Jane Stencil
____________________

12:10

Fáradtan sóhajtva huppantam le az ablak melletti asztalhoz a kávézóban. A mai napom kész katasztrófa volt. Fél órával ezelőtt írtam meg a zh-mat, ami nem úgy sikerült, ahogy terveztem. Életemben először féltem attól, hogy nem megyek át egy vizsgán. Mindig is az a fajta voltam, aki suli után is otthon körmölte a házit, ahelyett hogy a barátaival töltötte volna az szabad idejét. Sosem buktam meg még egyetlen egyszer sem, pontosan ezért is tört rám az a fojtogatóan kétségbeesett érzés. Mióta Logannel sikerült megbeszélnünk a nézeteltéréseinket, minden időmet elrabolta a gyönyörű kék szemeivel. Ha nem tartózkodott a közelemben, akkor is folyamatosan ő motoszkált a fejemben. Az az ellenálhatatlan gödröcskés mosolya, ami csak akkor bukkant elő, mielőtt még ajkait az ajkaimra tapasztotta volna. Elmosolyodtam. Egyszerűen képtelen voltam betelni vele. Olyan kötődést éreztem iránta, amit eddig még senki másnál nem.

Megráztam a fejemet, ezzel elhessegettem a kusza gondolataimat. Türelmetlen pillantottam a bejárat felé, mivel Caseyvel megbeszéltük, hogy itt találkozunk a vizsgák után, de még mindig nem tűnt fel a lány fekete hajkoronája. A következő pillanatban az ajtó feletti csengő megszólalt, én pedig azonnal reménykedve kaptam oda a szemeimet, de a látványtól az összes levegő kiszorult a tüdőmből. Elég volt egy pillanatra megpillantanom azokat a sötét fürtöket, és már elveszítettem a fejemet. Lelki szemeim előtt felmerengett az utolsó találkozásunk a buliban, amitől a szívem a torkomba ugrott. Nem akartam, hogy észrevegyen, így a hajamat az arcomba söpörtem, miközben az ablak felé fordítottam a fejemet. Élesen beszívtam az alsó ajkamat, és csak reménykedni tudtam abban, hogy nem szúrt ki már a legelső pillanatban. A francba is már! Egy héttel ezelőtt, mikor összefutottam vele, olyan érzéseket váltott ki belőlem, amikről már azt hittem, hogy rég eltemettem magamban. Nem akartam újból beszélni vele, vagyis inkább úgy fogalmaznék, hogy képtelen lettem volna rá. Anélkül nem, hogy úgy tekintsek rá, mint egy szimpla idegenre. Ő volt az első nagy szerelmem, vele volt az első igazi kapcsolatom. Hiába akartam eltekinteni ezek felett a tények felett, egyszerűen nem tudtam megtenni. Egy bizonyos részem mindig kötődni fog hozzá, akár tetszett, akár nem, de nem szerettem volna, ha mindez bekavart volna Logannél.

De Adam minden számításomat keresztbe húzta. Amint felpillantottam, szembe találtam magam a fiúval, aki már felém tartott. Vettem egy mély levegőt, miközben próbáltam nem félmásodpercenként a szűk pólójára pillantani, ami alól kidomborodtak az izmai. Le sem tagadhatná, hogy sportoló. Én meg azt nem, hogy minden egyes alkalommal zavarba jöttem, mikor a tekintetünk találkozott egymással.

- Szia - lazán lehuppant a velem szemközti ülésre, miközben elém tolt egy csésze kávét. Ezek szerint már akkor kiszúrt, amikor bejött. - Mi újság?

A szemöldököm az egekbe szaladt. Már megint ez az idegtépő kérdés, mintha olyan jóban lettünk volna, és minden teljesen rendben lett volna közöttünk. Mintha eltekintettünk volna mindazok felett, amit a múltban tett.

- Hát nem is tudom. Mondd meg te! - vágtam hozzá epésen.

- Gondoltam veszek neked valamit. Láttam, hogy milyen magányosan üldögéltél itt - mosolyogva oldalra döntötte a fejét, míg a szemeiben ugyanaz a huncut fény csillogott, mint általában. Ez az ember javíthatatlan.

Mérgesen pillantottam a szemeibe.

- Attól, hogy veszel nekem valamit, még nem felejtem el a történteket - mormogtam. - Megmondtam neked, hogy ne keresd a társaságom. Mit nem értesz ezen?! - förmedtem rá, a hangomba pedig egy kis él is belevegyült ezúttal.

