- Komolyan ennyire nem megy? - fonta maga előtt keresztbe a karját Damon. Már napok óta jártak az erdő egy elhagyatott részére, várva arra hogy Chaylan ereje bármilyen jelet adjon létezéséről.

- Egyszerűen nem tudom csak így előhívni. - A szőkének már sírhatnéka volt a szégyentől, hogy nem képes egy ilyen egyszerűnek tűnő feladatra.

- De miért? Félsz, vagy mi?

- Lehet... - sóhajtotta. Körülnézett a teljesen üres erdőben. Semmilyen élőlénnyel nem lehetett látni, még a fák is teljesen élettelennek tűntek. Eszébe juttatták az alkalmakat amikor használta az erejét. Utána mindig üresnek érezte magát, valahogy mégis megkönnyebbült. - Amikor összedöntöttem azt a házat - mesélte a tenyerét masszírozva - láttam ahogy téglánként esik szét, hallottam az emberek sikolyait, mégis jobban élveztem mint azelőtt bármit, és ez megrémít. Emberek életét tettem tönkre mégis olyan jó volt... - A kezeit nézte. Tudta, hogy onnan származik az ereje, ott tudná irányítani, de mikor használta, mindez elszállt a fejéből. - Befejezhetnénk mára?

- Azt mondtad, hogy pont a félelem meg a kétségbeesés hozta elő eddig az erőd. Most akkor pont jó az időzítés, nem? Próbáld meg.

- De nem akarom... - suttogta.

- Na, csak még egyszer. Nem lesz semmi ha nem sikerül. - A sebhelyes próbálta bíztatni, de csak annyi ért el vele, hogy Chaylan egyre feszültebbé vált. A mellkasa összeszorult és egyre erősebben masszírozta a kezét és alig kapott levegőt.

- Nem.

- Gyerünk, utána ígérem egyből hazamegyünk.

- Azt mondtam, hogy nem! - ordította. Egész testében megremegett a következő pillanatban pedig eltöltötte az a megnyugtató érzés, mintha felszabadult volna, mégis feszültebb volt mint addig valaha. Éppen látta ahogyan Damon néhány lépést hátrál, majd pillanatokkal később a lábai nem bírták a hatalmas súlyt és készültek volna összerogyni, mikor hirtelen két fekete szárnyat látott maga előtt összezárulni és két kart érzett a dereka körül ahogyan megmentették az összeeséstől.

Ahogyan összezárultak körülötte a szárnyak, meglepő melegség töltötte el. Az izmai ellazultak, már nem remegett tovább, a feszültségének pedig nyoma sem volt.

- Jól vagy? - kérdezte a mögötte álló. Chaylan érezte a hátán ahogyan dübörög a másik szíve.

- Azt hiszem... - Még mindig alig állt a lábán, így belekapaszkodott az őt ölelő karokba.

- Az jó, mert hozzám meg hozzámvágtál egy fát - támasztotta állát a szőke fejére.

- Sajnálom.

- Nem gond. Most viszont hogy már nem dühöngsz, nézzük meg mit csináltál. - A sebhelyes széttárta szárnyait és lassan kiengedte az ölelésből, így már csak egy kezét a derekán tartva állt mellette.

Ahogyan a szőke körülnézett, kedve lett volna lesüllyedni a föld mélyére és ott összeroskadni.

A körülöttük lévő erdő nagy részének nyoma sem volt, helyette kidőlt, vagy darabokban lévő fák hevertek szerteszét. Volt amelyik gyökerestől kifordult a helyéről, de olyan is akadt, amelyik nem sokkal a talaj felett lett szinte kegyetlenül kitörve a helyéről.

- Én meg már kezdtem volna kételkedni hogy esetleg elveszett az erőd, vagy valami - jegyezte meg Damon mialatt körbetekintett. - Most már legalább tudom mire vagy képes, innen már csak meg kell tanulni irányítani. Még szerencse hogy egy elhagyatott helyre jöttünk. Akkor, ahogy ígértem, ha gondolod mehetünk.

Mialatt a kidőlt fák közt barangoltak, Chaylan kezdte egyre kényelmetlenebbül érezni magát. Nem tudta mit gondolhatott róla Damon, mivel az semmilyen jelet nem adott róla, bár abban egészen biztos volt hogy nagyon rossz nem lehetett, elvégre azt látta volna rajta. De ha pozitívan vélekedett róla, akkor miért tette azt? Ehhez a pusztításhoz csak akkor tudott volna bárki optimistán hozzáállni, ha már látott volna rosszabbat is. De hol láthatott rosszabbat? Elvégre tudtával egy erdőben élt elzárva a külvilágtól. Emberekkel nem találkozhatott, a szárnya túl feltűnő lett volna, az erdei őzek meg nem tűntek a szőke számára túl terrorista alkatnak. Akkor a családjában lett volna valamilyen probléma? Egyáltalán merre voltak a szülei? Mert bizonyára voltak neki, hiszen nem pattanhatott ki csak úgy s földből. Bár Chaylan számára az is hihető lehetőség volt, hogy egyszer egy Damon túl sokat evett, elkezdett rázkódni és kettéosztódott, majd az így megszületett egyed megette az előzőt és ez így mehetett évszázadokig. Tehát akkor lennie kellett az erdőben valahol egy másik sebhelyes adonisznak is.

