Még akkor is Dilendir szavai jártak a fejemben, amikor visszatértem a szállásunkra. Nem tudtam, mit értett azalatt, hogy tudjam, mikor kell megállnom, hiszen arról sem volt fogalmam, merrefelé megyek, ha egyáltalán tartok valahová. Már jó ideje nem voltam biztos ebben sem.

Belépve újabb meglepetés fogadott a sürgölődő törpök és a hatalmas rumli képében. Már megszoktam a rendetlenséget, de ez valami más volt. Megtorpanva figyeltem a mozgolódást, s lassan-lassan valamiféle nyomasztó, torokszorító érzés kerített a hatalmába.

- Mi történt? - kérdeztem Bofurt, aki épp mellettem sietett el egy nagy adagnyi étellel.

- Holnap indulunk. - állt meg egy pillanatra. - Már nem maradhatunk tovább, szorít minket az idő. Thorin azt mondta, hajnalban elhagyjuk a völgyet. - szemében mintha sajnálat csillant volna, mosolyogva helyezte kezét a vállamra, éreztem, ahogy finoman megszorítja. - Hiányozni fogsz Jade. Jó útitárs voltál... Kérlek, kívánj nekünk szerencsét.

Aztán sietett is tovább, valamelyik törp az ő nevét kiáltotta. Csak én maradtam ott megkövülten, körülöttem mintha minden összemosódott volna. Egy másodperc alatt váltam külső szemlélővé, nem oda tartozóvá, ahogy a nyakamba zuhant a tény: eddig tartott a közös utunk, búcsúzni kell. És többet nem fogom őket viszontlátni; mindannyiukat legalább is biztos nem. Számítottam rá, tudtam, hogy hamarosan eljön ez, mégis nagyon hirtelen ért. Elmennek...

Odabotorkáltam az ágyamhoz, íjamat a falnak támasztottam. Mintha nem is ma reggel történt volna, hogy Dilendir nekem ajándékozta, hanem napokkal, hetekkel ezelőtt. Völgyzugolyban olyan furcsán telt az idő amúgy is.

- Nem jössz tovább, igaz? - nagy meglepődésemre Bilbó ült le mellém, megkínálva étellel. Megráztam a fejem, nem volt étvágyam. Bilbót figyeltem a szemem sarkából, a hobbit feszengett kissé, zavartan lóbálta a lábát. Elmosolyodtam rajta.

- Tessék. - hátizsákomból előkerestem a maradék zsebkendőmet, volt még vagy öt-hat darab. Gondosan ráhajtottam a Zewa-márkás csomagolás még valamennyire ragadó szélét és Bilbónak adtam. - Tudom, nálatok nem ilyet használnak, de mégis több hasznát vennéd, mint én.

Nem volt egy nagy ajándék, szinte semmi, inkább csak egy jelzés, de úgy láttam, Bilbó érti, tekintetéből legalább is ezt vettem ki.

- Tudod, szívesen cserélnék veled. - szólalt meg csendesen némi hallgatás után. - Továbbra sem hiszem, hogy köztük volna a helyem, hogy ez a kaland rám várna és hogy Gandalf tudta, mit csinál, amikor aznap este beállított a házamba ezzel a társasággal. Úgy láttam, te jobban szót értesz velük.

- Azt azért kétlem. - feleltem, ismét végigfuttatva tekintetemet a készülődő törpökön, bár arra, amit csináltak, inkább a káosz megnevezés illett. Többen vacsoramaradékokkal a kezükben igyekeztek előkészíteni a holmijukat, melynek eredményeképp összezsíroztak és -morzsáztak mindent, Ori csomagját pedig eláztatta a tinta, amit a fivére siettében véletlenül felborított. Néhányan alig bírták betuszkolni a sok holmijukat, mert mindent egymásra hajigáltak, Dwalin zsákját pedig oldalt kihasította egy kósza tőr pengéje. Fili és Kili rendszerint összeütköztek a nagy rohanásban, feldöntve egymást vagy kiverve társaik kezéből, amit épp cipeltek, egyszer pedig az ásóval véletlenül kupán vágták Óint, aki ezután vagy tíz percet végigszédelgett és azokat a tárgyakat is rossz helyre rakta, amiről véletlenül sikerült meghallania, hol a helye. Mindnek tetejébe pedig azt már teljesen felesleges volt említenem, hogy a rendezetlenül gombócba gyűrt tartalék ruhák és kikészített köpenyek mennyire szép látványt nyújtottak a székekre vagy a sarokba dobva. Mindenesetre Durin népét ez egy cseppet sem zavarta. Istenem, mennyire fognak hiányozni, gondoltam...

