J A N E   S T E N C I L

Ahelyett, hogy Logan a városközpont felé indult volna, az autópályára kanyarodott. De ott sem maradtunk túl sokáig, mivel néhány kijárat után lehajtott a szomszédos falunál, Reavennél. Váratlan borzongás futott végig a testemen, amint a gondolataim azokra a különös rémtörténetekre terelődtek, amiket már rengetegszer meséltek nekem erről a helyről. Reavennek nem volt valami fényes hírneve, annyi szent. Bár nem csodálkoztam ezen, hiszen az a hír járta, hogy a falut még nagyon régen megátkozta egy boszorkány, miszerint aki átlépi a határát annak örökre elvész a szerencséje.

- Nyugi, nem fog cserben hagyni a szerencséd - nevetett fel mellettem a fiú. Ha nem sejtettem volna, hogy valószínűleg ő is hallott a Reavenről való kísértet történetekről, most azt hinném, hogy gondolatolvasó.

- Nem hiszek az ilyesmikben. Csak olyan sok szörnyűséget mesélnek erről a helyről, pedig szerintem elég nyugis - sóhajtottam fel, miközben szemeimet végig járattam a mellettünk elterülő tisztáson. Minden olyan csöndes volt és békés.

- Én is hallottam már a pletykákat, de csak nevetni szoktam rajtuk.

- Te miért nem hiszel bennük? - fordultam felé kíváncsian.

- Mert itt nőttem fel - szólalt fel szégyenkezve.

- Tényleg? - kérdeztem meglepve. - Azt hittem pedig, hogy te is vérbeli New York-i vagy - próbáltam kicsit poénkodni, de nem jött össze. Logan erősen összepréselte az ajkait. Úgy tűnt, rosszul érintette ez a téma.

- Akkor szerinted albérletben élnék? - mormogta. - A szüleim sokat dolgoznak, szóval csak ritkán látom őket, a nagypapámtól meg ígyis-úgyis elkerültem volna - nevetett fel szárazon. A hangja tele volt fájdalommal, hirtelen késztetést éreztem arra, hogy megfejtsem a fiút, a fiú múltját, mindent ami valaha is hozzá köthető volt. A minden alatt pedig mindent értettem. - Azt hiszem, megérkeztünk. Nézz csak körül!

Egy ideig még töprengtem Logan  szavain, de aztán hagytam, hogy a kíváncsiság felém keredjen, így egy hatalmas mosolyt az arcomra csalva szálltam ki az autóból. Logan másodpercekkel később követte a példámat. Csalódottság töltött el, amint realizáltam, hogy bármerre is néztem, csak a végtelen sötétség tárult elém.

Hmm, észre sem vettem, hogy időközben már ránk sötétedett.

- Tudtam, hogy erre ment ki ez az egész - csóváltam meg nevetve a fejemet.

- Túl mocskos a fantáziád - esett le neki a tantusz.

- Te és én egy elhagyatott helyen, ráadásul teljes sötétségben?! Már megbocsáss, de minden éppeszű ember ilyesmire gondolna.

- Tessék, most már világos van - vigyorodott el kajánul, miközben bekapcsolta a telefonján a vakut. - Örülsz?

Megforgattam a szemeimet.

- Inkább gyorsan magyarázd el, hogy mégis mi a fenét keresünk itt, mielőtt még elpárologna az IQ-szintem tőled.

- A mid? - húzta össze értetlenül a szemöldökét, mire a lehető legcsúnyább nézésemmel jutalmaztam meg.

Egy kis kuncogás azért belőlem is feltörekedett, bármennyire is próbálkoztam visszatartani azt. Lehet, hogy Logan a világ legidiótább embere volt, de pont, hogy ettől volt annyira szórakoztató a társasága. Megnevetetett, de úgy igazán, erre pedig elég régóta nem volt képes senki sem.

- Ufff - fújtattam - Ha már ennyire vicces kedvedben vagy, haza is vihetsz, ha gondolod - határozottan fontam össze a karjaimat a mellkasom előtt, szemöldökömet pedig kihívóan vontam fel.

- Inkább csak kövess!

Hirtelen megragadta a csuklómat, én pedig képtelen voltam elszakadni tőle, szóval csak csendben tűrtem, hadd vezessen. Végig mentünk egy hosszú homok úton, aztán Logan végezetül lefordult egy ösvényen, ami egy domb aljáig vezetett minket.

