Sziasztok!
Meghoztam a következő rész :) 

Jó olvasást! 

Taehyung -» VVYaoi

Jungkook -» Kimi

Figyelmeztetés: Taehyung részében erőszak és obszcén szavak vannak 




Taehyung

Miért telnek ilyen lassan a percek? Talán már rég nem is süt a nap odakint, de én ezt honnan tudhatnám?

Megint sikeresen bezárattam magam a sötét lyukba és nem a napokban fogok innen szabadulni, ha a kórház főigazgatóján múlik szabadon bocsátásom végső döntése. Ha ő határozza meg az időtartamot, akkor megint csak egy hosszú ágyon fogok innen távozni, aminek alján kerekek helyezkednek el, hogy könnyebben tudják az ápolók egyik helyről a másikba tologatni szerencsétlen betegeket. Úgy lefogok gyengülni, hogy esélyem se lesz ellenkezni mikor az a bizonyos ápoló banda fog gondozni. Egészen biztos hogy erre megy ki a játék.

Erre a "csodálatos" helyre pedig drága szüleim juttattak, akiknek legnagyobb problémájuk az volt velem, hogy omega vagyok és nem bétának, vagy legjobbesetben alfának születtem húsz évvel ezelőtt. Egy koszos, szégyenfolt omega, akitől csak így lehetett megszabadulni. Az egyetlen ember, akit tisztaszívemből szerettem mindig is, az a nővérem. Rajta láttam egyedül tíz évvel ezelőtt mikor idehoztak, hogy segíteni szeretne. Emlékeimben él szüleim gúnyos tekintete, mikor értem jöttek azok a fehér ruhás alakok, hogy elhozzanak ebbe a kócerájba. A mai napig felfordul tőlük a gyomrom és ha lenne rá lehetőségem biztosan végeznék velük, de előtte hagynám őket szenvedni mint ahogy én is teszem itt bent. Mert igen, szenvedek. Azaz erős álca tudom hogy nem tart olyan sokáig, de ameddig az erőm bírja harcolni fogok ellenük.

-Taehyung, gyere! – a sötét ajtó mögül hallottam az életem egyik megrontójának hangját és tudom, ha most kilépek innen nekem végem lesz. Nem fog kímélni. Szét fog tépni apró darabokra, hogy utána a következő ápoló is tépjen rajtam, ezzel elérve azt, hogy teljesen megadjam magam nekik és behódoljak alfa akaratuknak.

-Takarodj! – ordítottam ki agresszívan, hátha ezzel a viselkedéssel eltántorítom tényleges céljától. 

-Milyen kis harapós valaki. – nevetett fel. – Akkor nincs más megoldás... – árnyéka elindult felém, én pedig akár egy kis apró állatka, úgy próbáltam búvóhelyet keresni ebben a sötét szobában. A falnak préselve magamat néztem ahogy közeledik a gonosz, hogy elvegye ami az övé. Durván nyomta két kezemet a szutykos, koszos falhoz, belőlem meg áradni kezdett a félelemmel kevert illat, ugyanis a rettegés mellé mutattam támadási szándékomat is.

Figyelmemet nem kerülte el, ahogy fehér gatyájának hátsó zsebéből elővett egy furcsa alakú eszközt és mivel túl nagy volt a homály a szobában, még akkor se tudtam beazonosítani mikor közelebb jött. Egészen addig ismeretlen volt számomra a kis tárgy, még meg nem hallottam fülem mellől közvetlenül a jellegzetes pöckölő hangot. Azonnal kapcsoltam hogy az ápoló egy tűt tart a kezében és abban is biztos voltam, hogy nem üresen hozta.

-Tudod hogy mi ez Taehyung, igaz? – tartotta felém picit meglóbálva a tárgyat, még én remegésbe kezdtem egész testemben. Tisztában volt azzal hogy már a tű látványától is viszolygok.

-Eresz el te nyomorék! – mikor elkezdett közeledni felém, minden erőmmel azon voltam hogy kiszabaduljak karmai közül. – Nem teheted ezt velem! – kiabáltam megállás nélkül és kínomban már sírva fakadtam volna azokon a szavakon, amiket kiejtettem a számon. Még hogy nem teheti ezt velem? Sokkal többhöz is joga volt ezen a mocskos helyen. Ez semmiség azokhoz képest...

