Dollie

Azt hiszem, nem kell azt mondanom, hogy szinte féltem, amikor mellettem szívták fel a port. A lábam és a karom remegett, a gyomrom görcsbe rándult. Azt tudtam csak, hogy ez így nekem nem tetszik, és ha kell, akkor soha többé nem fogok négyükkel találkozni, kivéve Mickkel. Nem akarom magamat bajba sodorni - főleg nem drogokkal és alkohollal. Hát még akkor mennyire meg voltam rémülve, amikor Nikki megpróbált felszedni! Elgondolkoztam azon, hogy miért mondta azt, hogy Mick féltékeny rá. Tényleg csak arra kellenék Marsnak?

Valahogy ez az este nem sikerült jól: Denise-zel szakított Tommy, én pedig azon agonizálok, hogy Mick vajon akar-e tőlem valamit. Rendben, elhívott egy randira, és tudom, hogy nem kéne Nikki részeg és betépett mondatával foglalkoznom, de akkor is zavar ez a tudat. Nem kéne ezzel foglalkoznom, mert Mick nem egy olyan embernek tűnik, aki csak kihasználna. Ha csak arra kellettem volna neki, akkor azt már rég megtette volna - helyette elvitt a kórházba, mellettem aludt, és mindenféle hülyeségről volt hajlandó velem beszélgetni, ma pedig elhívott egy randira.

Vagy lehet, hogy a randevún fog kihasználni?

Veszek egy mély levegőt, és megrázom a fejemet, hogy elűzzem ezeket a gondolatokat.

Inkább töröm el az összes csontomat, inkább élek át egy olyan fizikai fájdalmat, amibe belehalok, minthogy újra összetörjék a szívemet. Matthew miatt már megjártam azt a Poklot, amit akkor érez az ember, hogyha összetörték a szívét - nem akarom a válásom után szinte közvetlenül átélni ezt.

Megállok az egyik saroknál, ahol majd le fogok kanyarodni, hogy hazafelé vegyem az utat. A banda lassan utolér engem. Vince és Tommy rohannak előre, mellettük a lánnyal, akit ketten szedtek fel, utánuk Josephine kullog, és a sort Mick zárja, hóna alatt Nikkivel, akit a nemrég jól megrugdosott. Amikor elém érkezik, elengedi a basszusgitárost, aki minden nyikkanás nélkül elterül a földön, és megáll elém.

- Akkor holnap? - kérdezi. Lassan bólintok, és a szemébe nézek. A sötét éjszakában szinte ragyog a kék szeme.

- Igen - mondom halkan, de egy mosoly megbújik a szám szélében, amit lehet, hogy Mick nem lát a sötét miatt.

- Szuper. - Bólint. Óvatosan végigsimít a karomon. A gerincemen kellemes borzongás fut végig, a lábam elgyengül, és ha nem lenne elég akaratom ahhoz, hogy állva maradhassak, ráesnék Nikkire, aki szó szerint a lábaim előtt hever. Most Mick bólint, és már indulna is, de én megszólalok:

- Már várom. Mindennél jobban. - Ezt őszintén mondom. Nem látom az arcát, de biztosra veszem, hogy egy apró mosolyra húzza az ajkát.

- Aranyos vagy - bókol. A fülem mögé tűrök egy fekete tincset, és a sarkamon billegve lenézek a járdára. - Jó éjt, Doll! - köszön el. A karja alá veszi Nikkit, felmordul a háta miatt, majd elindul a többiek után.

Az úton azon gondolkozom, hogy ha Nikki nem állt volna be, és tudna normálisan menni, akkor vajon hazakísért volna? Ezt már nem fogom megtudni. Pedig nagyon jólesett volna, hogyha megerősítené azzal, hogy hazakísér azt, hogy nem csak egy gyors kaland leszek neki.

Néhány napja ismerem, és úgy érzem, mintha már ezer éve jóba lennénk.

