Igazam volt. Mire az utolsó csillagok is feljöttek, megpillantottam Orit, amint felénk siet, természetesen nem egyedül. Halkan kuncogtam Fili és Kili arckifejezésén, amivel azt próbáltatták érzékelni, hogy őket egyáltalán nem érdekli holmi tündeének vagy -vers, és csak kényszerből jöttek el. Rögtön neki is álltak magyarázkodni.

- Ori vett rá minket!

- Hát persze. - bólogattam nagy komolyan, majd témát váltottam. - A barátomat, Nosmaeth-et már ismeritek valamennyire...

- Bizony! - drága törpjeim nem győztek hajlongani, s a kíváncsi Fili és Kili még levegőt venni is alig hagyták, úgy elárasztották kérdésekkel. Orival csendesen ballagtunk mögöttük, mindketten magunkhoz szorítva a könyvünket, amelyet természetesen magunkkal hoztunk. Bár nem gondoltam, hogy bármivel bővíteném könyvem tartalmát az elkövetkező néhány órában, szerettem magamnál tudni az egyetlen tárgyat, ami itt igazán az otthonomhoz kötött, ami én voltam. És persze azt sem akartam megkockáztatni, hogy véletlenül valamelyik törp kezébe kerüljön... bár az ebből a szempontból legveszélyesebb személy jelenleg közöttünk volt. Éreztem, hogy elvörösödöm kissé.

Ugyanakkor csak most döbbentem rá, mennyire megnyugtatott Nosmaeth jelenléte. Magabiztossággal töltött el, és mióta találkoztam vele, kevésbé éreztem magam elhagyatottnak. Végül is, egy helyről jöttünk, ismertük egymást hosszú évek óta. Jó volt a törpökkel lenni, jó volt Völgyzugolyban kószálni, de valami mégis hiányzott. Belegondolva fogalmam sem volt, meddig bírtam volna ki, hogy senkinek nem szólhatok egy teljesen igaz szót sem magamról. Nosmaeth volt az én biztos pontom, akivel ezen a világon osztoztunk. Valaki, akinek elmondhattam bármit, valaki, aki tényleg elfeledtette velem a honvágyamat is. Így már nem bántam semmit.

Könnyű volt megtalálni a Tűz Csarnokát. Már a közeléből hallottuk a lágy, szinte földöntúli tünde-ének kiszűrődő foszlányait. Kellemes borzongás futott végig a gerincemen, majd beléptünk és elhallgattunk.

A hatalmas teremben nem voltak se asztalok és székek, se szobrok vagy egyéb berendezési tárgyak. Csupán egy hatalmas kandalló állt középen a falnál, két kőpillér között, melyek, bár nem voltak oly díszesre faragva, mint azok, amelyeket eddig Völgyzugolyban láttam, sokkal ideillőbbek voltak, mint bármely remekmű. A terem nyugodt, egyszerű és csendes békéje, otthonossága volt itt a varázslat, nem a szépség. Egyedül a tűz adott fényt, meleg-vörösre festve a falakat, megcsillanva a jelenlévők arcán és haján. Sokan összegyűltek már Völgyzugoly lakói közül, s sokan meglehetősen döbbent (de üdvözlő) arckifejezéssel fogadtak minket: két különös, apró embert és három törpöt. Megilletődve nézelődtünk, kivéve persze Filit és Kilit, akik kíváncsian és pofátlanul jó alaposan vettek szemügyre mindent.

- Szóval ez valami ünnepségeknek helyt adó terem. - állapította meg Fili, miközben igyekezett átverekedni magát egy csoportnyi tündén.

- Nem éppen. - csóváltam a fejem, felidézve, amit régebben olvastam. - Ez gyülekezeti hely, jeles napokon inkább elmélkedés folyik itt, dalok és regék keretében. Mint ma.

- A tűz mindig ég. - tette hozzá Nosmaeth. - De maga a csarnok általában üres és néma, a tündék elmélkedni, hallgatni járnak ide.

- Furcsa. - Kili a fejét kapkodta. - Hova üljünk?