A tű végét végig húzta nyakamon, de mielőtt belém nyomta volna az anyagot, egy hatalmas lendülettel löktem el magamtól az ápolót. Nem kicsit lepődött meg, még a tű is kiesett a kezéből, én pedig amilyen gyorsan csak tudtam utána nyúltam.

-Add azt vissza te koszos ribanc! – torka szakadtából üvöltött velem, de én csak felvéve eszelős vigyoromat kezdtem közeledni felé és a kis tárgyat úgy szorítottam mintha csak az életem múlna rajta.

Nevetve rúgtam belé mikor felakart volna kelni majd rá ültem az ölére, hogy ne tudjon menekülni. Most vissza kap mindent.

-Először végzek veled. Jó lesz? – íriszeim kék színben kezdtek el világítani, még az alattam fekvő alfa szemei nem változtak át vörössé. Sőt, minél jobban próbálta tekintetem kerülni. – Utána szabadon távozok és a te rothadt testedet itt hagyom. Senki nem fog rájönni hogy én voltam, ugyanis halál cuki omegaként fogok viselkedni. Úgy is elég sok őrült van ebben a kócerájban, hogy másra kenhessem...

-Nem mered megtenni Taehyung. Ahhoz te túl ártatlan vagy – szólt hozzám most már sokkal kedvesebben, amit meghallva őrült röhögésbe kezdtem. Nem volt itt az utolsó években, hogy tudja én nem vagyok egy egyszerű eset.

-Nem tudod mikre vagyok képes – hajoltam füléhez, hogy ezeket oda súgjam majd egy mosolyt villantva felé szúrtam belé a tűt, amit belém készült baszni pár perccel ezelőtt.

-Taeh... – kezem óvatosan helyeztem nyakához, de nem tervezem megfolytani. Csak imitáltam, mintha én végeznék vele ténylegesen.

Felkeltem róla és a fal elé ülve néztem ahogy fájdalmasabbnál, fájdalmasabb kiáltások hagyják el azt a mocskos száját. Egyre jobban szenvedett a méregtől amit nekem akart beadni. A rohadék. És akkor még kíméljek rajta mikor ő minden szó nélkül küldött volna a halálba?

Egy óra szenvedés után teste elernyedt és valami habos szerű anyag jött ki szájából, ami keveredett vérének színével, így gyönyörű árnyalatot kölcsönzött hulla fehér arca mellé.

Nevetve tettem két tenyerem közé arcomat ahogy is tudatosult bennem, hogy már megint megöltem valakit. Sírtam akár egy sebzett állat és tincseimet téptem akár egy igazi őrült, pedig nem voltam az. Legnagyobb bűnöm a világon az volt, hogy omegának születtem.

De én csak védeni akartam magam. Ez akkora nagy baj lenne?

Nagy nehezen felkeltem a koszos földről és a hullán átlépve hagytam el a szobát. Megfogadtam magamban, hogy innentől tényleg jól fogok viselkedni mert eddig nagy büntetést nem kaptam ha egy betegtársamnak oltottam ki az életét, de most egy dolgozót nyírtam ki...Nem tudom mi lesz ennek a következménye.

-Taehyung maga mit keres kint? – jött utánam az egyik beteghordó, de figyelmen kívül hagytam. Mikor elértem a szobámat nem törődve semmivel-senkivel feküdtem be a biztonságot nyújtó kis kuckómba, majd halk sírásba kezdtem ami lassan repített el az álmok világába, ahol nővérem kedves arca és egy ismeretlen jelent meg.

Valaki... könyörgöm... jöjjön értem!

Jungkook

Hevesen vettem a levegőt és izzadságtól homlokomra tapadt tincseim újra és újra eltűrtem szememből. Elég hosszúra nőtt már a hajam, de mikor megkérdeztem Hyorit, aki igazán otthon volt a divat világában, azt a választ kaptam, hogy nagyon jól áll és le ne merjem vágatni. Így maradt az, hogy ha nagyon zavarnak fürtjeim akkor összefogom őket.