- Pedig így van. - rántott vissza Bilbó hangja. Nem éreztem benne keserűséget, a hobbit szája szélén mosoly játszott; kissé kínos, de őszinte mosoly. - Valamiért figyelnek rád.

Figyelnek rám... próbáltam megfejteni a hobbit gondolatmenetét, miközben úgy tettem, mintha már elnyomott volna az álom. Úgy éreztem, nem bírnék beszélni a törpökkel, most nem tudnék búcsút mondani nekik. Hát elbújtam, alvást színleltem. Hallottam, hogy néhányan szólongatnak, aztán Thorin rájuk parancsolt, hogy hagyjanak aludni, majd reggel elköszönnek. Fokozatosan csend telepedett rájuk, ahogy egyre többen pihenni tértek, ám míg kívül minden halkult, a bennem dúló gondolatok egyre hangosabban suttogtak, fecsegtek, üvöltöttek. Játszottam az alvást, de nem tudtam igazán elaludni. Csak forgolódtam, a párnámba fúrtam az arcomat vagy épp a mennyezetet bámultam, hiába. Kívül a fák halványan, sejtelmesen világítottak, beszűrődő fényükben láttam a törpöket, ahogy sorban fekszenek, ki-ki a maga helyén, mély és békés álomba merülve. Lassan felültem, elgondolkodva figyeltem őket, egytől egyig, mindannyiukat. Szinte öntudatlanul keltem fel, fejcsóválva járva közöttük, összehajtogatva egy-egy gyűrött, elhányt ruhadarabot, párba rakva a kósza csizmákat, lesöpörve a port és morzsákat a csomagokról. Figyelnek rám, Bilbó azt mondta... Talán azért, mert én is figyeltem rájuk, legalább is próbálok. Nem csak a sorsuk, a küldetésük sikere érdekelt, hanem ők maguk, tudtam, hogy igazán fognak hiányozni, ők és nem azok a nagy dolgok, amelyek rájuk várnak útjuk során, és amelyeket egykor én is mindenáron át akartam élni. Ahogy figyeltem őket, mint egy árny a sötétben, rájöttem: nem azért akarom elkísérni őket, hogy én is a kaland részese legyek, hogy osztozzak a dicsőségükben. Gondoskodni akartam róluk.

Ez a felismerés egészen új és idegen volt. Igen, valahol mélyen talán tudtam, hogy így vagyok ezzel, de sosem mondtam ki magamban, nem akartam foglalkozni vele. Életem során, akárhányszor komolyabb választás elé kerültem, minduntalan hátraszorult a lelkemben háborgó harc és dicsőség utáni vágy, mindig a békésebb utat választottam. Döntéseimmel mindig megcáfoltam azt, amilyennek tartottam magamat. És ez most is igaz volt: bármi is volt a küldetésem itt, Középföldén, biztos nem az, hogy előrelépjek és harcoljak, mint a hősök, akikre gyerekkorom óta felnéztem. Az utam, még ha az ő ösvényükön is vezetett, mást várt el tőlem, mint tőlük. És nekik sem kellett egy újabb harcos.

De hát ennek semmi értelme nem volt. Ők reggel elmennek majd, én maradok. Az útjaink elválnak, másfelé vezetnek. Nem hittem, hogy ez ellen tudnék tenni bármit is.

Kisétáltam messzebb az erkélyre, felnéztem az égboltra, de most a csillagok sem adtak választ. Mégis megnyugtatott pislákolásuk, hosszan eljátszottam a gondolattal, hogy nem is az eget nézem, hanem egy barlangot, melynek mélyén megszámlálhatatlanul csillognak a drágakövek, de aztán ahogy az idő múlásával közeledett a hajnal s vörösleni kezdett az ég alja, elfordítottam a tekintetemet, mert egy pillanatra a sárkányt láttam a felkelő nap vöröses fényében, s erre az egészre igazán nem volt kedvem gondolni.

