Amint kiérünk a kastélyból, futásnak eredünk.

Pontosabban a férfi kocog, én pedig sípoló tüdővel sprintelve próbálom követni.

Egészen szép látvány lenne a hatalmas, erdővel határolt mező a hajnali nap sugaraitól színezve, ha nem kellett volna végignéznem egy tömegmészárlást, nem hánytam volna háromszor, nem kellene úgy futnom, mint akit üldöznek – bár könnyen meglehet, hogy nem sok választ el tőle, hogy tényleg így legyen – és nem lenne a látásom is ilyenkor a legrosszabb. Még nem tudja megszokni a fényt, de már teljesen sötét sincs, így pedig az alapból is csökkent látómezőm még homályos is.

Mindez azonban eltörpül a tény mellett, hogy az edzettségem egy elcseszett csigáéval egyenlő, ellentétben az előttem futóval, aki teljes könnyedséggel kocog, és ha nem kaptatnék lihegve, görnyedten, egyre nagyobb távolságból mögötte, azt is gondolhatná az ember hogy nem megy gyorsan, pedig úgy szeli át a mezőt, mintha csak egy apró kert lenne amin átsuhan.

Fokozatos kényszeres lassulás után, nagyjából az út kétharmadánál közli velem a lábam és a tüdőm összehangoltan, hogy köszönik szépen, nekik ennyi elég volt a reggeli edzésből.

– Én nem bírok tovább futni – kiáltom utána lihegve.

Erre megáll, hátranéz, és meglepetten méri végig szánalmas állapotomat, ahogyan szúró tüdővel próbálok a derekamra támaszkodva lépegetni előre, míg egyenesen szakad rólam a víz.

Egy mélyről jövő sóhajtás után mellém kocog, és így folytatjuk utunkat.

Úgy érzem majd meghalok, mire elérjük az erdőt.

Alig néhány méterrel a kezdete után egy fának támasztva ott egy hatalmas táska, mellette néhány fegyverrel.

Mikor végre valahára megállunk a felszerelések mellett, én egy fának támasztom a hátam, és igyekszem nem kiköpni a tüdőmet és minél kevesebbet gondolni az imént történtekre, de igen nehezemre esik, részben a bűzlő leheletem miatt.

– Esetleg van egy kis vized? – nézek a férfira reménykedve.

Matat egy keveset a táskában, majd előhúz belőle egy bőr kulacsot, amit szó nélkül idedob nekem.

– Köszi – nyitom ki, és már bele is kortyolok, először csak hogy kiöblítsem a számat, utána meg a felét le is húzom mielőtt visszaadnám neki. Ő még elteszi a fának támasztott fegyverekkel együtt, majd felegyenesedik. – Egyébként hogy is hívnak?

– Warren – mondja miközben az eget kémlelve körbenéz. Csak most tűnik fel igazából mennyi sebhely is van az erősen borostás arcán. Jó sok csatát megjárhatott már, az egyszer biztos. – Mennyit bírsz repülni?

A kérdéstől szinte még lihegni is majdnem elfelejtek.

Számíthattam volna rá, igazán felkészülhettem volna arra, hogy ez szóba fog jönni előbb vagy utóbb... inkább előbb.

Nagyon gyorsan lesütöm a szemem.

Egy olyan emberrel állok szemben, aki nem hogy képes kihasználni léte minden aspektusát, még mindemellett egy igazi gyilkológép, akinek meg se kottyant, hogy elbánjon egyszerre öt felfegyverzett őrrel. Úgy ölte meg őket, mintha csak védtelen nyulak lettek volna a mezőn.

Ezzel szemben meg itt vagyok... én. Akinek annyi a különleges tulajdonsága, hogy létezik.

– Az az igazság, hogy... vannak bizonyos nehézségeim a repüléssel.

– Sérültek a szárnyaid? – vonja fel a szemöldökét.

Inkább lehet azt mondani, hogy fejben vagyok sérült, de ezt inkább nem hangoztatom, előbb-utóbb úgyis rájön magától.

– Sokkal inkább nem tudok.

Erre teljesen ledöbbenve vonja fel egy pillanatra sebhelyes szemöldökét, de hamar visszarendezi vonásit.

– Mármint egyáltalán nem?

– Nem igazán... Vagyis, két-három méterre fel tudok emelkedni, de annyi.

– Hogyhogy nem tudsz?

– Sosem volt rá igazán alkalmam.

