Jane Stencil
___________________

A történelem könyvem lassan kezdett teljesen elhomályosodni előttem, a szemeimet dörzsölgetve próbáltam éber maradni. Már olyan későre járt, én pedig rendkívül kimerültnek éreztem magam. Végül hagytam, hogy a testemen úrrá legyen a fáradság, a betűk ennek következtében egyik pillanatról a másikra teljesen összemosódtak előttem. Hangosan felszusszantottam. Behunytam a szemeimet épphogy egy röpke pillanat erejéig, de a kellemes jelenet nem tartott sokáig, ugyanis hamarosan arra riadtam fel, hogy valaki hangosan dörömbölt az ajtón.

Hirtelen éles fájdalom nyilalt a fejembe, ám ezt figyelmenkívül hagyva felpattantam és még fél álomban odatámolyogtam a bejárathoz. A lógó órára pillantottam. Fél kettő. Mégis ki a fene lehet az?

Az képtelenség, hogy Logan álljon a túl oldalon. Egyrészt hozzá túlságosan is korán volt, őt ismerve most járhatott vagy az ötödik felesénél, másrészt pedig nála volt a kulcsa.

- Jane! Nyisd ki az ajtót! - megszeppenve léptem egyet hátra. A hátam minden izma megfeszült, ahogy a hangjából kicsendülő feszültséget hallottam.

Ennek ellenére nem festettem rögtön az ördögöt a falra, vettem egy mély levegőt, majd kinyitottam a bejárati ajtót. Logan markáns arcvonásai rajzolódtak ki előttem, de fél homályban láttam pusztán, mivel teljes sötétség vett körül minket, csak a folyosóról beszűrödő halvány fények világították meg az előszobát. A mellkasomban akaratlanul is lüktetni kezdett valami, és egyfolytában azt üvöltötte a fülembe, hogy semmi sem volt rendben. Nem cáfolhattam erre rá, úgy végképp nem, hogy Logan zihálva kapkodta a levegőt, ráadásul még ilyen messziről is megcsapott a sör keserű bűze, ami belőle áramlott.

- Szia - felé hajoltam, hogy egy apró csókot leheljek az arcára, de ő minden számításomat keresztbe húzta, mikor mereven elfordította a fejét. Válaszokat keresgélve kutattam a tekintete után, de nem jártam sikerrel.

Esélyem sem volt tovább állni, ugyanis a következő pillanatban egyetlen szó nélkül elviharzott mellettem. Elindult befelé, én pedig gondolkodás nélkül utána rohantam. A szívem eszeveszett tempóban dobogott a mellkasomban.

Amikor a nappaliba értem, Logan már a kanapén ült, az arca teljesen merev volt. A szemét árnyék takarta ugyan, de az ajka dühös, vékony vonallá vált.

- Valami baj van? - a hangom cincogóan csendült fel a néma csendben. Nem csoda, hiszen alig tudtam megszólalni attól a hatalmas gombóctól, ami a torkomban keletkezett. Óvatosan letelepedtem mellé, ő viszont úgy pattant fel onnan, mintha a közelségem égette volna. - Istenem! Mi történt? - szegeztem neki újból a kérdést, de ő csak állt ott előttem, mozdulatlanul, és ahogy a tekintetem végigjárt rajta, észrevettem, hogy úgy szorította az ujjait, hogy mindegyiknek a vége kékülni kezdett. - Logan! Beszélj hozzám kérlek! Bármiről is legyen szó, én itt vagyok és meghallgatlak.

Előrébb hajolt, és most, ahogy a fény az arcába vetült, már láttam, hogy a szeme olyan volt, akárcsak a viharos égbolt. Kinyitotta a száját, de aztán úgy tűnt, hogy meggondolta magát és erősen összeszorította az ajkait. Szitkozódott egy sort, mielőtt még megszólalt volna.

- Egyetlen egy kérdésem lenne, és azt akarom, hogy teljesen őszíntén válaszolj nekem! - ellentmondást nem tűröen a szemeimbe nézett, az állkapcsában pedig ugrálni kezdett az izom. A gyomrom görcsbe rándult, márcsak annak a gondolatára, hogy valamivel megbánthattam őt. - Ismered Adam Wallacet?

A név hallatán úgy szaladt ki a tüdömből minden levegő, mintha hirtelen teljes erőből gyomorszájon vágott volna valaki. Röpke pillanatok leforgása alatt teljesen falfehér lettem, a fiúnak pedig azonnal szemet szúrtak a testemben zajló változások, ezért meg sem várta, hogy kimondjam azt, amit ő szavak nélkül is pontosan tudott. 

