J A N E  S T E N C I L
___________________________

Nem mondanak hülyeséget. Egyetlen egy árva ronda megjegyzés is képes annyira a fölbe döngölni az önértékelésedet, hogy többé már ne tudd úgy látni magad, mint ahogyan azelőtt tetted. Hogy többé már ne tudd jól érezni magad a bőrödben, úgy ahogy vagy, minden egyes apró hibáddal együtt. Hogy többé már ne az a magabiztos és vakmerő ember légy, mint amilyen régen voltál. Képes vagy egy apró gúnyos megjegyzéstől is teljesen kifordulni önmagadból, és egy olyan bizonytalan személlyé válni, aki nem tud mást látni a világban, mint negatívumot.

Elég csupán csak ránézned egy olyan lányra, akiről az a benyomásod, hogy sokkalta szebb nálad. Aki a ragyogó mosolyával, a kerek és domború alakjával bárkit képes az ujjai köré csavarni. És igen, ez a lány maga Amber Prescott volt.

A volt legjobb barátnőm.

Minden tökéletesen ment addig, míg hirtelenjében meg nem jelent ő a táncparketten. Sőt, már Loganre sem voltam olyan dühös, amiért csak úgy, egyetlen szó nélkül képes volt faképnél hagyni. A figyelmemet teljesen elterelte Samuel, aki folyamatosan zavarbaejtő megjegyzésekkel ílletett meg, és végezetül Dean, akinek a morbid humora fél percenként csalt mosolyt az arcomra. Beszélgettünk és nevettünk, én pedig naív kislány módjára azt hittem, hogy talán ez az este jól sülhet el.

Az egyik pillanatban még hangosan nevetve pacsiztam le Deannel, a másikban pedig már a torkomra fagyott kimondatlan szavakkal bámultam a lány hosszú, szőke haját, a lány formás alakját, a lány kék szemeit, melyek váratlanul rám terelődtek. Ebben a pillanatban azt hittem, hogy megfulladok. Megfulladok a hirtelen rám szakadt érzéseim hadától. Megfulladok az égető tekintetétől, amivel annyi időn át képes volt fogva tartani. Megfulladok az emlékektől, melyek egy újabb tőrt szúrtak a szívembe.

Egy másodperc törtrésze alatt zúgott át az összes gondolat a tudatomon. A közös emlékfoszlányaink; az általánosban töltött fantasztikus éveink, az esti film maratonaink, a délutáni lelkizéseink, ahol mindig lehetőségem akadt arra, hogy kiöntsem neki a szívemet, bármiről is volt szó. Ugyanakkor az eszembe ötlöttek a bántó szavai, amik természetesen állandóan felém irányultak, a hamis igéretei, amiket végül sosem tartott be és végezetül a mocskos kis hazugságai, amik végtére is tönkre tettek engem és a több évnyi barátságunkat is egyben.

Könnyek szöktek a szemembe, de addigra ő már nem volt ott, hogy láthassa mennyire összezavart. És mindezt képes volt kiváltani belőlem már pusztán csak a jelenlétével.

Végül egy hatalmas gomboccal a torkomban fordultam Dean felé, aki észre sem véve a pár pillanyatni megingásomat, hangosan füttyentve bámészkodott az előttünk elhaladó lány csoport után.

- Dean! - ráztam meg a fiú vállát, aki hatalmas zöld szemeit rám meresztve szentelte nekem a figyelmét újból. - Figyelj már, kiszúrtam magamnak egy fiút, ezért megyek és felkérem, oké?

- Szivi, ezzel most összetörted a szívemet! - biggyesztette le szomorúan az ajkait, de most nem voltam abban a hangulatomban, hogy értékelni is tudjam a humorát. - Netán nem találsz elég vonzónak?

- Dehogynem, Dean! - mosolyodtam el hamiskásan, amit nagy erőfeszítések árán értem csak el. - De tényleg nem vagy az esetem, és ezt most nem bántásból mondom.

- Én mindenkinek az esete vagyok - mosolyodott el önelégülten. - Mindegy, menj, ha akarsz!

- Köszi - pillantottam rá hálásán, majd feltápászkodtam a bárpultról, és egy további szó nélkül a táncoló tömeg felé vettem az irányomat.

Muszáj volt a mosdóba mennem. Ismertem már eléggé magamat ahhoz, hogy tudjam, nem sokáig fogom tudni visszatartani a könnyeimet, amik már most kegyetlenül mardosták a szemeimet. Legszívesebben leléptem volna, de végül mégsem folyamodtam ehhez, hiszen az súlyos következményeket vont volna maga után. Először is, el kellett volna magyaráznom az eltünésem okát Logannek, és azt egyáltalán nem akartam. Így hát végül amellett döntöttem, hogy a mosdóban szépen összeszedem magam és a kusza gondolataimat, aztán elfelejtem ezt az egészet, mintha mi sem történt volna. Bár kit áltatok?! Ez úgysem fog menni.