- Hát itt vagy. Sejtettem, hogy a közelükben találok majd rád.

Az ismerős hang szólítása hirtelen ért, nem is hallottam, hogy bárki is közeledne, mégsem rezzentem össze. Dilendir mellém lépett.

- Üzenetet hoztam neked. Gandalftól.

Tényleg, Gandalf! Azt mondta, majd beszélni akar velem. Csak most jutott eszembe a mágus.

- Oh. Igaz. - biccentettem engedelmesen felugorva. Dilendir elgondolkodva nézett le rám néhány pillanatig, én pedig felidéztem az esti beszélgetésünket, de már nem volt bátorságom kérdezni, csak álltam a tekintetét némán. Mintha ő is messze járt volna gondolatban ezen az éjszakán, futott át a fejemen, másnak tűnt most, és kezdtem kissé kellemetlenül érezni magamat szürke tekintetének kereszttüzében. Végül lassan megmozdult és egy hosszú, anyagba csavart csomagot adott át nekem.

- Jade. - a hangja különösen csengett. - Szeretném, ha ezt magaddal vinnéd.

Értetlenül bámultam rá. Tudtam, hogy mit rejthet az ajándék, de fogalmam sem volt, miért kaptam, s a gesztus meglepett. Miért lett volna rá szükségem? És miért adta nekem Dilendir? Hová vinném mégis magammal? Ez több volt, mint egyszerű ajándék, éreztem.

- Én... nem fogadhatnám el...

- Védelmezzen téged. - vágott a szavamba csendesen Dilendir. Zavartan néztem a csizmám orrát. - Legyen veled egészen addig, amíg szükséged van rá.

Kezét egy pillanatra a vállamra tette, aztán további magyarázat nélkül elindult. Nem tehettem mást, követtem, bár nem nagyon volt kedvem ott hagyni az alvó törpöket, akár Gandalf akart látni, akár nem, s közben zavartan szorongattam Dilendir ajándékát.

- Pihenned kellett volna. - jegyezte meg csendesen a tünde. Átvágtunk a kert egy részén, oszlopok között, még mindig mentünk, nekem meg átfutott a fejemen, miért kell ennyit gyalogolni, Gandalf igazán meglátogathatott volna, a törpöket is, hiszen velük megy majd tovább, felesleges volt Dilendirt értem küldeni.

- Nem tudtam aludni. - válaszoltam őszintén. Ahogy befordultunk valamiféle belső kertbe, megpillantottam Gandalfot. A mágus egy padon üldögélt, előre hajolva a botjára támaszkodott, mintha gondolkozna és ezeknek a gondolatoknak a terhe nehezedne most a vállára. Jöttünkre felpillantott; Dilendir nesztelenül járt ugyan, az én lépteim azonban, bármennyire is igyekeztem, mindig csaptak valamennyi zajt. Gandalf szakálla alatt mintha mosoly bujkált volna.

- Á, Jade. - dünnyögte elégedetten. - Hát itt vagy végre.

Biccentettem. A mágus viszontlátása engem is felderített. De a reggel még bőven tartogatott meglepetéseket, hideget, meleget is.

- Szóval ő az.

Mit valami furcsa kábulatba esve, figyeltem, ahogy Elrond előlép az oszlopok mögül. A tünde úr egyenesen rám nézett, arcáról semmi érzelmet nem tudtam leolvasni egy halvány, megnyugtató félmosolyon kívül. Jóságos Eru! Egyetlen pillanat alatt lefagytam, lábamból kiszaladt az erő, alig bírtam állva maradni, hiába suhant át fejemen a felesleges, kétségbeesett figyelmeztetés, hogy nem szabad, hogy lásson, tudjon rólam, hiszen baj lehet belőle, én nem ide tartozom és ezzel ő tisztában van, belém lát, ismer, anélkül, hogy egy szót szólnék, hogy egyáltalán megmondanám neki a nevemet, amelyet természetesen így is tud jól. Némán, szinte megadott dacossággal figyeltem Elrondot, akinek lényét az emberi értelem igazán fel sem tudta fogni, hisz nem csak, hogy tünde volt, de származása társai fölé emelte őt. S persze ő a Három Gyűrű egyikének az őrzője is. Elszégyelltem magam. Tényleg azt hittem, képes vagyok elkerülni Völgyzugoly urának tekintetét? Ráadásul nem volt egyedül, mögötte Glorfindel aranyhaja kelt versenyre a felkelő nap fényével. Rémülten járattam tekintetemet a két tünde között, majd Gandalfra néztem. Megígérte, hogy a segítségemre lesz... elárult volna? Nem, Gandalf nem olyan volt. De mi oka lehetett erre az egészre? Mindhárman fölém tornyosultak, én pedig nyomorultul éreztem magam.