- Hát... - egy pillanatra elbizonytalanodtam, de aztán a gyülekezők között megpillantottam Glorfindelt. Nem volt egyébként nehéz észrevenni; bár a tündék mind szemkápráztató, nemes népek voltak, ő még közülük is kiemelkedett valahogy. Glorfindel rám pillantott és odabiccentett nekem, s ez kissé bátorságot adott.

- Szerintem bárhová le lehet ülni. Itt nincs ilyesfajta rend. - gondolkodott hangosan Nosmaeth, hát kissé hátrébb vonultunk és helyet foglaltunk, kíváncsian várva, hogy pontosan hogyan is fog zajlani. Amíg vártunk, Filin és Kilin nevetgéltünk; a két törp lábujjhegyre állva, ugrálva próbált kilesni az előttük ülő tündék mögül, nem sok sikerrel. Jó pár rosszalló pillantást kaptak, így végül megragadtuk a ruhájukat és lerángattuk őket magunk mellé. Kicsit kezdtem kételkedni abban, hogy jó ötlet volt-e őket is elhozni.

Aztán felhangzott az első hangosabb dallam, magányosan, tisztán, és elkezdődött. Azok az énekek, azok a regék! Igaz, egy szót sem értettem belőlük, de felemeltek, elrepítettek valahova messzire, ahova úgy éreztem, mindig is vágytam, ahol tudtam, ott a helyem. Fülemben finoman duruzsolt mindaz, amit hallottam, akár egy varázslat. Nem is figyeltem rá, milyen szavakat mondanak, milyen hangokat játszanak, csak átadtam magam és szinte ittam a csodát. Megint csak azt tudom mondani, kedves olvasó: hogy igazán milyen volt, annak átadására én kevés vagyok. A dallamok gyökeret vertek bennem, a muzsika kivirágzott a szívemben. A tűz lassú melegséggel lobogott, körbevonva engem, akár egy puha takaró, s úgy éreztem, lassan átsuhanok egy álomba, akár a tündék ezüstös hajói suhannak a tiszta vizen, melyen megcsillan a nap ragyogó fénye.

Sosem tudtam meg, hogy valóban elaludtam-e és az egész egy álom volt, vagy maradtam a valóságban. Úgy véltem, mindkettő egyszerre. Mindenesetre amikor az ének megcsuklott egy pillanatra, kissé feleszméltem. És rám jött a kuncogás.

Fili és Kili két oldalról nekem dőlve hangosan horkoltak, mély álmuk legmélyén járva. Rádöbbentem, hogy eddig nem is hallottam őket (pedig egyenesen a fülembe zajongtak), és valószínűleg a tündék is így voltak vele, mert most nagyon lesújtó pillantásokat vetettek a két törp felé. Ori ült és maga elé meredt mosolyogva, kezében toll, de egy ideje már abbahagyhatta az írást. Nosmaeth hasonlóképp volt, bár most, a hirtelen beálló csendben újult erővel folytatta a szavak lejegyzését. Kíváncsi voltam, vajon mit alkothat, de mielőtt megkérdezhettem volna, újabb dologra lettem figyelmes.

Szerencsére hamarabb észrevettem a magányosan érkező magas alakot, minthogy (legalább is azt hittem) ő észrevett volna engem. Lényeg a lényeg, hogy azonnal felismertem Elrondot. Bár eddig, azon pár röpke perc alatt, amikor a közelében voltam, végig kerültem a tekintetét, nehogy felhívjam magamra a figyelmet, s így nem is igazán figyeltem meg, milyen is Völgyzugoly ura, azonnal tudtam, hogy ő az. Megjegyzem, a tündéknek inkább a kisugárzását érdemes érzékelni, mint a fizikai valójukat figyelni, bár az is nagy hatással van a halandókra, igaz, korántsem annyira, mint az őket egyénenként jellemző, szabad aura. Mikor később visszagondoltam Völgyzugolyra, mindig olyan érzésem támadt, mintha a rejtett völgy tündéi hagyták volna, hogy beléjük lásson, lényegükre tapintson az, aki akar (és aki tud), így ismerve meg őket, nem pedig úgy, ahogy manapság nálunk megismerünk valakit: megfigyeljük, elraktározzuk az emlékezetünkben, hogy néz ki, és csak később foglalkozunk az igazán fontossal, amitől ő az, aki. A valójával. Azt is érdekes volt megtapasztalni, hogy még a tündék között is vannak olyanok, akikre ez nem jellemző; Bakacsinerdő népe teljesen más volt, de ez már egy későbbi történet.