- Mégis mióta, hmm? Mióta találkozgatsz vele? - csattant fel, miközben idegesen beletúrt a hajába.

Mindennél jobban meg akartam szólalni. Megmagyarázni neki, hogy miért voltam olyan távolságtartó vele az utóbbi időszakban, őszíntén beszélni neki az érzéseimről, arról, hogy mennyire bizonytalannak éreztem magam még ebben a pillanatban is, de egy hang sem hagyta el a torkomat. Úgy tátogtam ott, akárcsak egy partra vetett hal.

- Még csak meg sem szólalsz, Jane? - az erek kidudorodtak a nyakán. - Az Istenit is, ennyire élvezed, hogy az idegeimre mész?

- Logan, te mégis mi a francról beszélsz? Honnan jött ez? - csodával határos módon képes voltam kipréselni magamból két teljes teljes mondatot. - Honnan jött ez a sok baromság?

- Ne játszd itt nekem a hülyét! Összefutottam vele a bulin, és épp eleget mondott nekem ahhoz, hogy levágjam a dolgokat.

- Mégis milyen dolgokat?

- Ó nem is tudom, mint például azt, hogy történetesen az exed?! - mordult rám. Egy kicsit megugrottam a hirtelen jött éles hangtól. - És hogy legutóbb vele kávézgattál, amikor úgy volt, hogy "csak a barátnőddel" leszel? - idegesen macskakörmöket mutogatott a levegőben.

Hiába próbáltam volna tagadni a tagadhatatlant, semmi értelme nem lett volna. Legszívesebben habozás nélkül rávágtam volna, hogy mindez csak egy alattomos húzás volt Adam részéről, de mind tudtuk a csúf igazságot. Egy nyitott könyv voltam, Logan pedig ezt kihasználva könnyedén átlátott rajtam és a hazugságaimon.

- De igen.. így történt - vallottam be halkan. Fájdalmasan felszisszent.

- Szóval minden.. - kezdte, de elcsuklott a hangja. Megsajdult a szívem a látványától, olyan sebezhetőnek és kiszolgáltatottnak tűnt abban a pillanatban. - Minden csak hazugság volt a részedről? Érzel egyáltalán irántam valamit?

- Persze, hogy érzek! - vágtam rá habozás nélkül.

- Na és iránta?

Még engem is megijesztett a váratlan hezitálásom. Két héttel ezelőtt gondolkodás nélkül azt feleltem volna, hogy mára már semmilyen érzést nem táplálok Adam iránt, lefeljebb csak mérhetetlen utálatot, de a kegyetlen igazság arcon csapott, amikor összefutottunk azon az ominózus bulin. Akármennyire is fájt bevallanom, de még korántsem tettem magam túl rajta.

- Nem tudom - Logan szemében fájdalom vagy féltekenység villant meg, de nem tudtam pontosan megállapítani, mivel amilyen gyorsan jött olyan hamar is veszett porrá. Idejének éreztem felállnom. -  De ő már a múlt, érted? Nem akarok tőle az ég világon semmit. De veled ez egyáltalán nem így van - egy lépéssel közelebb léptem hozzá.

- Jane - kinyújtotta a kezét, mintha vissza akart volna tartani. - Nem lehet a múlt, ha nem léptél még túl rajta. Így semmi értelme folytatnunk ezt az egészet közöttünk - mutatott kettőnkre. - Bármi is legyen ez.

- Ne csináld ezt, kérlek! - kérleltem. A szívem összeszorult a fájdalomtól. Nem akartam elveszíteni őt.

- Sajnálom, de ez nekem így nem megy - elfordult, és mélyen felsóhajtott, majd visszafordult felém. - Úgyis mindjárt itt a szünet, legalább lesz egy kis időd átgondolni, hogy mit akarsz.

- Pontosan tudom, hogy mit akarok! - ebben a pillanatban átszakadt az érzelmeimet kordában tartó gát. A düh vad hullámokkal csapott keresztül rajtam. Tele volt már a hó cipőm azzal, hogy állandóan mindenki jobban tudta, hogy mire vágyom, mint én saját magam. - Téged akarlak.

- Nem hiszek neked - a fejét ingatta.

