, nem fogok mesterkedni: azt mondom, ami a számra akar jönni.

- Szeretnék veletek tartani. - közöltem meglehetősen esetlenül, mert a hangomat és a megfelelő mennyiségű levegőt még mindig nem nyertem vissza teljesen.

- Na álljunk csak meg! - Dwalin Thorinhoz fordult, mintha tőle várna megerősítést. - Erről nem lehet szó. Megegyeztünk, hogy Völgyzugolyig tart a közös utunk. És amerre, amiért megyünk, az csakis a mi ügyünk, senki másé.

- Ne aggódjatok. A küldetésetekhez semmi közöm, nem is kívánok beleártani. Az a ti utatok. - feleltem csendesen. Ennek a pillanatnak is megvolt a maga jelentősége. Bár természetesen mindig is tudtam, mi a törpök küldetése, s valószínűleg már ők is gyanították egy ideje, hogy tudom, most először mondtam ki nyíltan és ők most először fogadták el. Figyeltem Thorint, Thorin is figyelt engem, én meg úgy éreztem, folytathatom. - Gandalf küldött. Feladatot bízott rám, és ez a feladat elszólít engem innen, arra visz, amerre ti is tartotok, legalább is egy darabon. Veszélyes egyedül utazni ezekben az időkben, főleg a Köd-hegységen át. Ha magamban vágok neki, semmi esélyem, és a küldetés, mellyel megbíztak, kudarccal zárul.

Nem kérdezték, mivel bíztak meg, mit kell tennem, és ezt igencsak díjaztam bennük. Feltámadt a sustorgás, mormogás, a törpök egymás között tanácskoztak, mi legyen, hogy legyen. Nyugtalanító, s egyben mulatságos látvány volt, ahogy összedugjúták a fejüket, homlokukat ráncolták, idegesen babrálták szakállukat vagy övüket. Gandalf szava sokat számított nekik, nem tudták, mit tegyenek: ellentmondjanak-e a Szürke Mágusnak vagy büszkeségüket félretéve kövessék, amit mondott. A helyzet, amelybe Gandalf rángatta őket, nem csak abszurd volt számukra, de kissé kínos és (láttam néhányuk arcán) vidító is. Valamiféle szavazás kezdődött megint, aztán félbehagyták, én meg látszólag türelmesen vártam, de valójában a szívem majd' kiugrott a helyéről az izgatottságtól. Végül Thorin megfordult és alaposan végigmért, a többiek is, amitől nagyon kényelmetlenül éreztem magam.

- Együtt utazunk. - szólalt meg végül a törp. - Megvédjük és segítjük egymást, mindenki kiveszi a részét abból, amiből kell.

Szótlanul bólintottam. Ez így volt helyes. Ez egy egyezség volt: amíg együtt utazunk, nem csapatként, hanem mintegy üzletfelekként, kölcsönösen támogatva egymást, hogy mindenki elérhesse a maga célját. A társaságért és védelemért cserébe kiveszem a részemet a munkából. Thorin még egyszer végignézett rajtam, rosszallóan vonta össze a szemöldökét.

- Ennyi a csomagod? Csak így jöttél?

- Hirtelen kaptam a megbízatásomat, nem volt időm jobban összekészülni. - válaszoltam kissé szégyenkezve, hisz minden törp, és még Bilbó is jól meg voltak pakolva tartalék meleg ruhával, élelemmel. Nálam nem volt semmi, amit hozzá tudtam volna tenni a közöshöz, és láttam Thorinon, hogy neki is ez jár a fejében.

- Talán azért van valamim, ami a hasznotokra lehet. - óvatosan és némileg kelletlenül bányásztam ki hátizsákom aljáról az egyik féltett otthoni kincsemet, az öngyújtót. Thorin értetlenül forgatta kezében a számára ismeretlen, furcsa tárgyat, a többiek is odanyomakodtak köré, hogy jobban szemügyre vehessék.

- Ez meg mi a Mahal csudája? - pillantott rám gyanakodva Dori. Vállat vontam.

- Tűzszerszám. Nálunk otthon ilyet szoktunk használni. - visszakértem, mutattam is, ők pedig hátrahőköltek a meglepetéstől, amikor a kis láng fellobbant. Nevetve magyaráztam el a használatát, hisz immár biztos voltam benne, ezzel sikerült megnyernem őket. És valóban, amikor nem sokkal később elindultunk és az öngyújtó immár Glóin csomagjában lapult, én is ott ballagtam a sor végén, kezemben az ismerős póni, Pitypang kantárját szorongatva. Ori egyik régi, elnyűtt szürke csuklyáját viseltem, és Bilbóval remekül elszórakoztunk azon, hogy nézünk ki törp-viseletben. Ezzel kis ideig sikerült felvidítanom a hobbitot, aki szemmel láthatóan örült neki, hogy a törpökön kívül lesz másféle útitársa is.

Vidámságom csak akkor csökkent kissé, amikor csapatunk felért az ösvény tetejére, ahonnét jól be lehetett látni a vidéket, és persze a völgyben megbúvó Imladrist a maga földöntúli szépségével s mindazzal a gyönyörű emlékemmel, amely onnan származott. Hát ennyi. Végül mégiscsak elhagytam Völgyzugolyt. A búcsú súlyát csak most éreztem meg, most fogott el igazán a szomorúság, hogy távozok a tündék csodálatos menedékéből. Megtorpantam, s visszafordulva kissé bánatosan néztem még utoljára a Völgyre, amely most szebbnek és békésebbnek tűnt, mint valaha. Egy pillanatra azt kívántam, bár meg tudnám állítani az időt, hogy minden úgy maradjon, ahogy most van.

- Ne szomorkodj. - csendült mellettem egy hang, amelyben Bilbóra ismertem. A hobbit elmosolyodva nézett rám, bár abban nem voltam biztos, hogy egészen hozzám beszél: ő volt az, aki a legkevésbé akarta elhagyni Völgyzugolyt. - Még visszajöhetsz ide. A következő nyáron vagy azután... még lehetnek ilyen napok.

- Nem. - ráztam meg a fejemet hirtelen rádöbbenéssel, ahogy gondolataim előre szaladtak, a jövő felé. Felsóhajtottam és igyekeztem kifejezéstelen arcot vágni. - Nem, ilyen nyár már soha többé nem lesz...

- Zsákos úr, Jade, azt javaslom, ne maradjatok le! - szólt ránk Thorin, megtörve a búskomor hangulatot. - Ma még hosszú út áll előttünk, és az azt követő napokon is. Gyertek!

Biccentettünk és kelletlenül hátat fordítva az Utolsó Otthonos Háznak csatlakoztunk a törpökhöz, indulva a közeledő ősz felé.

_______________________________________

Megjegyzések:

 - A Kék Könyv hátuljában lévő lap, amire Jade még régen egy isztambuli mecsetet rajzolt, a TN-ben pedig ezen hagy üzenetet Nosmaeth-nek, szintén létezik, az eredeti Kék Könyv hátuljában van.