De valahogy mégis maradt bennem egy apró reményhajszál, amibe kétségbeesettül kapaszkodtam. Át akartam vészelni ezt az estét Amber nélkül.

Egy röpke pillanat erejéig még szentül hittem, hogy ez sikerülni fog, de mikor beléptem a lány vécébe minden tervem befuccsolt. Magyarán szólva, szembe találtam magam azzal a személlyel, akit a legkevésbé akartam most látni. De ott volt, és ez ellen semmit sem tehettem. Annyi hónap után végül ott álltunk egymással szemtől-szembe, és én nem éreztem mást iránta csak színtiszta gyűlölelet.

Nem akartam vele szóba egyeledni, így a menekülés mellett döntöttem, de útközben erősen megragadta a karomat, ezzel maradásra kényszerítve engem, így hát végül sóhajtva megadtam magamat. Pedig nekem tényleg nem állt szándékomban veszekedni. Még csak rá se mertem nézni Amberre, de őt ezt láthatóan nem érdekelte, mert a következő pillanatban már szólásra is nyitotta a vörös rúzsos ajkait, hogy ismét a sárga földig alázhasson.

- Szia, Jane! - köszöntött gúnyos mosollyal az arcán, amitől csak még inkább a sírhatnék fogott el. De nem akartam sírni. Nem érdemelte meg, hogy sírni lásson. - Mi újság veled? Úgy hallottam albérletben élsz, mert még a kollégiumba sem vettek fel. Szegénykém, ez annyira szörnyű!

- Semmi közöd ahhoz, hogy mi van velem! - dühösen rántottam ki a kezemet a szorításából, majd összefontam a karjaimat a mellkasom előtt. Próbáltam határozottnak tűnni, de hiába, a remegő hangomat még így sem tudtam elnyomni. - Azt hittem, hogy a legutóbbi találkánknál pontosan letisztáztuk, hogy egyikünk sem akar hallani a másik felől, szóval  szerintem felesleges tovább firtatnunk a dolgot. Egyszerűen csak lépjünk tovább, és csináljunk úgy, mintha itt sem lenne a másik.

- Ugyan, miért tennénk így? - mosolyodott el ördögien. - Olyan régóta nem láttuk egymást! Csak beszélgetni akarok a legjobb barátnőmmel, ez akkora baj? - nyomatékosította meg azt a két szót, amivel újabb kést forgatott meg a szívemben.

Legszívesebben itt helyben felpofoztam volna őt, egyetlen egy szó nélkül, de tudtam, hogy az milyen következményekkel járna. Amber egy csettintésre tönkre tehette annak az életét, akinek csak akarta, anélkül, hogy akár megerőltette volna magát. Én pedig bármennyire is szerettem volna tagadni, de őszintén szólva egyenesen rettegtem tőle.

- A legjobb barátnőddel?! Ne merészeld magad annak nevezni, mert mindketten tudjuk, hogy sosem voltál az!

- Azta, Jane! Kemény szavak! - gúnyosan lebiggyesztette az ajkait, miközben az egyik kezével platina szőke tincseibe túrt. - Azt hittem, hogy megspórolhatjuk az időnket, és végre magunk után hagyhatjuk a múltat. Elvégre a jövőhéttől kezdve már heti rendszerességgel fogunk összefutni.

- Te meg miről beszélsz? - ráncoltam össze értetlenül a szemöldökömet.

- Mindketten ugyanarra az Egyetemre jelentkeztünk, szóval évfolyamtársak leszünk. Tudod, év-fo-lyam-tár-sak - most úgy csinált, mintha hülye lennék.

- Nem igaz! - tiltakoztam azonnal.

Nem! Ez nem lehet igaz! Nem lehet igaz! - szajkóztam.

- De bizony, hogy az! - bólogatott hevesen. - Ugye, hogy milyen szupi lesz majd? - csapta össze tetetett izgatottsággal a tenyereit. - Olyan kár, hogy Adamet nem ide vették fel. Pedig milyen jó lett volna! Ismét összeállt volna a rendíthetetlen hármas, tudod, mint a régi szép időkben! - a fiú említésére a szívem összeszorult, de olyannyira, hogy erősen az alsó ajkamba haraptam, nehogy eleregyjenek a könnyeim.

Nem akartam sírni. Csak a gyengék bőgnek - emlékeztettem magamat erre.