A szőke testének kifejezetten tetszett a feltételezés miszerint egy másik kigyúrt, szárnyas, félmeztelen Damon lehetett a közelben, a lelkének viszont annál kevésbé: a néha elég tapintatlan beszólásai és a középkorihoz hasonlító beszédstílusa sokszor az őrületbe kergette. Meg azok a kiakadások a káromkodásaiért...

- Egyébként - törte meg a kissé nyomasztóvá vált csendet a sebhelyes - mit érzel amikor használod az erőd? Vagyis mondjuk amikor kifordítasz egy fát a helyéről, érzed ahogyan megtörténik, vagy valami?

- Nem - rázta meg a fejét lesütött szemmel. - Olyankor... Nem érzem a dolgoknak a súlyát amiket felemelek. Nem tudom mit ragadok meg, vagy mennyit, még azt sem tudom mekkorát. Csak valahogy érzem az alakjukat. De nem tudok különbséget tenni egy porszem vagy egy ház súlya közt. Nem tudnám megfogalmazni. Olyan, mintha... A víznek próbálnám az alakját megfogni, vagy mintha abban lebegnének a dolgok.

- Ez elég érdekes. Még sosem találkoztam ilyesféle képességgel.

- Ilyesféle? - nevetett fel. - Őszintén van egy olyan érzésem hogy a középkorból jöttél.

- Mi a problémád vele? Ez egy teljesen hétköznapi szó.

- Semmi, semmi Ügyifogyi... - legyintett szemtelenül mosolyogva, amire csak egy szúrós pillantást kapott. - És, neked van még valami képességed a repülésen meg az éjszakai látáson kívül?

A sebhelyes csak mosolyogva zsebre tette a kezét és vállat vont.

- Ez most igen vagy nem?

- Ez, Chaylan, egy vállrándítás volt. - Meglepte a szőkét hogy Damon kimondta a nevét. Ez volt az első eset, hogy hallotta a sebhelyes szájából és egészen különös érzéssel töltötte el. Szinte el is felejttette vele hogy megpróbálta elterelni a témát. Azonban még mielőtt ezt szóba hozhatta volna Damon folytatta. - Nincs kedved lemenni a kertbe? Vehetnénk egy fürdőt.

Kertnek hívták az erdőben a kis fantáziavilágot, ahol Chaylan bánatára valamilyen okból nem maradhattak pár óránál tovább, viszont megbeszélték hogy minden nap elmennek oda a gőzfürdő miatt.

- Persze, menjünk. Viszont nem válaszol-

- Szuper - vágott közbe. - Mit szólnál hozzá, ha repülnénk?

- Repülnénk?

- Kapaszkodj a nyakamba és repülhetünk. A szárnyaim már nagyjából meggyógyultak, szóval gond nélkül elbírok még egy embert. Gyere - nyújtotta a kezét, de Chaylan tétovázott. Még soha nem repült, még repülőn sem, nem hogy egy másik emberbe kapaszkodva... Amikor Damonnal menekültek és levitorláztak, az volt az első alkalom hogy repült, de annyi adrenalin volt benne, hogy szinte fel sem vette. - Nyugi nem doblak le.

Végülis, nem sokat veszíthetett vele, így a másik elé lépett és a nyakába kapaszkodott. Lábujjhegyre kellett állnia hozzá, tekintve hogy Damon meglehetősen magas és termetes volt.

- Kulcsold a derekamra a lábaid - folytatta az instrukciókat, amiket Chaylan kissé bizonytalanul teljesített.

Mire észbekapott, a sebhelyes már köré is fonta hatalmas karjait, a következő pillanatban pedig már a levegőben voltak.

Ahogy elrugaszkodtak a szőke egy kisebbet sikoltott és úgy szorította a sebhelyest, mintha az élete múlt volna rajta, aki viszont látszólag kifejezetten élvezte a helyzetet hogy ki volt szolgáltatva neki a másik. Chaylan szorosan összeszorította a szemét, nem akarta látni az alattuk tátongó mélységet, sem az eget, ennek ellenére érezte hogy egyre feljebb törtek.

Mikor egy pillanatra ki merte nyitni a szemét, csak két hevesen verdeső szárnyat és az egyre közeledő felhőket látta, de ez épp elég volt neki ahhoz, hogy eldöntse nem akarja kinyitni többet.

- Na, hogy tetszik? - ordította a szél miatt Damon.

- Rohadj meg. - Csak ennyit tudott kinyögni cérnavékony hangon.

