Jane Stencil
________________________

- Hihetetlen, hogy a pasik mind, egyformán ugyanolyan gyökerek! - Casey mérgesen felhördült, majd egy határozott mozdulattal kitépte a kezeim közül azt a doboz jégkéremet, amit már egy jó ideje csak idegességemben szorongattam, és szó szerint az asztalra csapta. - Te pedig nem hagyhatod, hogy ekkora hatással legyen ez rád!

A szemeim duzzadtak voltak már a sok sírástól. Nem hittem volna, hogy képes vagyok ennyi könnyet termelni, de újból és újból rácáfoltam erre. Fél percenként homályosodott el a világ körülöttem. Bár igazat adhattam volna Caseynak abban, hogy csak én reagáltam túl a fiú kirohanását, de nagyon sok minden volt, amiről a lány nem tudott. Bármennyire marcangolt is a bűntudat, nem álltam még készen arra, hogy elkürtöljem az egész világnak, hogy mennyire elcsesztem minden esélyemet Logannél. Pontosan ezért hazudtam a lánynak, amikor zokogva felhívtam őt, és könyörögtem neki, hogy jöjjön át, mert Logan csak úgy, minden magyarázat nélkül itt hagyott, nekem pedig a világon mindennél jobban szükségem van a támogatására. Casey pedig amilyen csodálatos barát volt, mindent félre dobva röpke húsz perc alatt már a lakásom bejárata előtt ácsorgott, két doboz jégkrémmel a kezében. Azóta próbált megnyugtatni, de nem járt sikerrel, részben azért sem, mert mióta itt van csak azt szajkózza, hogy nem én vagyok a felelős a történtekért. Ettől pedig csak még szörnyűbb embernek éreztem magam. Mind tudtuk, hogy az egyetlen személyt, akit okolni lehetett : az én voltam. Logannek minden oka meg volt arra, hogy faképnél hagyjon. Az utóbbi időben csak hazudoztam és titkolóztam előtte, ráadásul sosem voltam vele teljesen őszínte, akkor sem, amikor megkért rá. A fene egye is meg! Ő az, aki a legjobban megérdemelt volna tőlem egy magyarázatot.

Annyira ostoba voltam. A legeslegelejétől kezdve arra összpontosítottam, hogy Adam ne tudjon alánk ásni, közben pedig mindvégig én hagytam, hogy a dolgok idáig fajuljanak. Ironikus, nemde?

- De ő... nem olyan - suttogtam halkan - Én tehetek mindenről.

Casey döbbenten eltátotta a száját. Olyan arccal nézett rám, mintha valami éppen most pusztult volna el a lábaink előtt.

- Ezt nem mondhatod komolyan! Még azok után is, amiket tett, képes vagy magadat hibáztatni?!

Az államig húztam a szörmés takarómat, mielőtt még megszólaltam volna.

- Erre most tényleg nincs szükségem - a hangom szánalmasan harsányan csendült fel, mire Casey hirtelen megdermedt.

Nem tudom, mit látott meg az arcomon, de az eddigi ellenszeve úgy tűnt, hogy egyik pillanatról a másikra csak úgy porrá veszett, helyette együttérzés csillant meg a szemeiben. Mélyen felsóhajtott, mielőtt még ledobta volna magát mellém.

- Ne haragudj! - bűnbánóan felém fordult. - Nem akartam kiakadni, de nem bírom elviselni, hogy ennyire marcangolod magad miatta. Pedig egyetlen egy könnycseppedet sem érdemli meg!

Ez nem segített. Nem sokáig tudtam már elviselni, ahogy sértegette őt. Természetesen teljesen jogosan, hiszen én beszéltem tele a fejét marhaságokkal. De igazából Logan nem csinált semmi rosszat, sőt ő tökéletes volt, még annál is több. Mégis túl gyenge voltam most ahhoz, hogy félbeszakítsam, és bevalljam neki az igazságot.

- Annyira sajnálom, Jane! Ez most nem jött jól, főleg a vizsgák miatt.