- Amber, hagyd ezt abba! Mindketten tudjuk, hogy ezt a beszélgetést nincs értelme tovább folytatni. Már nem vagyunk gyerekek - mondtam elszorult torokkal.

- Miért hagynám abba? - fenyegetően egy lépést előre lépett. A szemei élesen villantak rám. - Csak nem azért, mert túlságosan gyenge vagy, és nem bírod magadnak bevallani az igazságot? Egyáltalán mit hagynák abba?! Én csak az igazat közlöm veled, ahogy mindigis tettem! Hát nem veszed észre, hogy senkinek sem kellesz? Semmire sem vagy jó, hát mikor látod már be végre? - gúnyosan felnevetett, bennem pedig ma már másodjára tört össze valami. Talán a szívem, talán az önértékelésem, fogalmam sincs. De egy biztos, minden egyes alkalommal jobban fájt. - Még Adamnek sem kellettél, bár nézz magadra! - undorodva mért végig. - Csont és bőr vagy, a fiúk még egy bottal sem érnének hozzád! Adam is azért szakított veled, mert undorodott tőled!

A könnyeim eleredtek, akármennyire is probáltam magamba fojtani őket. Sós könnyek hullottak végig az arcomon, de a lánynak még a szeme sarka sem rebbent. Eljátszadoztam annak a gondolatával, hogy talán igaza van. Mindenben. Egy nyomorult voltam, aki senkinek sem kellett. Adamnek sem kellettem, hiába hitettem el magammal minden egyes alkalommal, amikor a fiúval voltam, hogy őszíntén, teljes szívből szeretett engem. De a kegyetlen igazság az volt, neki soha nem rám volt szüksége. Mindvégig könnyű szívvel becsapott, mert megtehette. Egy csepp bűntudat nélkül gázolt át az érzéseimen. Mert naív voltam, és nem láttam a saját szememtől. Eddig szentül hittem, hogy másokkal volt a baj, de talán Amber kellett ahhoz, hogy rájöjjek, bennem van a hiba. És mindig is bennem volt.

- Sírsz, Jane? Hát akkor elmondok valamit, hátha ez majd jobb kedvre derít - vigyorodott el gonoszul, aztán a fülemhez hajolt, miközben én hangosan szipogva hagytam, hogy még több sebet ejtsen a szívemen. - Akárhányszor Adamet a csúcsra jutattam, mindig elmondta nekem, hogy tökéletes vagyok és hihetetlenül vonzó. Sosem érzett bűntudatot azután, hogy megcsalt téged. És tudod, hogy miért nem? - suttogta a fülembe. - Mert nem kellettél neki. Szerinted miért nem fektetett meg soha? Mert ő rám vágyott, nem pedig rád, drága! Csak önsajnálatból volt veled annyi időn keresztül. Szóval, mielőtt még azt hinnéd, hogy valaha is szeretett, ki kell hogy ábrándítsalak! Az egyetlen érzelem, amit valaha feléd mutatott az a sajnálat volt.

Mikor elhúzódott tőlem, elégedett mosolyra húzta a száját. Egy darabig még megvető tekintettel fürkészte a könnyáztatta arcomat, aztán egy további szó nélkül el lépett mellőlem, majd felhúzott orral színpadiasan távozott.

Egy örökké valóságnak tűnő percegik  csak álltam ott, a mosdó kellős közepén, megsemmisülve, miközben az agyam Amber szavain kattogott folyamatosan.

Már a következmények sem érdekeltek, csak haza akartam menni, ha egyáltalán Logan lakását az otthonomnak nevezhettem. Mindegy, csak el innen, az volt a lényeg.

A kabátom ujjával lassan megtöröltem a sírástól duzzadt szemeimet, aztán kiviharoztam a mosdóból. Mire kiértem a friss levegőre azt hittem, hogy megfulladok a könnyeim záporától. Nem bírtam tovább, a lábaim végleg feladták a szolgálatot. Hangosan felzokogva rogytam össze a lépcsőn. Abban a pillanatban még az sem érdekelt, hogy valaki esetleg megláthat így, ahogy darabjaimra vagyok törve. Hiába próbáltam elmenekülni, képtelen voltam rá. Amber kegyetlen szavai fogva tartották a testemet és az elmémet is egyben.

Hát nem veszed észre, hogy senkinek sem kellesz?

Semmire sem vagy jó, hát nem látod?

Adam is azért szakított veled, mert undorodott tőled!

Akárhányszor Adamet a csúcsra jutattam, mindig elmondta nekem, hogy tökéletes vagyok és hihetetlenül vonzó.

