Másnap, amikor felébredtem, nem láttam egy törpöt sem, viszont találtam egy papirost, rajta Ori gyönyörű írásával, miszerint elmentek reggelizni és hogy ne aggódjak, hoznak belőle nekem is. A papirost eltettem a könyvembe, majd miután sikerült összeszednem magamat, úgy döntöttem, megkeresem Nosmaeth-et és megnézem, hogy van.

- Völgyzugolyi kalandok... - motyogtam, miközben elhagytam a szállásunkat és elindultam valamerre. Amikor arról álmodoztam, hogy ide kerülök, egyáltalán nem így képzeltem el...

Igazából nem tudtam, merre megyek, és ha már itt tartunk, arról sem volt semmi elképzelésem, Nosmaeth szállása merre lehetett. Egy tündével sem találkoztam, így csak bolyongtam az épületek között, be-belesve mindenhova, de nem is bántam. Völgyzugoly csodálatos hely, örömmel vesztem el benne megint. Így találtam rá végül arra a teremre, amelyet egyébként a leginkább vágytam látni. Ahogy beléptem, lépteim akaratlanul is lelassultak, egyfajta mély, tisztelettel és ámulattal vegyes csend borult rám, miközben haladtam előre a kecses, íves oszlopok között, a jelen apró vándora a múlt hatalmasságai között, melynek nagyságát ésszel felfogni sem bírja. Hideg volt... hideg, mintha a készülő télbe léptem volna bele. Vagy csak az én gondolataim jártak az előttünk álló tél körül?

- Keresd a Kettétört Kardot... - dünnyögtem mosolyogva. Igen, ott volt a kard, a legendás fegyver, élein erősen csillant meg a fény, szinte vágott. Én pedig valamiért nem mertem közelebb lépni hozzá; éreztem a kard hatalmát, mely egyszerre töltött el csodálattal vegyes tisztelettel és egyszerre ijesztett meg. Milyen az a fegyver, amely ily óriási tettet visz végbe?

Bár bevallom neked, kedves olvasó, elsősorban nem a Kettétört Kardot kívántam látni. Miután mindent alaposan megcsodálva tovább haladtam, hamarosan megpillantottam azt a másik híres fegyvert, melyről legalább annyira szólnak a regék, mint Narsilról, hisz a kettő egymás oldalán szállt szembe a sötétséggel.

Aiglos magányosan pihent ott, akár egy elhagyatott, fájó emlék. A hatalmas lándzsa legalább kétszer akkora volt, mint én, pengéje hidegen izzott, akár a jégcsap, mikor a nap sugarai rátűznek. Fogalmam sincs, mennyi ideig álltam ott bámulva, tekintetemmel végigsimogatva a fegyver finom íveit. Valamiért úgy éreztem, sírnom kell, de végül nem jöttek a könnyek, helyettük másvalaki érkezett. Észre sem vettem a könnyed, arany suhanást, csak akkor eszméltem fel, amikor már mellettem állt. Jelenlététől mintha fény szökött volna a terembe, mintha visszajött volna a nyár. Hosszú ideig csak álltunk egymás mellett; hogy ez alatt percek vagy órák teltek el, nem tudtam eldönteni. Végül ő szólalt meg, s hangjától arany virágba borultak a terem indás oszlopai.

- Sok vándor keresi fel ezt a helyet.

Zavartan pillantottam fel rá. Ő meghatározhatatlan kifejezéssel az arcán figyelte Aiglost. Vajon mi járhatott a fejében? Hiszen ő látta a nagy csatákat, melyekben ez a fegyver is ott volt...

- ...de egy fegyver maga nem elég ahhoz, hogy nagy tettet hajtson végre. - megdöbbentem, amikor meghallottam a saját hangomat, hisz azt hittem, ezt csupán gondolom.

- Hát mi kell még?

- Mekkora lelki erő és tisztaság kellhet ahhoz, hogy valaki egy ilyen fegyvert forgasson... - suttogtam ámulva. Kérdőn billentette oldalra a fejét.