A napi edzésemet csináltam, amit akkor szoktam elvégezni mikor van egy kis szabadidőm. Hétvégén vagy este, munka után. Szerencsére nem vett el annyi időt a mindennapjaimból az állásom, így volt alkalmam néha picit kikapcsolódni és nem belebolondulni a betegeim gondjaiba. Minden pszichiáternek ezt kéne tennie hogy normális maradjon. Hagynia időt magára, vagy akár a családjára és már is szabadabb lesz. Kikapcsol kicsit az agya.

Két éve már, hogy elmondtam Hyori barátomnak hogy meleg vagyok. Szüleimmel már jóval nehezebben osztottam meg ezt a nagy változást, hiszen féltem attól milyen reakciót váltok ki őseimből. Reménykedtem benne, hogy elfogadóak lesznek és megértenek majd. Mindig is támogattak bármiről volt szó.

- Elszeretnék nektek valamit mondani. Nem titkolhatom ezt már tovább. - sóhajtottam fel, miközben az ebédnek álltunk volna neki. Meghívtak magukhoz mint ahogy mindig is szoktak vasárnaponként. Ez ilyen bevett szokás volt nálunk, annak ellenére hogy már nem éltem velük és nem is volt olyan közel a mostani lakhelyem, de ehhez ragaszkodtak hogy legalább ezt a napot töltsem mindig velük.

- Mondjad szívem. Tudod hogy nekünk bármit elmondhatsz. - mosolygott rám édesanyám, miközben mert mindenkinek a rizsből.

Nagy levegőt vettem újra, majd lehajtottam a fejem picit. Nagyon izgultam. Tenyerem hihetetlenül izzadt, pedig kezem jéghideg volt. Nem igazán tudtam hogyan is kezdjek bele, de végül arra jutottam, hogy vázolom nekik az elmúlt időszakomat.

- Emlékeztek Hyori-ra? - néztem fel rájuk érdeklődve, mire azonnal kaptam mindkettejüktől egy bólintást.

- Talán azzal a szép nővel jöttél össze? - kérdezte apa felvidulva.

- Nem éppen... - sóhajtottam fel és egy nagy levegőt vettem, majd szépen lassan belekezdem a mesélésbe.

Elmondtam nekik mindent. Hogy Hyorival majdnem lefeküdtem és sajnos nem úgy sikerült ahogy gondoltuk, majd a bulit ahol kipróbáltam magam a velem azonos nemmel és végül azt is hogy rájöttem, így huszonhat évesen, hogy a szexuális irányultságom nem az amit eddig gondoltam.

Végig a szemükbe néztem, így próbálva figyelni a reakcióikat, hátha megkellene állnom a meséléssel mert valamelyikük kiakad, vagy esetleg elájul a nagy meglepettségnek hála.

De nem tudtam sajnos semmit sem kiolvasni se a tekintetükből, se az arcjátékukból. Türelmesen végig várták még kifejtem mit is akarok ezzel a tudtukra adni és mikor végeztem nagy sóhaj hagyta el ajkaim. Jó ideje rajtam volt már ez a teher, amit csak cipeltem és cipeltem, mert nem volt merszem eléjük állni és bevállalni azt aki vagyok. Pedig ez is már hozzám tartozik és megváltozni nem fogok, akkor sem ha esetleg nem tetszik nekik. Ez nem egy olyan dolog amin lehet csiszolni vagy alakítani.

Anyára vándorolt a tekintetem, aki először nyitotta szólásra ajkait. Eleinte csak eltátotta őket és nem érkezett semmi mondani való, majd visszacsukta és sóhajtott egy nagyot.

- Jungkook - nézett rám szigorú tekintettel, amire éreztem hogy gyomrom összeugrik. Most fogják azt mondani nekem, hogy nem akarnak látni többet...