Sosem érzett bűntudatot azután, hogy megcsalt téged!

Nem tudom mióta ülhettem ott a hideg lépcsőn, mikor hirtelen neszezésre lettem figyelmes a hátam mögül, aztán pedig váratlanul letelepett mellém valaki.

Amikor jobbra kaptam a fejemet Logan arca rajzolódott ki előttem. Akaratlanul is, de azonnal elvesztem azokban a hatalmas kék szemekben. Fogalmam sincs, hogy miért, de ahogy ott csendben bámultuk egymást, melegség telepedett a szívemre. Már nem reszkedtem annyira, mint azelőtt.

A fiú a derekamnál fogva gyengéden magához húzott, én pedig a fejemet a nyakhajlatába fúrtam. Nem szólt semmit, egy szó nélkül tűrte, ahogy kétségbeesetten kapaszkodtam belé. Nem tett fel kérdéséket, végig csendben volt, és talán ez esett a legjobban.

Melegség járta át az összes porcikámat, mert tudtam, hogy most az egyszer volt mellettem valaki.

Valaki, aki nem más, mint Logan.

L O G A N  W H I T E

Jane halkan szipogott, miközben védőövként kapaszkodott belém, bár bevallom ez már haladás volt a részéről. Igazából fogalmam sincs, hogy mi ütött belém, oké? Itt vígasztaltam egy csajt, akit alig pár órája ismertem, ahelyett, hogy a barátaimmal buliztam volna.

Bárhonnan is néztük, ez egyáltalán nem rám vallt. Én eddig minden egyes alkalommal leléceltem, ha a lányok a társaságomban sírni kezdtek, de Jannél valamiért azt éreztem, hogy most az egyszer nem szabad magára hagynom. Hiába nem tudtam, hogy ilyenkor mégis mi a francot is kéne csinálnom, nem menekültem el.

Jane a gondolataimból kirángatva mocorogni kezdett a karomban, a következő pillanatban pedig már el is húzódott tőlem. Amikor a tekintetünk találkozott egymással, elég rendesen sikerült lefagynom.

Félre ne értsétek, nem állt szándékomban kigúnyolni a lányt, de a kinézete... elég érdekes volt.

A haja kócosan össze-vissza meredezett, világos szempárja vörös színben pompázott, a szemei alatt pedig apró piros foltok jelezték, hogy rengeteg könnyet sírt ki magából.

- Jól vagy? - kérdeztem rá, holott nem úgy tűnt, mint aki olyan fergetegesen érzi magát.

- Sz-szerinted? - hüppögve megforgatta a szemeit. A szemét forgajta, ez már jó jel. - Úgy nézzek  én ki, mint aki j-jól van? - válaszolta cinikusan, majd feltápászkodott a lépcsőről és várakozóan pillantott le rám. - J-jössz?

- Hova? - vontam fel kérdőn a szemöldökömet.

- Hát haza! - újabb szemforgatás.

Haza? Nem szívesen léptem volna le ilyen korán, hiszen ez volt az utolsó buli, amin ezen a nyáron részt vehettem. Másrészt viszont, itt volt mellettem Jane, akivel fene se tudja mi történt, de látszólag eléggé megviselte a dolog, bármi is legyen az. Ez elég ok volt arra, hogy elhagyjuk a bulit, nemde?

- Oké - sóhajtottam fel végül, majd én is feltápászkodtam a lépcsőről. - Csak írok gyorsan egy sms-t Deannek, hogy leléptünk, jó? - válaszul csak aprót bólintott a fejével.

Logan White : Mi léptünk Jannel.

Logan White : Hétfőn látlak.

Miután gyorsan bepötyögtem az üzenetet a zsebembe süllyesztettem a mobilomat.

- Mehetünk? - kérdeztem rá óvatosan, amire ismét csak egy egyszerű bólintás volt a válasz. Bár nem vártam tőle többet.

Amint elővettem a kocsi kulcsot elindultunk a parkoló felé. Útközben egyszer sem szóltunk egymáshoz, kínos csend telepedett le közénk. Jane a gondolataiba volt merülve, én pedig nem egy átkot sóztam magamra, amiért ennyire jószívű voltam, és hagytam kárba vészni az estémet.

Amikor a fekete Range Roverhez értünk, kinyitottam neki az anyós oldal felüli ajtót, ő pedig maga elé bámulva egy szó nélkül beszállt a járműbe. Miután körbe kocogtam az autót, én is beültem a vezető üléshez, majd begyújtva a motort elindultunk.

Útközben egyszer sem voltunk képesek egymáshoz szólni, csak néha egy-egy röpke pillanat erejéig egymásra pillantottunk.