- Hölgyeké az elsőbbség! - ekkor színpadiasan meghajolt előttem.

Szemforgatva csörtettem elé, ő pedig némán követte az utamat egészen a domb tetejéig. Amikor felértünk, szó szerint elakadt a lelégzetem a látványtól. Sok szép helyen jártam már életem során, de ehhez foghatót még sosem tapasztaltam. Az egész városra képes voltam rálátni. Láttam, ahogy sorjában gyullnak ki a villanyok az emeletes házakban, néztem, ahogy az autók folyamatosan egymás nyakában loholnak. Innen minden olyan aprónak tűnt, és talán épp ezért találtam olyan elvarázsolónak a helyet. 

- Ez.. valami csodálatos - böktem ki halkan.

A fiú nem válaszolt erre semmit, pusztán csak lustán elmosolyodott, miközben letelepedett a fűre. Másodpercekkel később én is követtem a példáját.

Ezután csend állt be közénk, de ez közel sem volt az a fajta kínos csend, sokkalta inkább neveztem volna kellemes csendnek. Egy ideig még élveztem is, de aztán késztetést éreztem megszólalnom.

- Kérdezhetek valamit? - fordultam a fiú felé.

Aprót bólintott, de a szemeit még mindig a városon legeltette.

- Hány csajt hoztál már ide? De úgy őszintén!

- Egyet sem - csóválta meg semlegesen a fejét. A hangja komoly volt, ezúttal nem vegyült bele az a szokásos poénkodás, amit már megszokhattam tőle.

- Azt mondtan, őszintén válaszolj!

Logan világos szempárja az arcomra tévett, a tekintetéből viszont az ég világon semmit nem lehetett leolvasni.

- Te vagy az egyetlen, akit valaha is idehoztam.

L O G A N    W H I T E

- Te vagy az egyetlen, akit valaha is idehoztam - feleltem teljesen őszintén, de Jane arcán még így is kételyeket féltem felfedezni.

Nem hazudtam. Ő eddig az első, akinek hagytam, hogy idáig merészkedjen. Ő az első, akinek megmutattam azt a helyet, ahová akkor menekülök, amikor kiakarom szellőztetni a fejemet, vagy egyszerűen csak annyira kivagyok már az élettől, hogy muszáj pár pillanatra is akár, de lenyugodnom.

Az előző év kész káosz volt számomra. Emlékszem mennyit időztem itt akkoriban, már annyira sűrűn, hogy a haverjaim azt híresztelték, hogy itt töltöm el az egyéjszakás kalandjaimat. Pedig Jane Stencil volt az első lány, aki itt járt, ebben biztosíthatlak titeket.

- Hmm.

- Most mi az? - vontam fel kérdőn a szemöldökömet.

- Nem hiszek neked. Biztos az összes csajnak ezzel a dumával állsz elő - mondta, miközben szája széle gunyoros mosolyra kunkorodott. - Elhiteted velük, hogy mennyire kicseszett különlegesek, aztán ott hagyod őket, miután megkaptad azt, amit akartál.

A szemöldököm az egekbe szaladt. Szerettem volna valami epés válasszal előhozakodni, de aztán beláttam, hogy a lánnyal felesleges volt vitába szállnom, hisz neki mindig igaza volt, akkoris ha nem ugyebár.

- Na, és te haza mész meglátogatni a családodat a vizsgaidőszak után? - tereltem el a témát gyorsan, de láthatólag ő is vevő volt rá, mivel a következő pillanatban már szólásra is nyitotta apró ajkait.

- Á, én nem hiszem - felelte kényszeredetten. - Sőt próbálkozom minél inkább elkerülni őket.

Szomorúság suhant végig rajtam.

- Nem vagytok jóban?

- A szüleim kizárólag csak magukkal képesek törődni, szóval szerintem még örülnek is annak, hogy végre megszabadulhattak tőlem.

Egyre rosszabbul éreztem magam. Az én szüleim hiába voltak olyanok, mint ég és föld, mindkettőjükkel szoros kapcsolatot ápoltam. El sem tudtam volna képzelni az életemet nélkülük.

Jane elhallgatott, én pedig nem mertem tovább faggattózni. Ha beleszeretett volna avatni a részletekbe, már régen színt vallott volna nekem. Nem akartam, hogy kínos csönd álljon be közénk, így inkább magamra tereltem a témát.

