Iceman temetését másnapra tervezték. Az egész squadron úgy döntött, hogy el megy rá. Én az előtte lévő estét a családdal töltöttem. A két gyerek, Matthew és Vanessa is haza jöttek természetesen.

Reggel együtt készülődtünk. A régen használt díszegyenruhám szerencsére még épp jó volt rám. Mikor mindenki kész lett, bezsúfolódtunk Matt Mazdájába és elindultunk a temetésre. A kocsiban most nem volt vidám a hangulat. Mindenki magába fordult, hiszen Iceman személyében mindannyian apát és férjet vesztettünk el.

A temetésen a családdal álltam az első sorban. Többen jöttek oda részvétet nyilvánítani. Sarah nagyon rossz állapotban volt, így főleg Matt beszélt a rokonokkal. Pontban délben elkezdődött a ceremónia. Gyönyörű szép katonai temetés volt, díszlövésekkel és repülőkkel. Pont olyan, mint amilyet a Csendes Óceáni Flotta Parancsnoka megérdemelt.

-Tetszett volna neki. - nevetett kínjában Vanessa a temetés végén.

-Igen. - többre nem futotta tőlem, mivel a torkomat továbbra is erősen fojtogatta a sírás. Az emberek lassan elmentek, végül pedig mi is távoztunk.

Estefelé Cyclon berendelt és felajánlotta, hogyha kell abba hagyhatom a gyakorlást és pihenhetek. A lehetőséget visszautasítottam, mert jelenleg a repülés volt az egyetlen lehetséges gyógymód a fájdalmamra.

Ezután nem volt kedvem se visszamenni Sarahékhoz, se a laktanyára, így Jake haverjának a háza felé vettem az irányt. Az út így gyalog kicsit hosszabb volt, de nem bántam, mert kellemes meleg nyári este volt. Az út lehető leghosszabb részét a parton tettem meg, figyelve a pakoló családokat és késői fürdőzőket. Így nézve a világ mintha mit se változott volna. Persze nem gyászolhat mindenki minden egyes ember haláláért, hiszen akkor a világ nagyon sötét hely lenne, de azért fura volt a boldog arcokat látni, miközben többünkben egy világ szakadt meg.

A kis ház megnyugtatóan csücsült a fák szegélyezte partvonalon. A lábtörlő alatti kulccsal kinyitottam a bejárati ajtót, majd beléptem. A csend szinte tapintható volt, de nem bántam. Leheveredtem a kanapéra és úgy ahogy voltam elaludtam.

Reggel a madarak dala keltett. Kinyújtóztattam elgémberedett tagjaimat, majd bevetettem magam a fürdőbe. Rémesen kényelmetlen dolog melltartóban aludni!

A reggelimet a bázis felé rohantamban fogyasztottam el. Mikor végre beestem az eligazítóba, már mindenki ott volt, kivéve Paybacket és Mavericket. A százados helyett Cyclon emelkedett szólásra.

-Jónapot. Némi változás történt a csapat összeállítását illetően. Mint tudják igen sajnálatos módon Fitch hadnagy a tegnapi katapultálás során eltörte a karját. Mivel ő kétüléses gépet vezetett, így normális esetben a párja is kiesne. De szerencsénkre Jestone hadnagynak van tapasztalata ilyen típusú gép vetésében is. Épp ezért a mai naptól fogva Fanboy párja nem más, mint Fizzy.
A másik változtatás a kiképző terén történt. Mától nem Mitchell százados a kiképzőjük és a küldetés paraméterei is újak. - Cyclon éppen belefogott volna a részletek ismertetésébe, amikor az elemző képernyőn megjelent egy gép.

-Maverick a kontrollnak. Berepülök az alfa ponton. Zöld körzet megerősítést kérek!- hallottuk az ismerős hangot. Minden erőmmel azon voltam, hogy ne vigyorogjak túlságosan feltűnően, de Cyclon pillantásából ítélve ezen a téren elbuktam.

-Ööö... - szólt a meglepett hang a rádióban. - Zöld körzet megerősítve, de nem látok bejegyzett repülést önnek...

-Nos, én akkor is repülök. - jelentette ki Maverick magabiztosan.

-Fasza... - súgta hangosan Phoenix.

-Új idő a célig két perc tizenöt másodperc! - a százados szavaira a kijelzőn váltott is a visszaszámláló.

-Kettő tizenöt?! Az lehetetlen... - morogta Fanboy.

-Maverick elindult a végső célpontig! - azzal a férfi berepült.