Plusz az is hozzátesz a dologhoz, hogy soha nem láttam senkit ténylegesen repülni madarakon kívül, továbbá nem vesztettek annyi ideig szem elől, hogy ilyeneket megtanulhassak. Ha mégis lett volna rá lehetőségem is igen feltűnő lett volna ahogyan a mező közepén lógok a levegőben, majd csúfos véget érve a földbe csapódok.

Egyet sóhajt, majd rám emeli hosszúkás pupilláját, ami még a csekély fény miatt ki van tágulva.

– Semmi gond, megoldjuk. Majd viszlek a hátamon.

– A hátadon? Mármint a levegőben?

– Azt ne mondd, hogy tériszonyod van.

– Dehogyis! Csak még sosem voltam túlságosan magasan.

Bal kezével, amiről csak a gyűrűs és a kisujja hiányzik, felsóhajtva megmasszírozza az orrnyergét.

– Bocsánat – teszem hozzá az iméntihez.

– Nem a te hibád, csak meglepett. Rég nem találkoztam ilyen esettel.

Sötét tekintetével végignézett rajtam, hogy már ki tudok egyenesedni, csak cseppenként folyik az izzadság rólam, és a levegőt sem kapkodom.

– Mehetünk?

– Igen, de... hová is pontosan?

– Az egyik táborunkba. Van egy néhány óra repülésre innen. Ott egyelőre valószínűleg jó helyen leszel, én is ott állomásozok.

Táborukba? Többen is vannak? Bár sejtettem, hogy valamilyen harcossal van dolgom, de ha bevisz egy csatamező szélére, én már a látványtól is kipurcanok.

– Amíg felemelkedünk karban felviszlek, mert úgy kevésbé vagyunk észrevehetőek, utána átdoblak a hátamra.

Átdob? Ez meg mi a francot akar jelenteni? A levegőben, ki tudja milyen magasan fog dobálni engem?

Bizonyára látva szépen szólva is meglepett arckifejezésemet még hozzáteszi:

– Nincs miért aggódnod, tudom mit csinálok.

Hát azt nagyon erősen ajánlom.

– Mivel én viszlek fel, így ezt vedd te hátadra – nyújtja ide a táskát.

Készségesen felveszem a brutálisan nehéz táskát, mivel nincs sok választásom. Ha ezen a ponton azt mondom, hogy én szeretnék itt kiszállni ebből a buliból, itt maradok egyedül, minden nélkül egy erdő szélén. Vissza sem mehetnék, mert vagy élhetnék egy rakás hulla között, vagy ha jön erősítés akkor vagy magukkal visznek, és ott leszek, ahonnan elindultam, fogságban, vagy pedig szépen engem is leölnek, mondván, hogy a viharba éltem túl a mészárlást külső segítség nélkül – és teljesen igazuk is lenne.

A fejével int, hogy menjek oda hozzá, így kissé habozva megteszem.

Warren erre széttárja a karját, majd egyik kezével a térdem alatt, másikkal a hátamnál, a táska alá nyúlva kap fel, mintha csak egy könnyű krumpliszsák lennék.

– Karold át a nyakam.

Mire megteszem ő szétnyitja hatalmas szárnyait, kissé lejjebb ereszkedik, majd egyetlen erőteljes szárnycsapással már a levegőben is vagyunk és fokozatosan emelkedünk.

Hirtelen igen kellemetlenül érzem magam, ugyanis fogalmam sincs, mégis merre kellene néznem, hogy ne legyen a kelleténél még ezerszer kínosabb a helyzet, így végül a meredten oldalra bámulást választanám, ha nem pont a rossz szemem lenne a távolabbi oldalon, így kénytelen vagyok felfelé nézni, egyenesen az állára, ahol szintén ott egy kisebb heg.

Szinte fel se fogom milyen gyorsan érünk milyen magasra, csak annyit érzékelek, hogy a szél csak úgy süvít egyenesen az arcomba.

Alig két perc telhet el, mikor nem érzem, hogy tovább emelkednénk, hanem megállunk egy magasságban.

– Most feldoblak, de el foglak utána kapni.

– Hogy micsoda? Miért?

Időm sincs rá, hogy átgondoljam, pontosan mi következik, ő addigra már a magasba lendít, és elenged.

Én pedig szabadesésben zuhanni kezdek.

Hogy most mit nem adnék azért, hogy reflexszerűen ki tudjam nyitni a szárnyaim...