- Emlékszem, hogy amikor még öt éves lehettem apu elvitt az első fo -

- Semmi szükség arra, hogy témát váltsunk, Logan! - szakított félbe dacosan, a hangja remegett beszéd közben. Ahogy az arcára pillantottam, nem láttam mást, csak fájdalmat. - Tudod, régen mindig azt kérdeztem magamtól, hogy mégis mit csinálok rosszul. Hiszen én bármit is tettem, a szüleim soha nem szenteltek nekem elég figyelmet. Igen, inkább úgy fogalmaznék, hogy semmenyit sem - nevetett fel szárazon. - Aztán egy idő után belefáradtam abba, hogy állandóan megakartam felelni nekik, ezért próbáltam minél kevesebbet beszélni velük. Volt olyan, hogy hetekig egymáshoz sem szóltunk. Ők szépen el voltak foglalva magukkal és a szexuális életükkel, én pedig gondoskodhattam magamról egyes egyedül. Ne érts félre, nem akarom sajnáltatni magam, meg semmi, de ahogy jobban belegondolok - itt apró szünetet tartott. - fáj. Fáj, hogy nekik semmit sem érek, és talán soha nem is értem.

Jane szemei könnybe lábadtak, amikor a mondandója vége felé ért. Nevezhettek mindenféle nyálpicnak, de a szívem belesajdult a lány látványába.

- Úristen, mennyire szánalmas vagyok, hogy itt bőgök neked, mint egy öt éves kislány, ráadásul másodjára!

- Egyáltalán nem vagy szánalmas! - szakítottam félbe.

- Tudod Logan, néha elgondolkozom azon, hogy az ég világon semmit sem érek. Aztán az eszembe jut, hogy talán a szüleim miatt vagyok ennyire önbizalom hiányos - szipogott. - Gyűlölni akarom őket. Mindennél jobban, de egyszerűen képtelen vagyok rá. Képtelen - a hangja fájdalmasan csuklott el. - Gyenge vagyok, tudom.

Fogalmam sincs, hogy hirtelen mi a fene ütött belém, de ezúttal hagytam, hogy az ösztöneim vezessenek, így a következmények abban a pillanatban nem érdekeltek. Gyengéden az álla alá simítottam a mutató ujjamat, a levegő pedig ennek következtében megfagyott közöttünk. Jane sírása hirtelen abbamaradt, az én szívverésem pedig szokatlanul felgyorsult, sőt megkétszorosodott.

A lány zöld íriszeivel várakozóan vizslatott, én pedig épp idejének éreztem megszólalnom.

- A szüleid egy utolsó idióták, amiért így bánnak veled, főleg veled. Az tény, hogy nem régóta ismerlek, Jane Stencil, de az biztos, hogy hozzád foghatóval még sosem hozott össze a sors. El sem tudom képzelni, hogy létezhet olyan élőlény a világon, aki  nem képes szeretni téged.

Jane döbbenten tátotta el a száját, de őszíntén még én saját magam is meglepődtem a szavaimon. Nem tudtam, hogyan volt képes kihozni belőlem ezt az undorítóan romantikus énemet, de ha pusztán csak a lány szemeibe pillantottam, a szívem abban a momentumban a torkomban kötött ki.

Jane kezei váratlanul a tarkóm köré fonódtak, én pedig nem haboztam, a másik kezemmel puha hajába túrtam. Újra csak némán fürkésztük egymást. Hallottam, ahogy a szíve hevesen vert a mellkasában, de nem ő volt az egyetlen, az én pulzusom is az egekbe szökött.

Tekintetem a szájára tévedt, abban a pillanatban nem akartam mást, csak az ajkait végre az enyémeken tudni.

Meg akartam csókolni Jane Stencilt.

De mielőtt még ezt megtehettem volna, cseresznye színű ajkaira suttogtam valamit, ami talán neki a világon a legtöbbet jelentette.

- Gyönyörű vagy, Jane!

_____________________

Mekkora end már, te jó isten! 💦
( Csak nálam forrósodott fel a hőmérséklet?XD)

Bocsánat, hogy ennyi ideig nem jelentkeztem, de kárpótlásul írtam nektek egy ilyen cuki kis részt, szóval kíváncsi vagyok a véleményetekre!

Szerintetek el fog csattani az a bizonyos csók? 😏