Kit akarok átverni azzal, hogyha azt mondom, hogy nem kedvelem Micket? Már akkor fontos volt nekem, amikor találkoztunk. Pedig akkor még nem is ismertem annyira. Megtetszett a külseje - az, hogy a haja kontrasztban áll a bőrével és a szemével -, a szarkasztikus humora, az, hogy komoly, és még a végtelenségig tudnám folytatni ezt a listát.

Honnan tudod, hogy szerelmes vagy?

Onnan, hogy csak rá gondolsz, csak vele akarsz lenni, és a rózsaszín ködtől, ami elborítja az agyadat, nem látsz semmit. Ilyenkor minden szép és jó.

Addig, ameddig nem kezdesz el aggódni, hogy ki fog téged használni.

Vagy össze nem tör téged.

Denise-nek az utóbbi fordult elő. Tommy mocskos módon összetörte őt. Nise rajongott Tommyért, és ez fordítva is igaz volt - csak Lee pánikolni kezdett amiatt, hogy apa lesz. Valamennyire rosszul érzem magamat amiatt, hogy nem vigasztaltam meg Denise-t - az egyik legjobb barátnőm, olyan, mintha a húgom lenne, és kötelességemnek érzem azt, hogy ott legyek neki, amikor rosszul érzi magát.

Befordulok a következő sarkon, és Denise lakása felé veszem az irányt. Szerencsére nem lakik messze a Sunset Striptől - nemrég hagytam el ezt az utat -, így nem kell messzire mennem.

Megállok a panelház előtt, és megnyomom a kapucsengőt. Remélem, hogy nem alszik. Nem akarom felébreszteni, ha már alszik.

Fél perc múlva beleszól a telefonba.

- Halló? - szól bele sírós hangon nyöszörögve. Elszomorodok, amikor meghallom, hogy sírt. Nem szeretem szomorúnak látni a hozzám közel álló embereket.

- Szia, Nise - köszönök neki. - Felmegyek hozzád, jó? - mondom. Tudom azt, hogy már csak azzal sokat segíthetek valakinek, ha meghallgatom, mi bántja őt.

- Rendben - szipogja. Leteszem a kaputelefont, és hallom, ahogyan sípol valami, ezzel jelezve, hogy kinyitotta az ajtót. Belépek a lépcsőházba, és felmegyek a lakására. Bekopogok az ajtón, és kisvártatva kinyitja. Amikor meglátom, egyből átölelem. Óvatosan viszonozza a gesztust, és belefúrja a vállamba az arcát. Az egész teste remegni kezd, a könnyei pedig eláztatják az ingemet. A nem bekötözött kezemmel simogatni kezdem a hátát. Beljebb megyünk a lakásba, becsukom az ajtót, majd újra átölelem. Nekem is legörbül az ajkam - megszakad a szívem, amikor így látom őt. Pontosan tudom, hogy milyen ez az érzés - csak én úgy éltem át, hogy nem lenne jó, ha gyerekem lenne. Denise sokat segített nekem a válás után, és aközben is. Megviselt ez az időszak; de ő ott volt nekem, és hajlandó volt minden nap végighallgatni ugyanazt az unalmas, szomorú monológot, mint amelyet az előző napon mondtam neki. Most én segítek neki - ha nem is átkozom meg Tommyt, legalább meghallgatom Denise-t, átölelem, és hagyom, hogy dőljön belőle a szó.

- Pedig én annyira hittem kettőnkben! - sírja. A lába már annyira remeg, hogy a földre rogy. Az arcát a tenyerébe temeti. - Cserbenhagyott. Nem csak engem, hanem a kicsit is. És bassza meg, már most annyira hiányzik Tommy! - Kiabálás közben sokszor elcsuklik a hangja. Kinyújtom a kezemet, hogy felsegítsem a padlóról. Besegítem a szobájába, leültetem az ágyára, és mellé telepedek. A zsebemből kiveszem azt a néhány zsebkendőt, amit magammal hoztam, és odaadom neki. Megtörli a szemét, kifújja az orrát, de ezután újra elkezd sírni. A hátára dől, felhúzza a lábát, és átölel egy párnát.