A következő két percben csak a százados erőlködésre utaló hangjait hallhattuk, levegőt senki nem vett. Amikor Mav berepült a völgybe a feszültség a tetőfokra hágott. Kioldotta a bombát, és azzal a lendülettel felfelé fordította a gép orrát. A gravitációs erő ostromolta a repülőt és ezzel a pilótát is, de a százados kibírta. Már nagyon közel járt a Koporsó Sarokhoz! Többen felálltunk idegességünkbe.

Amint Mav átfordult a gerincen a csapat üdvrivalgásban tört ki és még Cyclon is megengedett magának egy elismerő mosolyt, mielőtt az irodájába rendelte volna a századost.

-Ami pedig magukat illeti: - fordult hozzánk kissé morcosan. - Itt maradnak a bázison, mert délután mind ettől függetlenül igenis repülnek. - azzal kiviharzott a teremből.

-Hát ez zseniális volt! - lelkendezett Fritz. - És ahogy simán célba talált a bombával!

Az egész csapat Maverick fantasztikus repülését dicsérte és elemezte, kivéve egy valakit. Ez az egy kivétel Bradley volt. A szemem sarkából sikerült kiszúrnom, ahogy kislisszol az ajtón. Pár pillanatnyi habozás után úgy döntöttem, hogy most kell beszélnem vele, hiszen egyszer úgy is meg kell ezt lépnünk. Sok évnyi barátságot nem dob el csak úgy az ember.

Sajnos mire sikerült észrevétlenül kijutom a teremből, Bradley már látótávolságon kívülre került. Tekintettel arra, hogy fogalmam se volt merre mehetett, a módszeres keresés mellett döntöttem. Benéztem egy-két szobába és terembe, sőt, minden bátorságomat összeszedve még a férfi öltözőbe is beszaladtam körülnézni.

Már éppen feladtam volna a keresést, amikor beugrott, hogy mi az a tökéletesen egyértelmű hely, ahol még nem voltam, pedig szinte teljesen biztos, hogy Bradley ott lesz. Futva tettem meg az utat a Képteremig, és sejtésem be is igazolódott. Bradley valóban ott volt. Jó szokásához híven háttal ült az ajtónak, és mivel az nyitva is volt, könnyedén be tudtam osonni anélkül, hogy észre venne. Csak akkor figyelt fel rám, amikor megszólítottam.

-Bradley... - kezdtem idegességemben olyan magas hangon, ami még a denevéreket is megszégyenítené. A férfi kikapcsolta a mobilját amin éppen pötyögött valamit, lassan felállt, majd hátra fordult és a szemembe nézett. Szólni nem szólt, csak merev tekintettel bámult, amivel nem kicsit zavarba hozott. - Én csak azt akartam mondani... hogy... hogy sajnálom... - dadogtam. - Sajnálom, hogy nem mondtam el neked, hogy mit érzek Jake iránt és hogy...

Bradley odalépett hozzám. A köztünk lévő távolságot hosszú lábainak köszönhetően gyorsan letudta. Hozzám érve felemelte az egyik kezét és mutató ujját finoman a számra helyezte, jelezve, hogy maradjak csendben.

-Nem kell bocsánatot kérned Mixi. Nem a te hibád. Senki nem maga dönt arról, hogy kibe szeret bele. Főleg a te korodban, ilyenkor még nagyon dolgoznak a hormonok. Én szeretnék tőled bocsánatot kérni, amiért nem támogattalak, pedig ezt kellett volna tennem. Csak hát nagyon féltelek téged. Hiába mondtad, hogy a kor egy szám, az hogy Jakel együtt vagytok, finoman szólva egy szabályellenes. Én nem fogok a szerelmetek útjába állni, de nagyon kérlek, hogy vigyázz magadra Mixi.

Próbáltam szólni, de nem jött ki hang a torkomon, csak tátogtam mint egy partra vetett hal. Bradley látta ezt rajtam, de ő se szólt, csak még közelebb lépett hozzám és szorosan átölelt.

-Szeretlek. - súgtam bele a mellkasába.

-Én is téged húgi.

Végre minden a helyére került. Az életem újra egy kicsit vidámabb lett, mert visszakerült belé Bradley Bradshaw, a világ legjobb emberének fénye. Ebben a pillanatban nem tudtam semmi miatt aggódni, még a küldetés miatt sem, amiről lehet sosem jövünk haza. Nem lesz baj, amíg Bradley és Jake mellettem vannak. Addig minden tökéletes...