Nem sejtettem előre, hogy mindezek után a vidám éjszaka végül némi bánatba fog torkollani. No persze nem Lindírék miatt; barátnőm és a tünde fáradhatatlanul énekeltek össze-vissza, s próbáltak táncolni hozzá, miközben Fili és Kili lelkesen hegedültek, kihasználva, hogy Thorin még nem igazán tért magához.

- Nem csatlakozol? - Fili egy pillanatra abbahagyta a játékot és felém nyújtotta a hegedűjét. Zavartan pislogtam rá, majd elmosolyodva ingattam a fejemet.

- Nem hiszem, hogy menne. Nem játszom hegedűn.

- De valamin játszol, nem igaz? - szólt közbe Dwalin, s az, hogy a mogorva törp magától érdeklődött felőlem, hirtelenjében annyira meglepett, hogy kerítés nélkül, őszintén válaszoltam.

- Igen, dobolok. Mármint... az otthonomban dallamhangszernek hívják, mert nem olyan dob, amelyen Bombur játszik, nem csak ritmust ad, de magát a dallamot is levezeti.

- Tudom, miről beszélsz. - bólogatott Glóin felderülő arccal, és már bányászott is elő valahonnan (hogy honnan volt nála, azt nem tudtam) egy apró harangjátékot. - Ez megteszi, ugye? Rajta, próbáld csak ki!

A harangjáték felületén tompán futott végig a csillagok fénye, s ily finoman telt meg a szemem könnyekkel pillanatok alatt.

Tapasztaltátok már, hogy amikor idegen helyen vagytok, általában apró, teljesen jelentéktelennek tűnő dolgok idézik fel bennetek az otthonotokat? Legyen akár ez egy illat, egy kósza, fél füllel hallott mondat, egy kirakatban látott kacat... Mire észbe kaptok, már eszetekbe is juttat egy-egy érzést, múltbéli meghitt pillanatot, valami megszokott mozzanatot, ami oda köt, és csakis oda, és innentől már nem lehet megállni, mert mindez hozza maga után olyan erővel, mint egy pofon, ezt az egy, oly sokat jelentő és semmivel sem pótolható biztos melegséget: haza.

És a harangjáték, melyen korábban annyit játszottam, most megindította a lavinát.

Röhejesen éreztem magam. Hirtelen eszembe jutott minden, az, hogy honnan jöttem, a megszokott környezetem, a múlt, a családom... Akkora erővel tört rám a hiányuk, a tudat, hogy nincsenek itt, s én egy idegen helyen vagyok egyedül, kételyek között, a biztos tudat hiányában, hogy valaha még látni fogom őket, haza fogok jutni, hogy egyik pillanatról a másikra teljesen elhagyatottnak, elveszettnek éreztem magamat. Ezt az érzést pedig azokban a pillanatokban semmi sem tudta elfeledtetni velem, sem Középfölde varázsa, sem a törpök, kik annyira közel álltak a szívemhez. Egyedül voltam. Rám tört a honvágy, ott és akkor, Völgyzugolyban, nyárközép éjszakáján, tündék és törpök között, addigi álmaim kellős közepén, a mesében, a Történetben, s nem akartam mást, csak hazamenni, otthon lenni. Otthon... Ha később visszagondoltam erre, magam is hitetlenkedtem. De akkor más volt.

Hazamenni persze nem tudtam, hagytam hát, hogy a rosszkedv jöjjön el hozzám, és bár a sírást sikerült megállnom, nem akartam, hogy társaim ilyen gyengének lássanak, a szemem könnyekkel volt tele és képtelen voltam elrejteni, hogy elszomorító gondolatok törtek rám. Megszorítottam barátnőm karját, mintha tőle várnék támaszt, hisz ő volt az, aki olyan helyzetben volt, mint én, tudhatta, mit érzek akkor. Drága Nosmaeth, ő még mindig alaposan a miruvor hatása alatt állt, csak annyit látott, hogy valami nagyon bánt, s igyekezett megvigasztalni. Ám ne csak ő volt az, aki észrevette bánatomat.

- Na gyere. - Kili szelíden megfogta a vállamat és finoman, de határozottan elkormányzott onnan. Mögöttünk Fili Nosmaeth-et karolta fel és támogatta utánunk, míg Dwalin és Glóin fintorogva lökdösték odébb Lindírt. Hirtelen mindannyian nagyon igyekeztünk eltűnni Gandalfék szeme elől, remélve, hogy megússzuk a számonkérést.

Követtük az ösvényt, melyen a mágus és Thorinék jöttek le, és valahogy visszataláltunk a szállásunkra, ahol már nem égett lámpás, én pedig végre hagyhattam, hogy a sírás erőt vegyen rajtam, és bár rettenetesen szégyelltem magam érte, mindezt sikerült Kili vállán megvalósítani. (Bevallom, másnap erősen törtem a fejemet: vajon haragudjak magamra a gyengeségem miatt vagy gondolatban hivalkodva nyelvet öltsek a megszállott rajongók felé.)

- Nyugodj meg, Jade, a többiek alszanak. - próbált csitítani Kili. - Mi a baj? Tudok valamit segíteni?