Amint Elrond belépett, fejemben megkondultak a vészharangok. Nem haboztam. Azonnal felpattantam (Fili és Kili támasz hiányában egymásra dőlve összefejeltek) és kisiettem a csarnokból, mielőtt a törpök bosszankodása felhívta volna ránk a figyelmet.

Ahogy kiértem, úgy éreztem, mintha egy álomból ébredtem volna. A hűvös levegő szinte arcul csapott, a ragyogó tűz meleg fénye után a pislákoló csillagok hidegnek tűntek a mélykék égbolton. A hold egyre fogyóban volt, pedig csak egy nap telt el azóta, hogy sarló-alakjánál Thorinék megvizsgálták az erebori térképet. Megborzongtam, összevontam magamon a ruhámat. Sajnáltam, hogy otthagytam a Tűz Csarnokát és a barátaimat, szívesen maradtam volna. Sóhajtottam egyet és indultam vissza, a szállásunk felé. Nagy döbbenetemre, amikor odaértem, Thorint vettem észre a falnak támaszkodva, amint néz le a kiugró erkélyről a kertben lévő apró szökőkút vizébe. Pipájának parazsa egy pillanatra mintha visszarántott volna a Csarnok melegébe, a felszálló füst pedig a meseszerű álmokba.

- Nocsak. - pillantott rám szeme sarkából a törp. - Mit keresel itt?

- Azt hiszem, mára elég volt a zenéből. Elfáradtam. - hazudtam, hisz úgy éreztem, le sem tudnám hunyni a szemem. És úgy tűnt, ezek szerint nem vagyok egyedül. Kíváncsi voltam, vajon mi járhat Thorin fejében, mire gondolhat most, hisz olyan gondterheltnek tűnt, de nem mertem megkérdezni. Jobb híján igyekeztem felhívni valami másra a figyelmét. - Érdekes, nem igaz?

- Mi? - mordult fel.

- Azt mondják, amikor Durin belenézett a Tükör-tóba, a víz felszínén tükröződve megpillantotta a Korona hét csillagát. - feleltem, magam sem tudva, miért beszélek ilyet. Az eddig hallott regék, bár nem értettem őket, arra késztettek, hogy magam is régmúlt időkről meséljek. Thorin mintha kissé feljebb emelte volna a fejét, láttam rajta, hogy figyel arra, amit mondok. - A tündék az égre emelik tekintetüket, míg a törpök a mélységet kutatják. Mégis, néha ugyanazt látja a két nép, függetlenül attól, hogy merre néz: a csillagokat.

Sokáig nem kaptam választ, s már kezdtem azt hinni, megsértettem őt, hogy népét megpróbáltam összekapcsolni a tündékkel. Zavartan hátráltam a bejárat felé, amikor mégis megszólalt.

- Voltak kútjaink, amelyeket egész a hegyek gyökeréig fúrtak, s ha belenéztél, a tükröződő eget láttad bennük, a felettük lévő csillagokat, akár nappal is. - mondta és hangja olyan lágyan csengett, ahogy még sosem hallottam beszélni. - Egy napon, ha visszatérünk, talán majd láthatod őket te is. Most menj. Pihenj le.

Hang nélkül engedelmeskedtem, úgy meglepett az, amit mondott. Csak később engedtem meg magamnak, hogy komolyabban gondolkozzam a dolgon, amikor már az ágyamban pihentem, takarómat, akár egy pajzsot magam köré vonva, hallgatva a törpök hangos szuszogását, horkolását. Különleges volt ez az éjszaka... talán nem csak nekem. Amikor elaludtam, az erebori kutakról álmodtam, melyekbe belenézve ott láttam a fölöttem ragyogó fényes csillagot. Majd jöttek a felhők, eltakarva az eget, és én rájöttem, hogy amit csillagnak hittem, az valójából az Arkenkő, amint ott fekszik az aranyágyon, a Hegy mélyében, mintegy baljósan elővetítve, hogyan is fog végződni a küldetés, melyre a törpök készülnek...