Mégis kinek képzeli ez magát? Igen, eszméletlenül festett, mint mindig. És azt is lefogadtam, hogy az a karamellás latte kávé hevert előttem, amit annyira szerettem. De az ellenállhatatlan külseje és pár kedves gesztus nem fogja elfeledtetni velem azt, amit tett. Megcsalt. Undorító módon hátba szúrt, ráadásul a legjobb barátnőmmel, az ilyen baklövésen pedig az ember nem tud csak úgy túllépni. Én sem voltam kivétel ez alól, nem tudtam megbocsátani neki, és talán soha nem is leszek igazán képes rá.

- Én pedig azt, hogy nem hagyom, hogy újból kisétálj az életemből.

- Nem oktalanul hagytalak el, és ezt te is pontosan tudod - ziháltam. - Vagy talán emlékezetesselek arra, hogy a legjobb barátnőmmel kúrtál félre?! - itt volt az a pont, ahol Adam mosolya lassacskán eltűnt. Némán meredt rám, az állkapcsa pedig megfeszült.

- Tudom, és sajnálom. Nem akartam, hogy ennyire elfajuljanak a dolgok - szólalt meg végül, a fogai pedig csak még mélyebben szúródtak az ajkába. - Egyszerűen Amber provokált ki belőlem mindent, amit nem tudom, hogy nem vettél észre. Vagy talán csak nem akartad észre venni. Nem tudom, de az tény, hogy folyamatosan flörtölt velem, kellegette magát nekem azokban a szűk ruhákban. Mégis mit tehettem volna?!

Döbbenten tátottam el a számat. Másodpercek leforgása alatt nagyon dühös lettem.

- Tehát az mind Amber hibája, hogy nem tudtad a farkadat a gatyádban tartani?! - csattantam fel. - És mégis mit hiszel, hogy én nem láttam, hogyan viselkedett veled? Az isten szerelmére, hiszen kiskorom óta ismerem őt! Talán csak szemet akartam hunyni afelett, hogy próbált bevágódni nálad, mert nem akartam elveszíteni őt! És én ennek ellenére mégis bíztam benned, érted?! Bíztam benned! - fröcsögtem az arcába. Én nem akartam felemelni a hangomat, de kiprovokálta belőlem. És már az sem érdekelt, hogy a mellettünk ülök tekintetét is sikerült magunkra csalogatnom ezzel, mert még korántsem végeztem. A fejéhez akartam vágni mindent, ami csak az eszembe jutott. - Valamiért azzal hitegettem magamat, hogy sosem tennél velem ilyet, de te mégis kurvára megtetted! Félre dobtál mindent, ami köztünk volt, méghozzá egy jó kis dugásért cserébe. Remélem megérte, mert örökre elveszítettél ezzel engem. Adam, én mindennél jobban szerettelek, és kibaszottul fájt az, amit tettél velem. Sőt, még most is fáj - a hangom elcsuklott, a testemet pedig váratlan fájdalom járta át.

Az emlékek felidézésétől könnyek szöktek a szemembe. Hiába nem akartam megtörni előtte, már késő volt. Sós könnyek szántottak végig az arcomon, miközben ő csak némán ült ott, és a sötét szemeivel teljesen fogva tartott.

- Jane, nincs megbocsátás arra, amit tettem. Tudom jól - a hangja fáradtan és kimerülten csendült fel. - De én még mindig szeretlek. Minden egyes kicseszett porcikámmal együtt szeretlek, Jane Stencil.

A torkom kiszáradt, a könnyeim pedig mintha elpárologtak volna hirtelen. Az arca dühös volt, a tekintete pedig teljesen elborult, mégis láttam valamit a szemeiben, ami azonnal működésbe hozta a testemet. Egy másodperc törtrésze alatt zúgott át az összes gondolat a tudatomon. A közös emlékeink, minden apró csók és veszekedés. A végzős év, a délutáni filmaratonaink, a közös órák, a titkos találkák a suliban, a gödröcskés mosolya, az első szeretlekünk.

Szeret. A hangok a fejemben vészjóslóan azt suttogták, hogy ez is csak egy újabb hazugság volt a részéről. Akármennyire is hinni szerettem volna a szavaiban, képtelen voltam rá. Mégis hogyan bízhattam volna meg újból benne? Szilánkos darabkákra törte a szívemet. Teljesen összetört.

