Ahogy a nap teljesen lebukott és az erdőre ráborult az éjszakai sötétség, már tényleg komolyan kétségbe voltam esve. Még mindig fogalmam sem volt, merre vagyok, a táj teljesen idegen volt körülöttem. Átfutott a fejemen, hogy vajon milyen vadállatok élhetnek az erdőben. Róka biztosan, és vaddisznó is. Egyszer két vadőrrel, akikkel az erdőben találkoztam, órákon át követtük egy sebesült vaddisznó nyomait. Talán jobb lenne felmászni egy fára és megvárni ott a hajnalt, tűnődtem. Borzalmasan éreztem magam. Bele sem mertem gondolni, otthon hogy kereshetnek most, hogy aggódhatnak értem...

Nem tudtam, mennyi ideje haladtam már előre, de a csillagok jó ideje ragyogtak odafenn az égen, amikor megtorpantam. Felnéztem a fölöttem ragyogó Göncölre, melynek látványa kissé megnyugtatott. Jól ismertem a csillagokat, tudtam tájékozódni az esti égbolt segítségével, de ez most nem segített. Folyamatosan éreztem a sürgetést, hogy ki kell találnom valamit, most már tényleg. Levéve tekintetemet az égről a fák közötti nagy sötétben alig láttam valamit. Elővettem az öngyújtómat és lángot csiholva próbáltam körülnézni. Balra előre valami sziklát pillantottam meg. Arrafelé indultam, miközben fohászkodtam, hogy végre történjen valami jó, valami megnyugtató. Nagy megkönnyebbülésemre ahogy a sziklához értem, észrevettem, hogy a másik oldala egy barlang bejárata. Biztosan a solymári barlang végénél voltam, aminek az eleje nem messze van az erdő főútjától, azt a területet pedig jól ismertem. Elégedetten sóhajtottam egyet.

De valami azért mégsem stimmelt. Nem gondoltam volna soha, hogy egy turistabarlang ennyire büdös lehet...

A következő pillanatban a föld hatalmas robajjal megremegett mellettem, és valami nagyon súlyos nehezedett a vállamra. Mielőtt megfogalmazódhatott volna bennem a gondolat, hogy biztosan egy ág zuhant rám, éreztem, hogy felemelkedem! Ott himbálóztam a levegőben tehetetlenül és totálisan megdöbbenve, és lassan tudatosult bennem, hogy bármennyire is hihetetlen, egy kéz tartott a magasban. A gondolat teljesen abszurd volt, mint valami rossz vicc, de mégis igaz: valaki elkapott és most ő fogott engem. Valaki hatalmas...

- Nézd má', mit fogtam! - hangos, mély, durva hang dübörgött a fülembe.

- Egy mókust?

Szóval ketten voltak. És nagyon, nagyon büdösek...

- Nem, ez valami más. Na nézzük csak meg jobban!

Döngő léptekkel vittek oda, ahol a fák valamelyest ritkábban álltak. Ahogy a hold megvilágította őket, döbbenten tátottam el a számat, de egy hang sem jött ki a torkomon. Láttam már ilyet, de nem a valóságban...

Trollok. Két troll.

Mi a fene?? Ez egészen biztosan nem lehetett igaz. Nem és nem.

Amikor nappal az erdőben kirándultam, azon tűnődtem, milyen is lenne, ha szembetalálkoznék egy trollal. Most valóra vált a gondolatom, duplán is... Valóra vált, még ha magamban teljes döbbenetben üvöltöttem, hogy ez lehetetlen, ez nem történhet meg, mert ilyen nem létezik! Mégis, ahogy ott himbálóztam a levegőben, az egyik troll markában, a helyzet nagyon is valóságosnak tűnt.

- Ember. - állapította meg a lábamat szorongató troll.

- És még azok közül is egy pöttöm. Ez nem jó, a fél fogamra sem lesz elég. - nyavalygott a másik. - Nem azért jöttünk le Ettenszikből, hogy ilyen sovány koszton tengődjünk.

Még egy adagnyi sokk...

- Középfölde? - szaladt ki a számon. A felfedezés súlya alatt egyelőre fel sem tűnt, hogy éppen engem akarnak elfogyasztani vacsorára. A troll Ettensziket mondott, én meg nagyon jól tudtam, hogy az Középföldén van, a Gyűrűk Ura világában! Nem, ez tényleg nem lehet...! gondoltam, egészen elkábulva a teljesen valószerűtlen eseményektől. Ez itt két troll, én meg Középföldén lennék? Na neee... Így a mesék szoktak kezdődni, nem a valóság. Biztos voltam benne, hogy megőrültem. Vagy hogy az egész eltévedős kaland egy idióta álom, amiből mindjárt felébredek, aztán mehetek kávét csinálni magamnak és megírni a barátnőimnek facebookon, hogy milyen élethű baromságot is álmodtam.

- Akkor mi legyen vele?

Rémülten húztam össze magam. A fülem már csengett kissé a fejjel lefelé való lógástól, ami egyáltalán nem volt kényelmes állapot. Illúzió vagy sem, mindez tényleg nagyon élethű volt, és mindenképp ijesztő...

- Van még néhány birka. Ha ennyire éhes vagy, együk meg azokat, ezt meg itt tartogassuk későbbre. Desszertnek.

Ez a megjegyzés valamennyire visszaadta a lélekjelenlétemet és a túlélési ösztönömet. Vadul himbálózva próbáltam meg kiszabadulni a troll markából; a trollok lassúak, észjárásban mindenképp, reménykedtem, hogy ha elenged, talán el tudok tűnni a fák között.

- Dugd zsákba, nehogy meglógjon. - hallottam a másik hangját.

- Nem megy, nagyon mocorog!

- Ezt könnyen megoldhatjuk.

A következő pillanatban éles, szörnyű fájdalmat éreztem a tarkómon, és elsötétült előttem a világ.