- Mire gondolsz?

- Hát... nem csak a fegyvernek kell nagynak lennie, attól még nem lesz legendás tettek ezköze. - motyogtam tétován. - Az sem mindegy, ki forgatja. A harcosnak is olyannak kell lennie, hogy méltó lehessen a fegyverhez s a tetthez, amit vele végbevisz. Egy nagy fegyver egy olyan kezében, aki nem elég erős hozzá, semmit sem ér.

A végére elhalkult a hangom, elszégyelltem magam. Minek beszéltem neki ilyenekről? Hisz tudta... Szinte mázsaként zuhant a nyakamba a felismerés: nem tudunk ilyen mély dolgokról beszélgetni, nem értenénk egymást. Nem vagyunk egy szinten. Még csak elképzelésem sem lehetett arról a tudásról, arról a megfoghatatlan énről, melyet ő birtokolt.

Sóhajtottam.

- Nem vagy a társaiddal. - jegyezte meg. Kissé megdöbbentem.

- Nem a társaim. - csóváltam a fejemet, sutba dobva Gandalf figyelmeztetését, hogy inkább maradjak a törpökkel és mondjam azt, közéjük tartozom. Semmi értelme nem volt ezt állítani. - Csak idáig utaztunk együtt, itt, Völgyzugolyban elválunk egymástól. Várja őket a küldetésük.

- És a te küldetésed hol végződik?

Újabb súly a nyakamba. Újra felszínre tört bennem az érkezés óta elfojtott kérdés: mi dolgom Középföldén? Küldetés... talán lenne cél, amelyet kitűztem magam elé, de az inkább vágy, hisz nem indulhatok útnak érte. Nem változtathatok.

- Ezt még nem tudom. - feleltem végül. - Ide akartam jönni, de nem tudom, miért és azt sem, hogy utam innen merre vezet tovább... ha egyáltalán tovább vezet. Bárcsak tudnám...

- Egyvalamit ne feledj, Jade. - már nem is csodálkoztam azon, honnan tudja a nevemet. Nem kellett bemutatkoznunk, bár azelőtt sosem láttuk egymást. Ő a tündék tiszta, mindenen átlátó és mindent értő erejének, én olvasott tudásomnak köszönhetően, tudtuk jól, ki a másik. Végre rám nézett; átható kék tekintete olyan volt, mintha lándzsaként döfött volna át, mintha belém látott volna s én takarás nélkül álltam volna előtte, kiszolgáltatottan. Nem volt egy kellemes érzés, valahol mégis megnyugtatott. Tudtam, hogy nem fog visszaélni vele. - Itt, Imladrisban a betérők nem csak menedékre találhatnak, ha akarnak. Az Utolsó Otthonos Ház továbbmenni is segít: itt meg lehet találni a célt, a küldetést is.

Lassan fújtam ki a levegőt, mint egy sóhajt, fohászt. Éreztem, ahogy ismeretlen béke, biztonság költözik a szívembe lassan, melengetőn.

- Gondolod, hogy ez rám is vonatkozik?

Glorfindel arcán halvány mosoly suhant át, mint egy régi, elfeledett, ragyogó nyár.

- Hiszen itt vagy. - megfordult, menni készült, de haladtában egy pillanatra még a vállamra tette a kezét. - Gyere el este a Tűz Csarnokába... figyelj a mesékre, hallgasd az énekeinket.

Azzal távozott, s miután elhagyta a termet, újra beszökött a múlt fagyos-komor tele, melyben, akár egy jégcsap, ott villogott élesen Aiglos pengéje.

_______________________________________

Megjegyzések:

- Gil-galad tünde Nagykirály, mint a Gyűrűk Ura idejében már legendás alak, mindig is nagyon közel állt a szívemhez. Ez a fejezet részben az ő tiszteletére született, de persze Glorfindel megjelenése, Jadéval való beszélgetése sem történik ok nélkül.