El kellett tűnnöm innen, de most azonnal. A közelségétől nem tudtam tisztán és ésszerűen gondolkodni. A következő pillanatban határozottan felálltam a helyemről, gyorsan összeszedtem a cuccaimat, majd egy további szó nélkül kiviharoztam az épületből. Még hallottam, ahogy kétségbeesetten utánam kiált, de addigra már messze jártam, és eszem ágában sem volt visszafordulni.

Logan White
__________________________

Három nappal később

Semmi kedvem nem volt ma este bulizni, főleg Jane nélkül nem, de Dean addig győzködött, míg végül be nem adtam a derekamat. Állítása szerint, ha ő megy, akkor nekem is kötelező. Nem akartam megszegni a tesókódexet, így elkísértem, de megfogadtam magamnak, hogy nem fogok csajozni. Ezúttal nem merülhet fel több fürdőszobai gyors menet, vagy orális kielégítés idegen hálószobákban. Minden gondolatom és tettem mostantól kezdve kapcsolati üzenmódba kapcsolt.

De azért, bedobhattam egy-két felest, ami kétségtelenül jól esett volna most. Az utóbbi napok történései teljesen lelomboztak. Jane furcsán viselkedett, nem volt önmaga. Mintha teljesen kicserélték volna. És, amikor rákérdeztem a dologra, csak lazán vállat vont és azt felelte, hogy a félév előtti időszak zsúfolt, és ezért ideges, de nem voltam ostoba. Átláttam rajta és a hazugságain. Tudtam, hogy valami bántotta őt, de nem akartam faggatni. Jane nem az a fajta, aki könnyedén megnyílik mások előtt, így csak vártam. Vártam arra, hogy színt valljon nekem, de őszintén szólva, már kezdtem egyre türelmetlenebb lenni. Már lassan az őrületbe kergetett a folytonos elutasító viselkedésével, és csak reménykedni tudtam abban, hogy nem velem volt a probléma.

A ház zsúfoltabb volt, mint egy sportcsarnok egy hazai meccsen, a dörömbölő basszus pedig fülsüketítő, így csak intettem egyet Deannek, hogy iszok valamit, majd belevetettem magam a nappaliban kígyózó tömegbe. Rengeteg csinos lány mellett haladtam el útközben, de egyik sem érdekelt igazán. Hűen tartottam magam az ígéretemhez. Amikor a konyhába értem, a bárpulthoz sétáltam, majd kértem magamnak egy sört az egyik másodévestől, aki egy kis népszerűségért cserébe gürizett itt. Míg vártam az italomra, előhúztam a telefont a zsebemből, és írtam egy gyors sms-t Janenak.

Logan: Sajnálom, hogy ott hagytalak, de nem szeghettem meg a tesókódexet.

Logan: Tudod, milyen Dean.

Jane: Persze, semmi baj.

Jane: Amúgyis tanulnom kell, szóval jobb is, hogy egyedül vagyok egy kicsit.

Lezártam a mobilomat, majd egy egyszerű modulattal visszacsúsztattam a zsebembe. Fáradtan felsóhajtottam. Idegesen belekortyoltam a sörömbe, amit percekkel később kaptam ki. Bármennyire is szerettem volna elterelni a gondolataimat, az agyam folyamatosan a lányon kattogott. Bosszantott, hogy már megint ezzel az ócska kifogással állt elő, miszerint "ő egyedül akar lenni". Véletlenül sem akartam rámenősnek tűnni, de mostanában éppen elég teret adtam neki. Válaszokat érdemeltem, nem pedig az állandó titkolózást.

- Helló - huppant le mellém váratlanul valaki, ez pedig azonnal sikerült kizökkentenie a gondolataimból.

Felhúzott szemöldökkel meredtem a mellettem ülő idegenre. Fogalmam sem volt, hogy ki volt. Bár valamiért rendkívül ismerősnek tűnt, de hirtelen nem tudtam beazonosítani, hogy honnan, így a következő pillanatban szólásra nyitottam a számat.

- Ismerjük mi egymást? - ráncoltam a homlokomat, mire az ürge szárazon nevetve megrázta a fejét.

- Nem éppen. Adam Wallace vagyok - a kezét felém nyújtotta, én pedig habozva pillantottam le a karjára. De végül lekezeltünk egymással. - Te pedig Logan White vagy, ugye?