- Mi már tudjuk ezt egy ideje. - szólalt meg apám, amin még anya is meglepődött mert gondolom azt hitte ő fog beszélni. - Még akkor mikor volt az a lány az egyetemen - kezdett bele apa. - Arra számítottunk, hogy összejössz vele. Sokat meséltél róla, de egyre jobban hagyott alá az érdeklődésed felé és mikor komolyodott volna dolog köztetek, megszakítottál vele mindenféle kapcsolatot. Pedig mikor anyádnak meséltél róla, teljesen úgy tűnt mintha ő lenne az eseted. Soha nem hoztál semmilyen lányt haza, pedig bőven benne voltál már abban a korban hogy sor kerüljön rá. Jó képű vagy és egészen biztos, hogy élnek-halnak érted a nők, még válogatni is tudnál közülük, de te rájuk se bagózol. - sóhajtott fel majd anyára nézett, aki helyeslően bólintott. - Aztán jött ez a Hyori, akivel már jó ideje találkozgattok mégse hoztad el egyszer se hozzánk, pedig mondtuk neked hogy szívesen látjuk. - dőlt hátra székén, de végig tartotta velem a szemkontaktust. - Elég árulkodó jel volt arra, hogy neked nem egy nő kell.

- Én...én tudom hogy ez nem helyes. De kérlek próbáljatok megérteni. - kezdtem bele megtörten, hiszen tudtam hogy csalódtak bennem. Mindig is arra vártak, hogy majd egy szép lányt hazahozok és bemutatom nekik mint barátnőm, most mégis azzal kell szembesülniük hogy a fiúk meleg.

Viszont volt bennem annyi önzőség, hogy nem fogok csak azért összejönni egy lánnyal, hogy nekik örömet okozzak, mert azzal saját magam nyomnám el. Ez nem felelne meg az elveimnek, amit mindig minden betegemnek mondok.

" Ne félj önmagad lenni. Aki igazán szeret, az úgy fogad el ahogy vagy. A többi emberrel meg nem kell foglalkozni, mert azoknak szeretete nem feltétel nélküli."

Végül úgy alakult, hogy szüleim nagyon jól fogadták és egészen felszabadult lett a hangulat miután mindent sikerült megbeszélnünk. Tudtam hogy megértő emberek az őseim.

Apával még azt is megosztottam, hogy főnökömtől dícséretet kaptam a sok jó visszajelzésnek hála, amiket a pácienseimtől kapott felettesem. Magán klinikán dolgozom, ahová még apa protezsált be, mikor az utolsó gyakorlati évemet végeztem az egyetemen. Jó kis kezdő löket volt számomra, viszont meg is kellett állnom ott a helyem, mert nagyok voltak az elvárások egy ilyen elit klinikán.

A nap végén boldogan hajtottam álomra a fejem, hogy végre megpihenhessek és a hétfői napomnak majd újult evővel kezdjek neki. Sok energiát felölel ez a munka, de semmi pénzért nem változtatnék hivatást, mert nagyon szeretem ezt csinálni.

Éppen félálomban voltam, mikor a csengőm hangjára riadtam fel. Értetlenül húztam össze a szemöldököm és néztem az éjjeli szekrényen lévő órámra, ami este fél tizenegyet mutatott.

Vajon ki kereshet ilyen későn?

Nagy sóhajjal álltam fel az ágyamból, hogy meglessem kinek ilyen sürgős a dolog, mert az illető szinte rátenyerelt a csengőmre.

- Jövök már, jövök már. - sóhajtottam fel, miközben elcsavartam a kulcsot a zárban és kitártam a nyílászárót.

Óriásira kerekedtek a szemeim, ahogy megláttam legjobb barátom könnyes, megtört ábrázatát. Azonnal a nyakamba borult és heves zokogásba kezdett.

- S..segítened kell Kook - tolta el egy picit magát, de könnyei továbbra is ömlöttek szép szemeiből. - Nem bírom már tovább nélküle. Látogatni se látogathatom. - zokogott fel újra Hyori.

Mit gondoltok Taehyung viselkedéséről? Vajon kiderül hogy ő követte el a gyilkosságot vagy sikerül véka alá rejtenie a dolgot? 

Mit szeretne Hyori mondani ezzel Jungkooknak? Vajon elmeséli neki hogy ki miatt ilyen szomorú? 

Reméljük tetszett nektek a rész. :) 

Köszönjük hogy már most ennyien vagytok és ekkora bizalmat szavaztatok nekünk a történet elején! :)

Bye Kimi és VVYaoi :)