- És ami még ennél is rosszabb, hogy egy lakásban lakunk - mormogtam, miközben arra gondoltam, hogy szerintem soha többé nem leszek képes még egyszer az ágyamban aludni. Mert állandóan érezném Logan illatát, és azt nem bírnám ki. Mégsem volt hová mennem, a koleszba nem vettek fel, az otthonom pedig több ezer kilométerre volt innét. Így hát úgy döntöttem, hogy ma estéig még nagyon gyorsan megbarátkozom a kanapéval, nem mintha ez változtatott volna bármin is. Bárhová néztem, mindenhol csak őt láttam. Minden rá emlékeztetett ebben a nyamvadt lakásban.

- Uhh basszus tényleg! Ez így elég gáz - húzta el a száját. - Nem lesz túl kellemes ezek után összefutni vele.

Bele se mertem gondolni, hogy mi lesz, ha visszajön. Képtelen vagyok a szemébe nézni azután, hogy ennyire megbántottam. Nem csakhogy vérig sértettem, de ráadásul szentül meg is van győzödve arról, hogy megcsaltam. Ha ezt egyáltalán megcsalásnak nevezhettük, hiszen nem voltunk együtt. Legalábbis hivatalosan nem. A történtek után pedig lehetetlenségnek tartottam, hogy hinne egyetlen szavamban is. Bárhogy is legyen, nem tudtam őt elkerülni, hiszen végtére is ez az ő lakása volt.

- Nem tudok mit csinálni Casey, nincs hová mennem - sóhajtottam fel, és idegesen végig simítottam a homlokomon.

- És ha addig a koliban laknál?

- Dehát nincs hely, pont ezért nem vettek fel.

- Nem úgy értettem, butus - kuncogott fel - Hanem, hogy nálam.

Kétkedően vontam fel a szemöldökömet.

- Na és a szobatársad? Őt nem zavarnám?

- Ha úgy vesszük gyakorlatilag nincs is szobatársam - vont vállat - Szinte sosem alszik ott. Szerintem azóta nem feküdt bele az ágyába, mióta beköltözött - megint nevetett.

- Akkor biztos, hogy ott el tudnék lenni egy ideig?

- Hát persze! - Casey bíztatóan elmosolyodott. - Szívesen látlak!

Az öröm elárasztotta a mellkasomat, ennek következtében gondolkodás nélkül a lány karjaiba vetettem magam. Olyan szorosan öleltem át, mint még soha. Rendkívül szerencsésnek éreztem magam, amiért ilyen igaz barátra sikerült lelnem. Legalább egy jó dolog volt az életemben, ha már minden más elcsesződött körülöttem.

- Én is szeretlek, de mindjárt összenyomsz!

- Bocsi, de egyszerűen hihetetlen vagy! - mondtam, miközben elhúzódtam tőle. Az arcomon órák óta most először ült ki egy őszinte mosoly.

- Köszöntem a bókot - kacéran rám kaccsintott, majd egy határozott mozdulattal felállt és felém nyújtotta a kezét. - Elvisszük pár cuccodat?

Aprót bólintottam, ő pedig kuncogva megragadott, és felhúzott a kanapéről. Ezután elindultunk együtt a szobám felé.

Caseyval lassan egy negyed órája válogattunk a ruhák között, hogy melyik göncömet lenne a legérdemesebb elvinni, legalábbis ő ezt tette. A fejembe véste, hogy ezután a kisebb hullámvölgy után is a legjobb formámat kell hoznom. Bármi legyen is, egy nő sosem hagyhatja el magát egy férfi miatt. Igazat adtam neki, ne értsetek félre, de a külsőm érdekelt most a legkevésbé. Titokban, anélkül, hogy barátnőm kiszúrta volna, két percenként csekkoltam le a telefonomat, hátha Logan válaszolt legalább az egyik sms-re a száz közül. De semmi. Bármelyik szögből is meredtem a képernyőre, nem mutatott mást, csak azt, hogy leláttamozott. Fáradtan felsóhajtottam. Bármennyire is fájt, de lassan kezdtem megemészteni magamban, hogy ezt a nézeteltérést nem fogjuk egy hamar megbeszélni.