Gyanakvóan mértem végig. Első látásra olasznak tűnt, mégsem volt akcentusa. Egyértelműen sportoló volt, legalábbis erre következtettem a hosszú végtagok és a nadrágja alól kidomborodó izmok alapján. Már a legelső pillanatban kiszúrtam, hogy hátsó szándékkal környékezett meg. Nyílvánvalóan akart valamit, már csak azt kellett kiderítenem, hogy mit és miért pont tőlem.

- Aham - feleltem savanyúan. - Nem az Oklahamra jársz, ugye?

- Nem - rázta meg a fejét. - Columbia.

Ez kezdett egyre szürreálisabb lenni. Mégis mi a fenét keresne itt egy Columbiai ezen a zártkörű bulin? Egyáltalán ki engedte be ide?

- Akkor mit keresel itt? - ezúttal egy kis él is belevegyült a hangomba, de nem érdekelt. Idegesített a srác jelenléte.

- Téged.

Kérdőn felvontam a szemöldökömet.

- Engem? - vízhangoztattam kétkedően. - Miért?

Egy ideig habozott a választ illetően.

- Jane Stencil miatt - szólalt meg végül, nekem pedig azonnal megfeszült az állkapcsom a név hallatán.

- Jane Stencil - horkantottam fel. - Miért érdekel a lány?

- Jól ismerem. Túlságosan is jól - lazán megvonta a vállát, engem pedig teljesen elöntött a harag.

Mi az, hogy túlságosan jól? Mit akar ez jelenteni? Nem terveztem összetűzésbe keveredni senkivel sem a fociszezon ideje alatt, de ez az Adam kezdett  kihozni a sodromból.

- Ezt meg hogy érted?

- Az exem - meredt rám komolyan, bennem pedig egy pillanatra megállt az ütő. A torkom teljesen kiszáradt.

Jane még egyetlen egyszer sem említette meg az exét, amiből arra következtettem, hogy nem hiába nem szeretett róla beszélni. Egyértelműen nem békésen váltak el egymástól. Mióta ismertem, azóta visszahúzódó és magának való volt a lány. Mi van, ha ő tette azzá? Az izmaim megfeszültek annak a gondolatára, hogy bántani merte Janet.

- Mit akarsz tőle? - határozottan felpattantam a székről, majd fölé tornyosultam. Tudatni akartam vele, hogy ki az alfahím.

- Vissza akarom szerezni őt - állt fel ő is, miközben mélyen a szemeimbe nézett. Majdnem egymagasak voltunk, de én beelőztem őt pár centivel.

Sajnáltam, hogy manapság már nem lehetett párbajozni. Pedig biztosan kihívtam volna egy menetre, aztán jól arcon csaptam volna egy bőrkesztyüvel.

- Ezzel már elkéstél, haver - fröcsögtem. - Együtt vagyunk, szóval örülnék, ha nem koslatnál a közelében.

Talán hazudtam, de nem érdekelt. Még nem jelentettük ki hivatalosan, hogy jártunk, de az nyílvánvaló volt mindkettőnk részéről, hogy a szándékaink komolyak voltak. Éppen ezért nem akartam, hogy ez a kis szarházi tönkretegyen mindent.

- Hmm, én ezt nem így tudom - húzta el a száját. - Nekem eddig még egyetlen egyszer sem említett meg téged. Véletlen lenne?

- Szóval találkozgatsz vele? - szűrtem ki a fogaim közül idegesen. Az ujjaim ökölbe szorultak.

- Hétfőn meghívtam kávézni, és szívesen jött el velem. És, várjunk csak - gúnyosan elmosolyodott. - Nem mondta, hogy pasija van.

Ebben a pillanatban hirtelen összeállt a kép. Jane mostanában azért állt hozzám olyan elutasítóan, mert azt fontolgatta, hogy visszamegy hozzá. A hátam mögött találkozgatott vele. A számat keserű íz öntötte el.

Becsapva éreztem magam. Az indulatok pedig másodpercek leforgása alatt elöntöttek. A vérem forrni kezdett.

- TE ROHADÉK! - kiabáltam rá, és gondolkodás nélkül neki estem. Már korántsem érdekeltek a következmények. Az első ütésem telibe találta az orrát, onnantól kezdve pedig eszem ágában sem volt leállni.