Jane kifelé bámult az ablakon át, az utcai lámpák fénye pedig ennek következtében tökéletes rávilágítást adtak az arcára. És be kellett hogy valljam, ebből a szögből valamiért sokkal különlegesebbnek találtam, mint eddig. Az orra pisze volt, az ajkai picik voltak, ám annál húsosabbak. Hatalmas zöld szemeit sűrű, hosszú pillák keretezték, a bal szeme alatt pedig egy anyajegy helyezkedett el, amit csupán csak pár másodperccel ezelőtt sikerült felfedeznem. Igen, kifejezetten gyönyörű volt.

- Miért nézel? - fordította felém hirtelen a fejét, az arca még mindig érzelemmentes volt, de legalább már nem dadogott.

- Nem néztelek - tiltakoztam azonnal, miközben ismét az útra szegeztem a tekintetemet.

- Nem vagyok vak, ugye tudod? - válaszolta gúnyosan, míg félszemből láttam, ahogy éppen gyilkos tekintettel méregetett.

- Biztos vagy ebben? - vigyorogtam rá szélesen.

- Mindegy, hagyjuk! Reménytelen vagy - lemondóan megcsóválta a fejét, majd fújtatva újból az ablakra vezette a tekintetét. Ezután pedig többet nem szóltunk egymáshoz a haza felé tartó úton.

Amikor leállítottam a motort a garázsban, Jane olyan gyorsan pattant ki az autóból, és sietett ki a lépcsőházhoz, hogy alig tudtam utol érni. Nem tudtam, hogy most csak szándékosan büntetni akart az előbbiért, vagy csak éppen nagyon dühös hangulatában volt.

Igen, kifejezetten mérges volt. A szemei szikrákat szórtak, az arca kezdett teljesen elvörösödni és a lábait folyamatosan rángatta. Fogalmam sem volt arról, hogy ki, vagy mi váltotta ki ezt belőle, de nem állt szándékomban kérdőre vonni. Legalábbis nem most, a viselkedését látva. Jobban teszem, ha jó mélyre száműzöm a kíváncsi énemet - gondoltam magamban. Végül ígyis tettem.

Amikor beléptünk a lakásba egy további szó nélkül váltunk szét a folyosón, mindketten a saját szobáink felé vettük az irányunkat. Éppen azon töprengtem, hogy mit hozzak össze másnap reggelire, amikor a hátam mögül váratlan neszezést észleltem, ehhez pedig társult egy apró bökés a vállamon pár pillanattal később. Érdeklődve fordultam a lány felé, akinek az arca paradicsomokat megszégyenítő színben pompázott. Nem tudtam eldönteni, hogy még mindig mérges-e, vagy csak zavarban volt.

- Ohm.. Figyelj Logan, az van, hogy nem tudom, hogy fogsz reagálni most erre. De kérlek ne akadj ki annyira! Nem tudom, de jó ötletnek tartanád, ha ma este együtt aludnánk?

Teljesen letaglózott a kérdés. Őszintén, egyáltalán nem erre számítottam. A lány, aki már az első találkozásunknál enyhén szólva kifejezte, hogy nem vagyok szimpatikus számára, most arra kért, hogy osztozkodjak vele egy ágyon.

- Nem akarok egyedül lenni, mert biztosan egész éjszaka nem tudnék aludni a gondolataimtól... szóval arra gondoltam, hogy tudod, ha van mellettem valaki, akkor úgy könyebb lesz majd - hadarta el kétségbeesetten, mikor már túl sokáig várattam a választ illetően.

Elmosolyodtam.

- Nem félsz attól, hogy alvás közben megerőszakollak? - vontam fel kihívóan a szemöldökömet, mire a lány döbbenten kapta rám a tekintetét, szemei pedig hatalmasra nyíltak. - Nyugi már, csak vicceltem!

- Ja, akkor jó - zavarában lehajtotta a fejét. Őszintén, aranyos volt.

- Egyébként pedig igen, aludhatsz velem - sóhajtottam fel végül, mire egyszer csak rám kapta a tekintetét a padlóról, száját pedig egy apró mosolyra húzta.

Végezetül pedig már mindketten az ágyában voltunk, persze tisztes távolságot tartva egymástól. Még mindig nem tudtam elhinni, hogy én ebbe tényleg képes voltam belemenni.

- Jó éjszakát, Logan! - suttogta mellettem a lány, mire szélesen elmosolyodtam.

- Jó éjszakát, Jane! - fordultam a fal felé.

Így történt hát, hogy én Logan White egy ágyon osztozkodtam Jannel, anélkül, hogy lefeküdtem volna vele.

Abszurd, mi?