Ennek ellenére kötelességemnek éreztem, hogy elmondjam neki, hogy a vizsga időszak végéig elmegyek. Akkor is, ha ezt őt valószínűleg teljesen hidegen hagyta. Talán még örülni is fog neki.

Jane: Tudom, hogy most a legkevésbé sem szeretnél velem beszélni, de csak annyit szeretnék mondani, hogy megadom neked azt, amit annyira szeretnél. Egy kis teret. Caseynel leszek a szünet végéig.

Legnagyobb meghökkenésemre azonnal látta az üzenetemet. A szívem eszeveszett tempóban kezdett el dobogni a mellkasomban, amikor felugrottak azok a kis pöttyök, amik annyit jeleztem, hogy éppen gépelt. De aztán pillanatokkal később el is tűntek, minden addigi reményemmel együtt.

Csalódottam lezártam a mobilomat, majd a hátsó zsebembe süllyesztettem. Egy apró mosolyt erőltettem az arcomra, miközben visszamentem pakolni. Próbáltam elterelni a gondolataimat, többé-kevés sikerrel.

×××

A hétvégére lassan minden letisztult. Nagy nehezen, de túl estem a vizsgákon. Túl sok minden zajlott le mostanában az életemben, így természetesen nem tudtam a maximumot kihozni magamból, de annyi örömöm legalább volt, hogy nem húztak meg semmiből sem. Caseyvel kapcsolatban pedig határozottan kijelenthettem, hogy megerősödött a barátságunk. Hiába voltunk pusztán csak egy hétig összezárva, abban az időszakban a lány a világ legjobb lakótársának bizonyult. Mellette minden percem nevetés volt, a társaságában egyetlen egy szabad pillanatom nem maradt a szomorkodásra. Csodáltam őt, amiért állandóan ilyen pozitív tudott maradni.

Bár én is úgy álltam volna az élet nehézségeihez, mint ő. De sajnos a génjeim nem tették ezt lehetővé, drága anyukámtól pedig mindent örököltem, csak pozitívumot nem. A gyomrom beleremegett már csak annak a gondolatára, hogy karácsonykor újból látnom kell őket. Anyát és apát. Amióta az egyetemen tanultam nem sokat kommunikáltunk, havonta kétszer egy negyedórás hívás bőven elég volt nekik és nekem is. Hogy őszínte legyek, utáltam róluk beszélni bárkinek is, hiszen nem ápoltam közeli kapcsolatot egyik szülőmmel sem, egyáltalán nem. Éppen ezért szerettem volna a hálaadásomat az albérletben tölteni, de most kénytelen voltam haza látogatni erre a pár hétre. Jézusom, jobban belegondolva, talán mostantól kezdve nincs is, hol laknom! Alig várom, hogy lássam anyám arckifejezését, amikor megtudja, hogy még ezt az egyetlen biztos pontot is képes voltam elcseszni.

Mármint kétlem, hogy Logan a történtek után szívesen osztozkodna velem a lakásán, tehát magyarán szólva, hajléktalan lettem. Múlt héten a sors kiosztott nekem egy méretes kékerest.

Ennek ellenére most mégis itt álltam a bejárat előtt, lassan már öt perce mozdulatlanul bámultam a barna ajtót magam előtt. Túl gyáva voltam ahhoz, hogy benyissak, már pedig előbb-utóbb meg kellett tennem, ha nem akartam karácsonykor a cuccaim nélkül maradni. Hirtelen túl ismerősnek hatott ez a szituáció. Ugyanolyan állapotban álldogáltam itt, akárcsak a legelső napomon. Hihetetlen, hogy mennyi minden változott azóta! Pár hónap telt el, mégis úgy tűnt, mintha az egész életem vett volna egy 180 fokos fordulatot. Vele együtt pedig én magam is változtam.

