Jane Stencil
___________________

Adam Wallace itt állt pontosan előttem fél év után, teljes életnagysában.

Még mindig tisztán élt az emlékezetemben az a bizonyos este, amikor faképnél hagytam őt; a végzős buli kellős közepén, miután megtudtam, hogy a fiú és Amber rendszeresen összejártak. Számomra megbocsájthatlan dolog volt az, amit velem tettek. Nem túloztam azzal, ha azt mondom, apró szilánkos darabkákra zúzták a szívemet. Az elmémre egy szürke köd telepedett, amiből képtelen voltam szabadulni. Háború dúlt akkoriban a szívem és az eszem között, az érzéseim csak úgy tomboltak bennem, nem tudtam tisztán és ésszerűen gondolkodni. Végtére is magamat hibáztattam mindenért, ami történt. Képes voltam heteken keresztül bent ülni a szobámban, egyedül a sötétben, és marcangolni magam, amiért annyira ostoba voltam, hogy nem vettem észre az egyértelmű jeleket, amik mindvégig az orrom előtt hevertek. Azt a megmagyarázhatatlan szikrát kettőjük között, amikor egy légtérbe kerültek. Vagy az, ahogy egymásra néztek. Azokkal a vágytól tülfűtött pillantásokkal, mintha minden egyes pillanatban egymásnak akartak volna esni.

Úgy terveztem, hogy soha többé nem találkozok vele. Soha többé nem beszélek vele. Soha többé nem fogok azokba az igéző sötét szempárba nézni, de ahogy ezt megtettem, a kegyetlen igazság azzal a lendülettel arcon csapott. Korántsem voltam túl rajta, hiába próbáltam ezzel hitegetni magam.

- Ömm, szia - szólalt meg végül Adam, de akármennyire is szerettem volna válaszolni, hatalmas gombóc nőtt a torkomban. Nagyot nyeltem, és próbáltam visszanyerni az uralmat a megvadult pulzusom felett, de még mindig képtelen voltam akár egyetlen egy árva szót is kinyögni. Egyáltalán nem voltam felkészülve erre a helyzetre. Az arcom paradicsomokat megszégyenítő árnyalatba torkolott át, eközben egy olyan menekülési útvonalon törtem a fejem, amiből zökkenőmentes távozhatnék innen. Még hozzá jó messzire. Távolság, távolabb kellett kerülnöm tőle. - Mi újság?

Hogy mi újság? Mármint most, ebben a pillanatban? Vajon ő is észlelte, hogy az ájulás szélén álltam? Hogy másodpercek alatt képes volt a jelenlétével annyira összezavarni, hogy hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy mire is vágytam igazán? Felképelni, vagy csókolgatva a nyakába borulni?

- Sz-szia? - dadogtam, a torkom teljesen összeszorult. Megköszörültem a torkomat. Minden erőmet összeszedtem, és csodával határos módon kipréseltem magamból egy teljes mondatot. - Mit keresel itt? - a hangom egész nyugodt volt, miközben a szívem dobogása elnyomta a nappaliból üvöltő zene hangját.

Egy pillanatig sem szakítottuk meg a szemkontaktust, képtelen voltam nem őt mustrálni, de ezzel Adam sem volt másképp. Átkoztam magam, amiért ennyi idő után is ilyen pofátlanul jóképűnek találtam. Semmit nem változott, talán csak egy picit izmosodott, de a szemei még mindig ugyanazzal a huncutsággal csillogtak, mint annak idején. Olyan hatást keltettek bennem, amit képtelen voltam szavakba önteni. A szívem vadul kalapált. Éreztem, ahogy a bordáimon dobolt, miközben dübörgött a vér a füleimben. Basszus! El kellett tűnnöm innen. A közelségétől teljesen elveszítettem a fejem.