- Nem kellett volna bujkálnom. - mondtam ki halkan a nyilvánvalót. - Felesleges volt.

Elrond csak figyelt engem átható tekintettel hosszan, és figyelt Glorfindel meg Gandalf is, utóbbi gyanúsan nevető szemekkel, mígnem Elrond végre megszólalt, hangja nem volt korholó vagy neheztelő, s tudtam, nem haragszik rám, egyáltalán, nem is bánja, amit eddig tettem. Mindez csak az én káromra vált, ő a tudtomon kívül is befogadott Völgyzugolyba, mint ahogy befogadta Thorin társaságát és Nosmaeth-et is. Vigyázott rám, amíg én megpróbáltam kerülni őt.

- Te vagy a törpök barátja. Különös egy társaság.

Most először hallottam a hangját (mikor máskor hallhattam volna), s legszívesebben elsírtam volna magam.

- Igyekszem, hogy barátként tekintsenek rám. - bólintottam lassan.

- Megmondtam. - Gandalf derűsen nézett Elrondra. - Jade segíthet nekünk egy keveset.

- Segíteni? - nem értettem, miről beszél. A dolog kezdett egyre különösebbé válni, és most, hogy már tudtam, nevetséges viselkedésem ellenére nagy baj nincs, kezdett érdekelni, pontosan mit is szeretne tőlem Gandalf. Dilendir szólhatott volna, néztem hátra kísérőm irányába, de Dilendir nem volt már ott, eltűnt, és hiánya fájt kissé, szerettem volna, ha ott marad velem láthatatlan támaszként.

- Sokat tudsz. - Elrond tekintete megborzongatott, eszemben sem volt, hogy tiltakozzam. Gandalf mindent elmondhatott neki, és tudta ő maga is. - Hallottál Dol Goldurról.

- Összeült a Fehér Tanács! - eszméltem rá, visszaemlékezve Gandalf és Radagast kihallgatott beszélgetésére. Tehát megszületett a döntés, a Tanács szembeszáll az erődben megbújó gonosszal, visszaűzi Szauront Mordorba. Hisz ez a történet is jelen volt, szinte láthatatlanul húzódott meg a törpök kalandja mögött. Most először láttam rajtuk a meglepődés parányi szikráját, a ráébredést, hogy ezt is tudom, és az aggodalmat, hogy ezzel, ha rosszul kezeljük, bajt hozhatok mindenkire, de magamra is. Nem akarják, hogy bajom essen, döbbentem rá. Meg akarnak védeni, legalább annyira, mint a világukat az esetleges bajtól, melyet hozhatok rá. Megint kínosan éreztem magam. - Bocsánat...

- Úgy tűnik, erről sem kell beszélnünk. - Gandalf gondterhelten nézett Elrondra, csupán Glorfindel figyelt most engem szótlanul. Segíts kérlek, próbáltam üzenni neki, segíts kijönnöm ebből a helyzetből, én nem ezt akartam, nem akartam tudni. Ne félj, nyugtatott meg a tekintete, már elrendezték mindezt, minden rendben lesz, de ez függ tőled is. Kérdőn néztem rá, a választ Gandalf mondta ki. - Követ leszel, Jade, az üzenetünket viszed majd Bakacsinerdőbe. Feltéve, ha te is így döntesz, a választás a tied.

Megdöbbentem.

- Miért? - ez volt az első dolog, ami kibukott belőlem. - Nem értem.