Mielőtt ideje lett volna bármire is gondolni, még néhány szárnycsapás után hirtelen pörögve zuhanni kezdtek. Chaylan torkaszakadtából felsikoltott, félretéve minden férfias büszkeségét, azt hitte meg fog halni. Épp belemélyesztette volna a körmeit a sebhelyes karjába mikor hirtelen újra emelkedni kezdtek.

- A kurva anyádat! - ordította telitorokból. Egész testében remegett, kezdte úgy érezni hogy az izmai lassan feladják a szolgálatot.

- Hogy beszélsz? - kérdezte kedvesen.

Még néhányszor eljátszotta Damon a zuhanást mire ténylegesen leszálltak. Ahogy Chaylan talajt érzett a lába alatt, remegő testtel nekidőlt egy fának és igyekezett összeszedni magát hogy ne essen össze.

- Esküszöm egyszer belefojtalak a hányásodba - szorította kezét a szívére, ami elég erősen próbálkozott azzal hogy kimásszon a mellkasából, ellentétben a még megmaradt két vérző agysejtjével, amik homlokában lüktetve jelezték hogy még léteznek.

- Nem szoktam hányni.

- Leszarom! Akkoris belefojtalak, ha beledöglök is!

- Legyen úgy. Most pedig gyere, vegyünk egy fürdőt. - Mire Chaylan felfogta mit mondott, Damon már eltűnt a barlangban, így a szőke amilyen gyorsan csak tudta összeszedte magát és utánafutott. Nem kockáztatta meg azt, hogy esetleg egyedül maradjon. - Azt hittem már nem jössz - jegyezte meg a sebhelyes.

- Ezek után ne is álmodj róla.

Ahogy kiértek a barlangból egy langyos szellő süvített végig a kerten, simogatva a szőke arcát, ami kifejezetten jól esett neki a csípős hideg után.

- Kérdezted van-e még valamilyen képességem - kezdte Damon ahogy túráztak át a fantáziaerdőn. - Mutatok valamit. - Valamivel a csendesen áramló patak előtt állt meg, pont az erdő szélénél, ahol azok gyönyörű színváltós virágok nyíltak. A sebhelyes találomra leszakított egyet, mire a növény, mintha rejtőzködni akarna áttetszővé vált, majd később mintha megadta volna magát, áttetsző kristályossá vált. - Ez a táncos liliom. Azért hívják így, mert amikor váltja a színeit olyan, mintha a szirmai táncra kelnének. - Letette a virágot a földre, és Chaylan mögé lépett. - Ha megbocsátasz - összekulcsolta az ujjait az övével és úgy ölelte át, majd összezárta a szárnyait. A szőkét elöntötte a már ismerős melegség. Nem tudta miért lehetett ez, de Damon erejéhez kötötte a dolgot. Bizonyára ez a meleg megnyugvás is hozzátartozhatott.

A sebhelyes magához szorította, ahogy a szőke oldalra nézett látta hogy zárva volt a szeme, mintha koncentrált volna. Egyszercsak a földre tett virág felszállt, épp szemmagasságba, majd sárgás fénygömbök jelentek meg bevilágítva Damon szárnyának a tollait, mintha azokból származtak volna odalebegtek a kristályos liliomhoz, majd mintegy körbevéve azt ráragadtak. Alig néhány másodpercig tartott az egész, mégis egy csoda erejével hatott a szőkére. A folyamat eredménye pedig egy egy színváltoztató kristály lett, aminek a közepén, mintha csak még egy kőzet lett volna odaültetve, látszott a virág áttetsző kristálya.

Chaylannak elállt a szava. Még káromkodni is elfelejtett, úgy lenyűgözte az egész folyamat, pedig még sosem történt vele ilyen azelőtt. Szinte ismertetőjegyévé váltak a trágár hozzászólások, Damon örömére, aki ezekért szinte mindig meg is szólta.

- Na mit szólsz? Tetszik? - tárta szét szárnyait a sebhelyes ahogyan kezébe zárt a leeső követ. Chaylan csak elvarázsolva bólintott: nem jöttek ki szavak a száján. - Neked csináltam.

- Nekem? De... - Nem jutott egyetlen indok sem az eszébe, mintha az elméje azt mondta volna hogy "csak fogadd el!" - Köszönöm - adta meg magát végül.

- Nincs mit megköszönnöd.

A sebhelyes kelleténél lényegesen tovább ölelte magához Chaylant, amit eleinte nem is bánt, azonban egy idő után kezdett kínossá válni számára.

- Nem megyünk? - vetette fel.

- Dehogynem, gyere - engedte el Damon mikor feleszmélt.

Addig a néhány percig míg sétáltak Chaylan erősen elgondolkodott az iménti eseményen. Nem tudta hova tenni hogy miért nem tudhatott erről a képességről korábban, az pedig főleg zavarta, hogy mindehhez a lehető legkedvesebb ábrázattal titkolta el, és fogalma sem volt, hogy Damonnak van-e más képessége is amit ugyanilyen jópofával elrejt - ami mellesleg még piszkosul jóképű is volt, így éppen elég volt ahhoz hogy elterelje a figyelmét.