- Tudod az Oklahamiak meghívtak minket Columbiaiakat, afféle ünneplésre. A mai egy győztes nap volt, de az a baj, hogy még ígyis a nyakunkban liheg a Wake Forest - a fiú idegesen az ajkaiba harapott, majd a nyelvével végig szántott azokon, ettől pedig bizseregni kezdett a testem. Megráztam a fejemet a kusza gondolataim elhessegetése érdekében.
Láttam a szemeiben, hogy ő is éppen ugyanúgy feszengett, akárcsak én. Válaszul csak egy aprót bólintottam, mintha értettem volna akár egy árva szót is abból, amit az előbb összehadovált.

Tökéletesnek találtam az időzítést arra, hogy végre kiszabadaljuk ebből a nyomasztó légkörből. Már éppen indulni készültem, de Adam mély hangja félbe szakította a folyamatot. Alig hallható sóhaj csúszott ki a torkomon.

- Na és te? Mit keresel itt? - lazán zsebre dugta a kezeit, nekem pedig itt kattant be valami. Egy lépést hátráltam. Mintha hirtelenjében megvilágosodtam volna. Azt hiszem, ebben a pillanatban sikerült kitörnöm a fiú vonzerejének hatalmából.

Az előbbi gyengédségemet másodpercek alatt felváltotta az a féktelen düh, ami átjárta az összes porcikámat. Igen, talán még mindig piszkosul vonzódtam hozzá, de sosem tudnék eltekinteni afelett, amit velem tett. Ehhez kevés volt az ellenálhatatlan külseje, akkoris megcsalt, ez alól pedig nincs semmiféle mentség.

- Adam, kérlek hagyj békén! Semmi kedvem nincs a jópofizáshoz, főleg ennyi idő után. Nincs miről beszélnünk - a hangom meglepően határozottan csendült fel, de még ígysem tudtam elnyomni a kezeim remegését, amit azonnal a hátam mögé rejtettem, reménykedve, hogy nem szúrta ki már a legelső pillanatban. A fiú üveges tekintettel bámult vissza rám. Tudtam, hogy mi következik. Jobban ismertem Adamet, mint a saját tenyeremet. Amikor belekezdett a szánalmas bocsánatkérésébe, aprót bólintva könyveltem el magamban a tényt, hogy jellemileg sem sikerült megváltoznia.

- Figyelj, Jane. Tudom, hogy már ezerszer elmondtam, hogy mennyire rohadtul sajnálom a történteket, de ez az igazság. Olyan gyorsan -

- Hagyd ezt abba! - ziháltam. - Eszem ágában sincs a hazugságaidat még egyszer végig hallgatni! - idegesen csattantam fel, miközben fenyegetően a mellkasára böktem a mutatóujjammal. Nagyon dühös lettem. Olyan dühös, hogy úgy kellett lefognom a saját kezeimet, nehogy értelmet verjek abba a hülye fejébe.

Még van bőr a képén bocsánatot kérni tőlem, miután az utolsó találkozonknál pontosan tudattam vele, hogy többé hallani sem akarok felőle. Nem akartam, hogy rám nézzen. Nem akartam, hogy még egyszer pofátlanul a szemembe hazudjon. Hirtelen égetni kezdett a tekintete, így lehunytam a szemeimet, majd a koszos tornacipőm orrára vezettem őket.

Vettem egy mély levegőt, mielőtt még dühösen trappolva az ajtó felé vettem volna az irányomat. De amikor már a küszöbnél jártam, a fiú váratlanul a csuklóm után kapott, ezután pedig erőszakosan maga felé fordított. A szemeimet szépen lassan levezettem erős karjára, amivel megérintett. Égetett az érintése nyoma.

- Mióta azon az estén faképnél hagytál, azóta nem tudlak kiverni a fejemből. Én vagyok a legnagyobb idióta a világon, amiért hagytalak kisétálni az életemből. Folyamatosan rád gondolok, az elején próbáltam ivászatba fojtani a bánatomat, aztán egyéjszakás kalandokkal próbáltam túl lépni rajtad, de kurvára nem ment. Végül rájöttem arra, hogy képtelen vagyok elfelejteni téged, érted Jane? Tudom, hogy megbocsájthatatlan az, amit tettem, de hidd el, azóta már kis milliárdszor megbántam. És bármit megtennék azért, hogy visszakaphassalak.