- Annyira fáj, hogy nincsen itt. Elrontottam valamit?

Megrázom a fejemet.

- Mindent tökéletesen csináltál. Azt is, hogy nem veteted el a kisbabát - válaszolok. Szipogni kezd.

- Vele szeretnék lenni! Mindig is vele akartam lenni! Szeretem őt! Tudom, már nem kellene, amikor dobott engem, de még mindig kurvára szeretem!

Felsóhajtok.

- Fájdalmas dolog elengedni valakit, akihez ragaszkodsz. Ráadásul ennyire.

Mellé dőlök, és átölelem. Perceken keresztül sír a karjaimban, majd végül elalszik. Mélyet sóhajtok, és elmerülök a gondolataimban. Mi lesz holnap? Mi lesz Denise-zel? Mi lesz velem? Mi lesz Mickkel?

»«

Otthon későn kelek fel. Miután elaludt Denise, ott maradtam még húsz percet, és elindultam hazafelé. Még mindig sajnálom Lane-t. Ezen nehezen fogja magát túltenni.

Percekig fekszem a hátamon, és igyekszem kiüríteni a fejemből a zsongó gondolatok.

Valahogyan mégis eszembe jut az, hogy randim lesz Mickkel, és ettől a gondolattól egy hatalmas, fülig érő mosoly húzódik az arcomra, a szívem olyan hevesen kezd el verni, hogy már szinte ütögeti a bordámat. Érzem, ahogyan elpirul az arcom. Lassan felülök, az ágyam széléhez kúszom, és felállok.

Délután háromkor fogok találkozni Mickkel, a Horn Ave és a Sunset Strip sarkán található kis kávézónál. Rápillantok az órára, ami a falamon lóg. Tizenegy óra lesz hat perc múlva.

Ebéd után átöltözöm, majd fél három körül elindulok a kávézóhoz.

A séta alatt még jobban kalimpál a szívem, mint reggel. Vajon milyen lesz vele ez a randevú? Hogyan fog viselkedni? Úgy, ahogy mindig is szokott, vagy romantikusabb lesz? Vagy barátságosabb? Vagy... Mi van, hogyha nem fog jól elsülni ez a találkozó? Mi lesz akkor, ha valami meg fogja akadályozni azt, hogy jól érezzük magunkat? Istenem, úgy érzem magamat, mint egy kamaszlány, aki élete első randijára megy - pedig már sokan voltam.

Szinte hallom a fülemben a szívem lüktetését. A szívem és a fekete magassarkúm felváltva koppan - ettől még idegesebb leszek. A lábam remegni kezd a félelemtől - csak azt tudnám meg, mégis mi okom van arra, hogy féljek.

Lassan lenyomom a kávézó kilincsét. Amikor kinyitom az ajtót, a szemöldökfa fölé akasztott csengettyű megszólal, ezzel jelezve, hogy új vásárló érkezett az üzletbe. Köszönök, majd egy eldugott, az egyik sarokban elhelyezkedő asztalhoz leülök. Felteszem a kezemet az asztalra, és az ép kezem ujjaival dobolni kezdek az asztalon. A bárpult mögötti, a mikró tetejére helyezett digitális órára nézek.

14:53 - olvasom le a kijelzőről.

Micknek még van hét perce arra, hogy ideérjen.

Időben ideér - nyugtatom magamat.

A szívem már annyira ver, mintha két vödör feketekávét megittam volna, ráadásul egyszerre.

Az ajtó fölötti csengő újra megszólal. Mosolyogva és reménykedve odanézek.

A szívem kihagy egy ütemet.

Az arcomból kiszökik az összes vér, és érzem, ahogyan kihűl a vérem hiányától az arcbőröm.

A lábam és a karom citerázni kezd.

A lélegzetem egy pillanatra elakad.