A következő pillanatban vettem egy mély levegőt. Menni fog ez, Jane! Reszketve nyomtam le a kilincset, miközben beljebb léptem a lakásban. A lehető leghalkabban csuktam be magam mögött az ajtót, de nem voltam elég észrevehetetlen. Amikor megfordultam, Logan már előttem állt, a pulzusom pedig azonnal a kétszeresére nőtt. Ismét azokba a tengerkék szemekbe ütköztem, amitől a szívem kihagyott egy teljes ütemet.

Logan White
_____________________________

Amikor az ajtó kitárult előttem, rettenetesen megdöbbentem. Jane állt a folyosón, apró karjait bizonytalanul maga köré fonva. Egyáltalán nem számítottam az érkezésére, azok után meg pláne nem, hogy a legelső adandó alkalommal fogta magát, és felszívódott egy teljes hétre. De ő már csak ilyen volt. Állandóan elmenekült a problémái elől, ahelyett, hogy meg próbálta volna megoldani őket.

- Szia Logan - ahogyan a hangja elbicsaklott, a szívemben mintha tőrt forgattak volna. Átkoztam magam, amiért ennyi időt után is melegséggel töltötte el a testemet az, ahogy kiejtette a nevemet.

Azonnal átláttam, hogy bármit megtett volna, ha ebben a pillanatban láthatatlanná vált volna, és rólam tudomást sem véve egyszerűen beosonhatott volna a szobájába. Ezt fájt. És közben rohadtul baszta a csőrömet. Oké, nyílván én voltam az, aki napok óta nem válaszolt a hívásaira, közben pedig minden lehetséges alkalmat megragadott arra, hogy messziről elkerülje. De meg volt rá az okom és kurvára mérges voltam rá. Közben mégis legszívesebben magamhoz húztam volna és szenvedélyesen megcsókoltam volna. A francba is már!

- Mit keresel itt, Jane? - a hangom a szokottnál mélyebb tónusban csendült fel.

- A cuccaimért jöttem - krákogott. A szemeim levándoroltak a szájára, ekkor az alsó ajka reszketni kezdett, engem pedig ellenálhatatlan erővel öntött el a vágy, hogy megöleljem.

- Akkor meg mit ácsorogsz még itt? Nem pakolnod kéne? - förmedtem rá, ő pedig hirtelen úgy rándult össze, mintha áramütés érte volna. Aztán a tekintete egyik pillanatról a másikra teljesen ködös lett.

- Nézd, én értem, hogy nem örülsz annak, hogy itt vagyok, de kérlek legalább, ha már szóba állsz velem azt ne azért tedd, hogy sértegess! - csattant fel, a bőröm ennek következtében bizseregni kezdett a haragtól.

Tényleg hatalmas önuralomra volt szükségem, ha nem akartam, hogy kirobbanjon belőlem. De egyáltalán nem könyítette meg a helyzetemet azzal, hogy már megint ő játszotta az ártatlant, amikor semmi joga nem volt hozzá.

- Eltaláltad, tényleg nem örülök neki. És szóba állni sem terveztem veled - feleltem nyersen, bár ennek a fele sem volt igaz.

- Értem - hatalmasat nyelt. - Akkor megyek is - ezzel egy további szó nélkül sarkon fordult, majd a szobájába eredt.

Hirtelen lendületből utánaindultam, a mellkasomban lüktetni kezdett az a bizonyos pont. A fenébe is, hiszen nem hagyhattam, hogy megint eltűnjön előlem! Szinte feltéptem az ajtót, amikor benyitottam, ő pedig kikerekedett szemekkel fordult felém.

- Miért viszed el a cuccaidat? - ez volt az egyetlen, amit ki tudtam nyögni abban a pillanatban, pedig annyi mindent mondtam volna még neki. Mégsem hagyták el a szavak a torkomat.

Úgy sóhajtott fel, mintha a világ összes gondja az ő vállát nyomta volna.