Időm sem volt megemészteni a hallottakat, mivel a következő pillanatban léptek dobogása hallatszott a lépcső felől. Olyan gyorsan húzódtam el a fiútól, mint akit ágyúból lőttek. A szívem a torkomba ugrott, amikor a lépcső aljánál Logannel találtam szembe magam. Basszus! Logan. Róla teljesen megfeledkeztem.

- Hol voltál? Téged kerestelek - értetlenül pillantott rám, majd a tekintete gyanakvóan a mellettem álló személyre terelődött. Kétkedően összehúzta a szemeit.

Próbáltam a lehető leggyorsabban lenyugtatni magam. Reméltem, hogy nem rítt le az arcomról a bűntudat, vagy, ami még rosszabb, a szomorúság.

- Eltévedtem, aztán útközben  összefutottam...egy barátommal - feszengve elmosolyodtam, miközben odaléptem hozzá, és tetetett izgatottsággal belékaroltam. Még utoljára Adam szemeibe néztem, aztán Logant a nappali irányába tereltem, minél messzebb a fiútól és a közös múltunktól.

Nem néztem hátra, de végig magamon éreztem Adam tekintetét. Még a hangos zene sem tudta elnyomni a kusza gondolataimat, amik egy másodperc törtrésze alatt zúgtak át a tudatomon. Hiába próbáltam menekülni előle, már késő volt. Bogarat ültetett a fülembe.

Logan White
______________________

Janeval nem maradtunk túl sokáig. A lány hamar le akart lépni, arra hivatkozva, hogy rosszul lett időközben, és nem érezte komfortosan magát ekkora tömegben. Megtudtam érteni. Amikor Sam felhozta a kerti parti ötletét, azt hittem, hogy egy kisebb összejövetelről lesz szó, ergo, csak csapattársak és közeli ismerősök, ehelyett rengeteg részeg diákszövetségissel találtam szembe magam a fiú házában. A tömeg nagy részét pedig a szomszédos egyetemről érkezők töltötték ki. Fogalmam sem volt, hogy ki hívta meg őket, de átkoztam magam, amiért egyedül hagytam Janet. Ráadásul nem ez volt az első alkalom.

Ismét ugyanabba a problémába ütköztem bele, mint a megismerkedésünk estéjén. Nem voltam mellette, aztán történt valami, és a lány utána teljesen magába burkolózott. Jane azóta nem szólt hozzám egy árva szót sem, mióta leléptünk a buliból. A haza felé út csendben telt el, ő a gondolataiba volt temetkezve, én pedig gyengéden simogattam a kézfejét, hátha ezzel sikerül megnyugtatnom. De ezúttal sem jártam sikerrel.

Amint haza értünk, elpattant nálam a húr. Egyszerűen már nem bírtam tovább némán emészgetni a tényt, hogy egyáltalán nem voltam képben a történésekkel. Nem azzal volt a legnagyobb problémám, hogy nem árulta el, hogy mi történt, hanem azzal, hogy tehetetlennek éreztem magam. Ezt az érzést utáltam a világon a legjobban.

- Jane - óvatosan megszólítottam a lányt, ő pedig kíváncsian felém pillantott. Nyeltem egy hatalmasat, miközben letelepedtem mellé az ágyra. - Minden rendben van? Nagyon furcsán viselkedsz.

- Igen, persze - zavartan köhintett egyet, bennem pedig azonnal tudatosult, hogy hazudott.

Ezt onnan állapítottam meg, hogy Jane minden tette totál őszínte. Nyitott könyv volt. Ha dühös volt, vagy ideges az mindig lerítt róla. Túl sok olyan nővel találkoztam már, akik megjátszották magukat, vagy hazudtak és manipulálták a másikat, de a lányt egyikhez sem soroltam volna be. Ő más volt. Őszinte és nyílt.