Hatalmasakat káromkodva kapaszkodok a táska pántjába, mintha legalábbis az megmentene a biztos haláltól.

Ennyi volt, én így fogok megdögleni. Ismeretlenül, anélkül, hogy valaha hozzátettem volna a világhoz, csak amiatt, mert vagyok akkora idióta, hogy teljesen rábízom magam egy teljesen idegen pasira, pusztán azért mert ő is sárkány. Miért vagyok én ilyen naiv?

Micsoda szép dolog, még életem utolsó pillanatait is üvöltve kell töltenem, míg magamat szidom... Na jó, ez nem teljesen igaz.

Warrent és ő minden felmenőjét is teli torokból kiabálva szidom.

Ha már meghalok, legalább tudja, hogy mennyire megutáltam az elmúlt tíz másodpercben, mialatt ő egy hatalmas, barna pikkelyes sárkánnyá változott.

Na szép. Ő itt elvitorlázgat a napfelkeltében, míg én a végzetembe zuhanok,

Hirtelen az egyik hátsó lábának a karmai közelítenek felém, amik először csak lassítva az esésem kapnak el, majd pedig újra a levegőbe röpítenek, amitől ha nem hánytam volna még a palotában, most biztos megtenném.

Amíg én mint egy feldobott labda küzdök az életemért ő alám repül, ponntosan úgy, hogy a szárnyai közé, a hátára érkezzek, két kiálló pikkelye közé.

Olyan gyorsan kapkodom a levegőt, mint még életemben soha. A szívem úgy kalapál, mintha még mindig zuhanna a mellkasomban és úgy reszketek, hogy alig bírok megkapaszkodni az előttem lévő tüskéjében.

– A kurva életbe! Ez mégis mire volt jó? – ordítom érdes hangon. Annyit kiabáltam, hogy már fáj tőle a torkom.

Mire gondoltál, hogy fogok átváltozni? – hallom meg a hangját a fejemben, míg a torkából egy morgás hallatszik. Az ismeretlen érzésre egy apróbb, meglepett kiáltás hagyja el a szám, és körbe nézek, hogy ténylegesen a fejemben hallottam-e.

Hallja azt is, hogy mit gondolok?

Hogy találjam azt ki, hogy átváltozol? – kérdezem gondolatban, csak hogy tesztelhessem a teóriám, de nem érkezik válasz, így szóban is megismétlem.

Ugye nem gondoltad, hogy emberi alakban foglak cipelni? Öreg vagyok én már ahhoz, de még a fiatalok sem tennék ezt.

– És azt honnan kellett volna tudnom, hogy te át tudsz változni? – kérdezem felháborodottan, mire úgy felmordul, hogy még a háta is megrezeg tőle miközben értetlenül hátratekint.

Minden sárkány át tud változni. Mi más miatt lennénk sárkányok?

Jó, lehet, hogy igaza van és csak nekem nem volt még rá okom, vagy lehetőségem, hogy átváltozzak. Néha eszembe jutott a gondolat, de abban sem voltam biztos, hogy pontosan hogyan néz ki egy sárkány a való életben. Láttam már könyvekben rajzokat, meg leírásokat, de fogalmam sem volt, hogy mi az igazság.

Most viszont, hogy egy életnagyságú sárkány hátán ülve... ha én is csak fele ennyire vagyok méltóságteljes sárkány formában, már akkor is hihetetlenül boldog lennék.

Annak ellenére is, hogy vannak olyan pikkelyei, amik hiányoznak, néhány már elvesztette a fényét, míg jó pár másikon karcolások és vágások díszítik, lenyűgöz az erőteljes kiállása.

Ha belegondolok, hogy pár órája bezárva ücsörögtem a szobámban, azon töprengve, hogy holnap milyen haszontalan faszságot fogok majd csinálni, most meg... Több száz méter magasan repülök egy másik sárkány hátán.

Korábban, mikor csak álmodozni mertem róla, hogy valaha ilyen magasba eljussak, azt hittem. hogy rettegni fogok tőle, de most, hogy itt vagyok, csak megkönnyebbülést érzek. Olyan szabadság jár át, mint még soha azelőtt, ahogyan a hideg szél az arcomba csap, a ruhámat fodrozza, magamba szívom a kellemes, tiszta illatát, és ellazulva hátradőlök, kizárva mindazt, ami történt.

Csakis arra tudok gondolni, hogy ennek így kellett történnie.