- Haza megyek a szüleimhez - motyogta, mire meglepetten vontam fel a szemöldökömet.

- Azt hittem, hogy utálod őket.

- Ez így van, de nincs más választásom - suttogta halkan. A szívem ezerrel vert, miközben őt néztem. Ősszeszűkült szemekkel bámult vissza rám. - Nem úgy volt, hogy nem akarsz beszélni velem? Akkor meg mit keresel még itt?

Éreztem, hogy nagyon gyorsan fogy el a türelmem. Össze kellett szorítanom a fogaimat egy pillanatra, nehogy olyan dolgot ejtsek ki a számon, amit utána megbántam volna.

- Te vagy az, aki napok óta hívogatsz! - mérgesen böktem rá. Késő volt, a düh vad hullámokkal keresztül csapott át rajtam. - Most pedig amikor végre beszélni szeretnék, akkor meg elküldesz a francba? Mi a szar bajod van neked? - tártam szét a karjaimat.

- Igen, napok óta hívogatlak, és mit csinálsz? Le sem szarod! Most pedig hirtelen érdekelni kezdett? - mordult fel ő is. Az állkapcsom megfeszült.

- És vajon miért is csinálom ezt? Mert kurvára megbántottál! - rekedt, hitetlenkedő nevetés tört fel belőlem, mert egyszerűen ésszel fel nem foghattam, hogyan jutott el erre a pontra a beszélgetés. Már megint veszekedtünk. - Ennek ellenére is te vagy besértődve, miközben megmagyarázni sem magyarázod meg, hogy miért enyelegtél a kibaszott exeddel a hátam mögött! Egyszerűen hihetetlen vagy!

Jane ajkai döbbenten nyíltak el.

- Még hogy én nem nem akarom megmagyarázni neked?! - emelte fel a hangját, miközben egy lépéssel közelebb jött. - Szerinted mit próbáltam elérni az utóbbi időben, te idióta?! De még csak végig sem tudtál hallgatni!

- Teljesen mindegy. Akkor sem lennél velem őszínte, mert mindketten pontosan tudjuk, hogy nem bízol meg bennem eléggé - mérhetetlen harag szorította el a torkomat. - Az is hazugság lenne, mint eddig minden, amit valaha mondtál!

Nem szólt egy szót sem. Helyette csak állt ott előttem, teljesen kővé dermedve. Úgy tűnt egy pillanatra, hogy végül megtöri ezt a kínos csendet, de aztán meggondolta magát, és összezárta az ajkait. Ennek ellenére mégis vártam. Vártam arra, hogy mondjon valamit. Akármit, amivel rácáfolhat arra, hogy tévedtem és igazából teljes mértékig megbízik bennem. De ahogyan egyre tovább vártam hiába, a mellkasomban szó szerint éreztem, ahogy megpattan és megreped valami. Tényleg ennyire nehezére esett megbíznia bennem? Hát nem tudja, hogy milyen hatással van rám? A válasz jeges hidegséggel öntött el.

- Nem tudom, hogy mióta vagyok ekkora hazug a szemedben - a hangja elbicsaklott, a szemeibe pedig könnyek szöktek. A gyomrom összeszűkült. - De örülök, hogy még most letisztáztad, hogy így gondolod. Most pedig elmegyek, ha megbocsátasz! - hirtelen hátat fordított nekem, és pillanatok leforgása alatt összeszedte a cuccait, majd savanyú arckifejezéssel fordult vissza felém. Még csak felfogni sem tudtam a szavai súlyát. - Boldog karácsonyt! - szarkasztikusan elmosolyodott, ezután erősen meglökve a vállamat elment mellettem, az utolsó dolog, amit hallottam, az pedig az ajtó hangos csattanása volt.

Nem rohantam utána. Ekkor döntöttem úgy, hogy nem fogok tudomást venni a torkomban gyülekező, égető érzésről.

- Nélküled nem lesz az - susogtam halkan. Olyan halkan, hogy szinte én magam sem hallottam meg.