- Szóval inkább hiszel neki, mint nekem? - vágtam vissza epésen, és a kezeimet összefontam magam előtt. - Az a legszomorúbb, hogy ismerem őt Logan, és bele se merek gondolni, hogy milyen hazugságokat hordott neked össze, csak azért, hogy elválasszon minket. Hát nem látod, hogy mire ment ki ez az egész?! Pontosan ezt akarja! - Ingerülten a mellkasára böktem.

Dühösen nézett a szemeimbe.

- Milyen hazugságok?! Az előbb vallottad be, hogy amit mondott az mind igaz volt! - tárta szét a karját. - Tényleg ennyire nehezedre esik  bevallani a hibáidat, nem pedig másokra kenni?

- Egyáltalán nem esik nehezemre! Te vagy az, aki képtelen végig hallgatni! Pedig, ha megtennéd, hidd el, hogy rájönnél, hogy tényleg nem tehetek semmiről sem - Istenem, pontosan tudtam, hogy ez mennyire kényesen hangzott. Ezt azonnal abba kellett hagynom, ha nem akartam, hogy a dolgok tovább fajuljanak.

Logan tekintete nem engedte el az enyémet, és úgy éreztem, egy örökkévalóság telt el, mire végül szólásra nyitotta a száját.

- Nem lehetek egy olyan emberrel, aki ennyire bizonytalan magában - az állkapcsa csattanva összezáródott, majd lehajtotta a fejét. - Még képes vagy azt mondani, hogy nem tehetsz semmiről, amikor te hazudtál a szemembe, nem fordítva! Basszus, látod, ennek ellenére is kántálod az igazad! - idegesen beletúrt a hajába. - Időre van szükségem, és szerintem neked is. Adjuk meg ezt magunknak.

A lélegzetem megint elakadt, a szavai tőrként martak bele a mellkasomba. A bőröm bizsergett, és hirtelen túl szűknek éreztem. 

- Tudom, hogy ezt nem gondolod komolyan - még én is gyengének és szánalmasnak hallottam a hangomat. Az összes vér kifutott az arcomból. - Csak az alkohol beszél belőled.

- Lehet, hogy ittam egy-két pohárral, de nem vagyok részeg! - jelentette ki határozottan, és felemelte a kezét. - Ez nekem nem fog így menni!

- Istenem, nagyon sajnálom, oké? De félre érted ezt az egészet. Én soha nem kerestem a társaságát, azon a bulin is ő jött oda hozzám és....

- Bulin? Mégis milyen bulin? - szakított félbe hirtelen. - Te nem mondod komolyan, hogy a kerti parti óta folyamatosan a képembe hazudsz?

Lehunyta a szemét, elhúzta a száját, az arcára pedig szenvedő kifejezés ült ki. A mellkasom megemelkedett,  úgy éreztem magam, mintha belényúlt volna, és egyetlen kegyetlen mozdulattal összegyűrte volna a tüdőmet. Hogy lehettem ennyire ostoba?! Átkoztam magam, amiért soha nem tudtam befogni a számat, akkor amikor kellett volna.

- Engedd meg, hogy megmagyarázzam Logan!

- Nincs mit ezen magyarázni Jane, szerintem jobban teszed, ha egy ideig elkerülsz. Mindkettőnk érdekében.

A szívemben a repedés tovább szélesedett. A szemeimet csípni kezdték a könnyek. Próbáltam ugyan megnyugodni, de a fájdalom nagyon is nyers és valóságos volt. Nem akartam, hogy minden véget érjen közöttünk!

- Esküszöm, hogy meg fogod érteni, hogy miért csináltam, ha végig hallgatsz. Kérlek! - a szavak folytott sírásba fulladtak. Összerezzent, de ez nem okozott különösebb örömöt, hiszen mélyen, legbelül számítottam arra, hogy nem fog tágítani.

- Ezt előbb kellett volna mondanod. Mikor még hittem volna neked.

Ezzel a lendülettel egyetlen további szó nélkül hátat fordított nekem, és elviharzott a nappaliból. Még hallottam, ahogy erősen becsapja maga után az ajtót, de képtelen voltam megmozdulni. Megmerevedtem.

Kétségbeesetten és ezernyi érzelemtől telve próbáltam a testsúlyomat egyenletesen tartani, de túl késő volt. Összerogytam. A könyökömet a combomra támasztottam, a fejemet a tenyerembe hajtottam, miközben próbáltam megakadályozni, hogy utat törjenek a könnyeim, ám ezúttal sem jártam sikerrel. Sós, égető könnyek folytak végig az arcom mentén.