Magas, öltönyös sziluettje belép a helységbe. Megigazítja a nyakkendőjét, a haját hátrasimítja, és végigsimít a fehér, ránctalan inggel borított mellkasán. A mozdulatait, a körülöttem lévő világ minden rezdülését lassabban látom. Sokkal lassabban. Úgy méri végig a kávézó minden egyes részletét a tekintetével, mintha az ő birtokában állna. Behúzom a nyakamat a vállam közé, előrébb csúszok, és imádkozom, hogy ne vegyen észre. Behunyom a szememet, és amikor kinyitom, ott áll előlem ő. Már csak a puszta jelenlétével feltépi azokat a sebeket, amik nagy nehezen meggyógyultak.

Utálom ezt a férfit.

Miért van mindenhol ott? Mintha azon lenne, hogy tönkretegye az életemet. Azt az életemet, amibe nem tartozik bele - és nem lesz a része.

- Szia, Doll - köszön Matthew.

- Ne hívj így - mordulok rá. Összefonom a karomat a mellkasom előtt. Mick szájából sokkal máshogyan hangzik az, hogy „Doll". Matthew szájából durván hangzott ez, Mickéből viszont lágyan.

- Kicsi a világ - próbál meg beszélgetni.

- Egy akkora marhának, mint amekkora te vagy, csak kicsi lehet a Föld - szólok be neki. Kikerekedik a szeme, és hátrahőköl.

- Vársz valakire? - kérdezi.

- Nem tartozik rád - ignorálom. Nem szoktam ilyen lenni. De ő az ex-férjem, aki összetört, aki amiatt vált el tőlem, mert beteg vagyok, és nagy valószínűséggel a gyerekem is az lenne. Ekkora hülyeséget! Idegesen kifújom a levegőt az orromon.

- Akkor vársz valakit - következteti.

- A francba most már, nem várok senkit se! - csattanok fel.

Miért pont ekkor ért ide Mick? A torkom összeszorul, és legszívesebben bőgnék, amiért ez mondtam, de sajnos nem tehetem meg.

Mick összeráncolja a homlokát, összefonja a mellkasa előtt a karját, és a padlót kezdi el nézni. A fekete haja előre omlik. Belerúg a földbe.

- Szia, Dollie. - Nem a becenevemen szólított. A nevemet hidegen mondta ki; eddig akárhányszor hagyta el a nevem a száját, mindig melegséggel ejtette ki. Most nem így tett. És ez szíven ütött. Megfordul, majd a bőrdzsekije zsebébe dugva a kezét kiviharzik a kávézóból. Felállok, utána akarok menni, de Matthew belemar a vállamba, ezzel arra késztetve, hogy maradjak. A fájdalom belenyilall a bőrömbe, az izmomba, a csontonba, és a szívembe, amiért emiatt a seggfej miatt elment Mick.

- Ki volt ez?

- Mick nem „ez", hanem „Ő" - javítom ki. - Az a férfi, akibe beleestem. Aki sokkal jobban bán velem, mint ahogyan te valaha. - Szúrós tekintettel nézek rá. - Elítéltél amiatt, amiről nem tehetek. Ő elfogad így. Erre megint jössz, és elrontasz mindent... faszfej - fröcsögöm.

Kitépem a vállamat a szorításából, megigazítom a vállamon a táskámat, és Mick nyomába eredek.

Nem lehet így vége ennek. Van valami közöttünk, és nem engedem ezt elveszni. Meglátom az úton. Megkönnyebbülten felsóhajtok, amiért megtaláltam. Az egészséges karommal integetni kezdek - nem látja, de ha felém fordul, észre fog venni.

- Mick! - kiabálom torkom szakadtából a nevét. Néhány ember rám néz, amiért kiabáltam, de ez most pont nem érdekel. - Mick! - szólok neki még egyszer ugyanolyan hangosan. Mindenki tekintete rám szegeződik, csak az ő acélkék szeme nem néz rám.

Összetörhetek, amiért lehet, hogy elvesztettem őt?