- Hiányzik az otthonom... - tört fel belőlem őszintén, hevesen. - Haza akarok menni! Haza...

Rövid csend. Kili megfeszült, mintha erőst gondolkodott volna valamin, majd sóhajtott.

- Honvágy?

Némán bólogattam, miközben megállás nélkül peregtek a könnyeim. Zavartan, mint aki nem tudja, mit csináljon, megveregette a hátamat.

- Nem tudom, milyen a honvágy. - jegyezte meg végül. - Úgy nőttem fel, hogy tudtam: a Kék-hegység nem az otthonom, csak átmeneti lakóhely. Hogy egyszer majd hazamegyünk onnan. Thorin mindig ezt mondta, olyankor annyira más volt... Árnyék ült a tekintetén, elszomorodott az arca, vállára mintha valami nagy, láthatatlan súly nehezedett volna. Még a hangja is megváltozott. S ilyenkor én úgy éreztem, megmagyarázhatatlan fájdalom tüze éget belül, mint ahogy régi meséinkben a sárkány felégette a Hegyet, mely most üresen, elhagyatottan vár, s éppúgy mintha bennem sem lenne valami teljes, mintha hiányozna valami...

Lassan abbahagytam a sírást, meglepetten pislogtam a mély, személyes vallomás hallatán. Kili szélesen elmosolyodott.

- Igazán sosem fogom megtudni, mit érezhet Thorin ilyenkor. De talán azt, amit ilyenkor én érzek, nevezhetik már honvágynak. - kedves érdeklődéssel nézett rám. - Milyen a te hazád?

Még mindig bámultam, a kérdése csak jókora késéssel jutott el a tudatomig. A hazám? Fogalmam sem volt, mit válaszolhatnék erre, De a honvágy erős volt, s mire észbe kaptam, már beszéltem.

- Kicsi, de gyönyörű. - hirtelen eszembe jutott a Solymári erdő, de még a koszos Budapest is, amelyről sosem gondoltam, hogy képes leszek igazi szeretettel beszélni és hogy egyszer majd hiányozni fog. Pláne nem itt. Bizonyos értelemben Középfölde is az otthonom volt: a lelkem otthona. De mégiscsak más... - Bár nem tudom, itt mennyire találnák szépnek. Nagyon más, mint Középfölde. Képzeld, mi is ősi nép vagyunk, akárcsak a törpök. Gyökereink, tudásunk, meséink és hagyományaink oly messzire nyúlnak vissza a múltba, akár a hegy gyökere a földbe, és minél mélyebbre ásol, annál szebb drágaköveket találhatsz. Sajnos a jelenünk nekünk sem könnyű, de harcolunk és fennmaradunk. Országunkat hegylánc öleli körbe, csodálatos zöld földek, titokzatos erdők borítják, gyors vizű folyók szelik át, és bár sok minden változott, a csillagok még mindig úgy ragyognak a fejünk fölött, mint régen, amikor még tudtunk olvasni belőlük.

És csak meséltem és meséltem, egyre inkább belemerülve, tőlem szokatlanul hosszan. Nem említettem a jelen modern világát, de annál többet beszéltem arról, amit a múltról tudtam és amiről úgy gondoltam, megérti. Meséltem régi harcosainkról, vándorlásainkról, szokásainkról és a földek szépségéről, és miközben gondolatban hazatértem, éreztem, hogy a mesélés által honvágyam halványulni kezd. Kili figyelmesen, halvány mosollyal az arcán hallgatott. Ahogy teltek a percek (vagy talán egy óra is), arra eszméltem, hogy már nem érzem magam olyan pocsékul, és bár továbbra is nagyon hiányzott az otthonom és a családom, lassan megnyugodtam. Monológomat végül a többiek érkezése szakította meg.

- A barátod alszik. - Fili kimerülten dobta le magát a fekhelyére. - Sikerült lecsillapítani, bár eléggé hatott rá az a kotyvalék, amit a tündék tukmáltak belé...

- És Lindír? - pislantottam Glóin és Dwalin felé.

- A tünde? - a vállukat vonogatták. Ők aztán nem tudták, őket nem érdekelte... Elvigyorodtam és visszafordultam Kilihez, aki épp dohányt tömött a pipájába.

- Biztos vagy benne? - felnéztem az égre. - Lassan rajtunk üthet a hajnal, s igencsak meglepődne, ha álmatlanul, pipafüst függönye mögött érne minket.

Kili elfojtott egy ásítást.

- Igazad van... A tündék reggelijére nem árt felkészülni némi alvással, még ha nem elégségessel is. - elpakolta a pipát és széles mosollyal dőlt hátra a párnájára. - Sült hússal és sörrel fogok álmodni.

Halkan felnevettem és én is elnyúltam az ágyamon. Láttam a ragyogó csillagokat a fejem fölött (pont úgy, mint otthon...), még azután is, hogy a törpök horkolása közepette lecsukódott a szemem, és úgy suttogtam magam elé félálomban, pedig tudtam, hogy ő már nem hallja...

- Köszönöm.