Kicsinek éreztem magam, kicsinek és jelentéktelennek, de leginkább veszélyesnek, akit valamely érthetetlen okból mégis elengednek, mi több, bíznak benne. Mit látnak ők bennem és mit nem látok én? Az elmúlt néhány percben annyi minden történt, hogy feldolgozni sem bírtam.

- Bakacsinerdőre Dol Goldur homálya borul. Az erdőlakók nagyobb veszélyben vannak, mint azt gondolnák. - válaszolta Gandalf. Kezdett derengeni, kinek is szólna az üzenet.

- Thranduil király népe... - elgondolkodtam.

- Fogalmuk sincs róla, mi bújik meg az erőd falai között, csupán a változást érzékelik, ahogy a gonosz megfertőzi az erdőt. - folytatta Elrond. - Thranduilnak tudnia kell róla, hogyan határozott a Fehér Tanács. Ha nem avatkoznánk közbe, az erdőtündék nem tartanának ki már sokáig Dol Goldurral szemben.

- Tehát valakinek szólnia kellene, el kellene vinnie az üzenetet az erdei királyságba. - a tudat mellett, hogy jelenleg társként kezelnek, a titkok tudójának, valami más is aggasztott. - Én nem tudom az utat Bakacsinerdőbe.

- Nem is mennél egyedül.

És leesett, mielőtt kimondta volna, rájöttem Gandalf rejtett mosolyából, Glorfindel tekintetéből. Amennyire meglepődtem rajta és megörültem neki, legalább annyira tűnt hihetetlennek ez az egész.

- Valóban, én is a törpökkel tartok, de nem végig, küldetésem egy idő után másfelé szólít majd. - előzött meg a mondanivalóval Gandalf. - Egy kis csapatnyi törp, amely átvág a vidéken a maga dolgát hajszolva, ennél biztonságosabb megoldást nem is találhatnánk, hogy követünket biztonságosan és az ellenség tudta nélkül eljuttassuk ahhoz, akinek az üzenetünk szól. Velük épségben eljuthatsz Bakacsinerdőig, Thranduil birodalmának a határáig.

- Nem hiszem, hogy Thorin beleegyezne ebbe. - bizonytalanodtam el. A szívem ujjongott, ugyanakkor láttam magam előtt az akadályokat is. Az egész olyan hihetetlennek tűnt; az is, amit Gandalf mondott és a tény, hogy Thorinék engednék, hogy valaki velük tartson.

- Én csak később csatlakozom hozzájuk, még van itt egy kis dolgom. - Gandalf mintha olvasott volna a gondolataimban. Talán így is volt, nem csak most, mindvégig. Különben miért pont engem választott volna erre a feladatra? - Mondd meg Thorinnak, hogy okkal döntöttem így, és neked semmi dolgod nincs az ő küldetésükkel. Bölcsen beszélj! Feltéve, ha így választasz.

- Igen. - vágtam rá. Ha valamiben, ebben az egyben biztos voltam.

- Akkor siess. - hunyorgott rám a mágus. - Már elindultak.

Ezt sem kérdeztem, honnan tudja. Épp fordultam volna meg, némileg még az események kábító hatása alatt, amikor Glorfindel, először azóta, hogy összefutottam velük, megszólított.

- Jade. - szeme a Dilendir által adott csomag felé villant, majd rám nézett, tekintete néhány pillanatig foglyul ejtette az enyémet. - Silmendurnak az volt a kívánsága, hogy legyen, ami védelmez téged. Ám a fegyvereknek, tudod jól, két élük van. Ne feledd: Középföldén nem várják el a nőktől, hogy harcoljanak.

Némán bólintottam, fejemben azonban kérdések kavarogtak. Miért mondta ezt nekem Glorfindel? És ki az a Silmendur? Ő így hívná Dilendirt? Hiszen más nem lehetett... Talán egy napon majd tisztán fogok látni és megértem mindezt.

- Menj. - szólt csendesen Elrond. - Tudod, merre tartanak.

Nem volt időm igazán, szívből megköszönni, nem is vártak szavakat, náluk ez nem így működött. Még egyszer, utoljára végignéztem rajtuk, majd pillantásuktól kísérve megfordultam és kisétáltam.