- Tudom, hogy hazudsz. Már mondtam egy párszor, de még mindig piszkosul rosszul csinálod.

A fejemet az ágyra halmozódó díszpárnákra hajtottam. Mosolyogva nyugtáztam magamban, hogy Jane illatuk volt. Édes, nőies és olyan megnyugtató, hogy minden feszültséget képes volt kiűzni belőlem egy másodperc leforgása alatt.

A szemem sarkából figyeltem, ahogy a lány lassan lehunyta a szemeit, majd egy alig hallható sóhaj csúszott ki a torkán. Kinyitotta a száját, majd visszacsukta. Aztán ezt újból megismételte. Mintha a szavak a torkán akadtak volna. Végül a szemei megtalálták az enyémet, tekintete nem tükrözött mást, mint szomorúságot és csalódottságot.

- Nem akarok most róla beszélni. Majd holnap - Jane fáradt és lágy hangjától összeszorult a szívem.

Nem akartam tovább faggatni. Láttam rajta, hogy bármelyik pillanatban képes lett volna sírva fakadni. Helyette óvatosan magamhoz húztam. Ez a beszélgetés olyan lehangoló, már épp ideje volt véget vetni neki.

- Tegyünk be valami akció filmet. Nem vagyok álmos, gondolom te sem - mosolyogva megpöcköltem az orrát, ő pedig beleegyezően bólintott. - Kell valami, ami eltereli a figyelmünket.

Levettem a laptopot az éjjeli szekrényről, majd megnyitottam a fájlot és beindítottam rajta a filmet. Jane már épp készült a gépet kettőnk közé tenni, de az ölembe húztam, hogy ne legyen elválasztó tényező közöttünk. Imádtam a közelemben tudni, átölelni, játszadozni a puha fürtjeivel és a nyakába csókolni, valahányszor csak kedvem támadt hozzá. Már olyan régóta csak a gyors numeráknak éltem, hogy teljesen megfeledkeztem arról, hogy milyen érzés, őszintén beszélgetni valakivel. Jane előtt pedig nyíltan beszélhettem bármiről. A napomról, az edzésekről, az órákról, a jövőmről és a gyerekkoromról.

- Ez a srác akkora egy barom! Nem hiszem el, hogy nem veszi észre, hogy az ablakból figyelik! - szitkozódott, mire halkan felnevettem.

- Nyilván nem fogja, akkor semmi értelme nem lenne a filmnek.

- Így sincsen - lazán megvonta a vállát, mire tátott szájjal néztem le rá.

- Ezzel most célozgatni akarsz valamire?

- Hmm - beharapta az alsó ajkát. - Talán csak arra, hogy ritka szar az ízlésed a filmek terén.

Szélesen vigyorogva letettem magam mellé a gépet, majd egy egyszerű mozdulattal a hátára döntöttem, és szorosan hozzábújva a könyökömre támaszkodtam. Sikítozva próbált kiszabadulni alólam, de egy pillanat alatt beléfojtottam a szavakat egy apró csókkal. Éreztem, ahogy elakadt a lélegzete, de a következő pillanatban a tarkóm köré kulcsolta a kezeit, aztán szenvedélyesen a számra tapadt, miközben oldalra döntve a fejét elmélyítte a csókunkat. Amikor a nyelvünk összetalálkozott egymással, vágyhullám söpört végig a testemen. Istenem, mennyire kívántam őt! Sóvárogtam az érintéseiért. A csókjaiért.

Első: Még egy lánnyal sem éreztem magam ilyen jól.

Második: Nem akartam, hogy ez valaha véget érjen.

__________________________

Négy nap alatt két rész? Azta, szerintem ilyenre sem volt még példa🤯

De ahogy látjátok, nagyon bele lendültem az írásba!😘 Hamarosan hozom az új részt, de várhatóan csak egy hét múlva, mert tele vagyok halmazva beadandókkal.

Mi a véleményetek Adamról?🤔
Szerintetek Jane még érez valamit Adam iránt?

Mi a véleményetek a részről?🤔♥️