Félek. Remélem, hogy sötétzöld, csipkével és fodrokkal díszített maszkom leplezi idegességem. Izzad a tenyerem, díszes szoknyámba törlöm. Kétségbeesetten próbálom elnyomni kezem erős remegését, ökölbeszorítom, majd kiengedem. Rengetegszer megismétlem ezt a folyamatot, de nem segít.

Xavér oldalán, összefűzött ujjakkal lépkedek, Kael mögöttünk jön. Igyekszem kihúzni magam és felszegni az állam, felvenni egy igazi úrihölgy lenéző, büszke pillantását. Nagy levegő, ki és be. Nincs baj, mindjárt bent vagyunk.

Nem igazán figyelek a körülöttem lévőkre, inkább csak némán szemlélem a terepet, ami tőlem igazán szokatlan. Hagyom, hogy Xavér húzzon, és intézze a bejutást, nekem nem kell tennem semmit. A vörös hajú fiú felmutatja a meghívót, vált pár szót az őrökkel, de nem tudom, hogy pontosan mit, elveszek a környezetem szemlélésében.

Egy hosszú, széles lépcsőn lépkedünk a terebélyes, faragott kétszárnyúajtóhoz.
Szinte elsüllyedek a minden bizonnyal drága, bársonyos piros szőnyegben, a színes üvegű lámpások szivárvány színnel ragyogják be az éjszakát. A hely elegáns, fenséges és egyértelmű, hogy gazdagok lakják, de mégis, valamiféle barátságos szerénységet áraszt, képtelenség lenne megmagyarázni, hogy pontosan mit is. Érthetetlen módon, egyszerre szörnyen ismerős és idegen.

A bálterem még az eddigieknél is pompásabb. A plafonról két óriási üveg csillár lóg, látszik, hogy az összes darabjukat nagy odaadással készítették el, abban bízva, hogy később valaki jó pénzt fizet értük. Hatalmas ablakok sorakoznak egymás mellett, keretüket arannyal vonták be, és napközben puha, vörös selyem függönyök takarják el őket a kíváncsi szemek elöl. Hogy a táncot könnyebbé tegyék, itt nem borították a márványpadlót süppedős szőnyeggel.

- Kali, jól vagy? - keresi tekintetemet Xavér, enyhén felemeli a fejem. Aggódóan vizslatja vonásaimat, sejtésem szerint annak a jelét kutatva, hogy elbizonytalanodtam. Természetes, hogy visszafordulnék, de nem adom fel, megacélozom elmémet.

- Jól, persze - felelem, és gyorsan elnézek felőle. Olyan, mintha íriszei még az egyszerű, királykék álarca mögül is átlátnának hazugságomon. - Kael?

- Ott van - mutat a folyosóra kikémlelő srác felé, arcára nyugtalanság ül ki. - Itt el kell válnunk. Ígérem feltartom Antost, még véletlenül sem fog a kincstár felé menni, rendben? - Bólintok, ő folytatja. - Ne aggódj, nem lesz baj. Nem hagyom, hogy közel menjenek hozzátok. Nektek csak annyi a dolgotok, hogy kihozzátok a brosst.

- Igen, csak ennyi - mosolygok végtelenül erőltetetten.

- Vigyázzatok magatokra! - mélyül el hangja, amitől a mondanivalója még jelentőségteljesebbnek hangzik. Biccentek és enyhén ráharapok alsó ajkamra.

- Megyek - jelentem ki, cseppet sem magabiztosan. Mennyivel nyugodtabb lennék, ha Xavér mellett maradhatnék!

Egy pillanatra úgy látom, hogy szemeiben tompán fájdalom csillan, de hamar tovaszáll, és arra jutok, hogy csak képzeltem. Egy percig úgy látszik, hogy Xavér utánam akár nyúlni, de leküzdi a késztetést. Tisztában van vele, hogy egy ilyen helyen, egy ekkora tömegben sok embernek feltűnne, nem lenne illendő. Most nem Karnik piacán vagy a Vorden villában vagyunk, hanem egy bálon telis-tele a város legbefolyásosabb és egyben legmaradibb uraival és hölgyeivel.

Egy utolsó pillantást vetek a másikra, majd Kael felé indulok. A színes anyagok, csillogó ékszerek, orrfacsaróan erős parfümök, behízelgő kacagások és szavak, és a zene kavalkádjában török előre. Megszoktam már a fülledt zsúfoltságot, és a rengeteg egyszerre érkező ingert, de ez most más. Felfordul a gyomrom a sok pénzes pojácától, akik itt bájolognak egymással, és esküdni mernék rá, hogy az előbb egy arany fogat láttam felvillanni.

Szánalmas, ez az első ami beugrik róluk. Annyi dolgot tehetnének a vagyonukkal! Körbejárhatnák az egész országot, vagy akár a világot! Egzotikus helyeket látogathatnának meg, különleges ételekkel, talán még a Lakrim-tengernél is sokkal nagyobb óceánhoz is sikerülne elutazniuk.  Azonban ők inkább csak kiskirályként üldögélnek a kincs halmuk tetején, és ruhákra és nagy házakra költik mindenüket. Ilyen pocsékolást! Ennél még a szerencsejáték is jobb.

- Gyere! - int nekem Kael, és kivételesen engedelmeskedem neki, a tervben nincs helye vitának vagy ellenkezésnek.

Vállt-vállnak vetve, céltudatosan lépkedünk át az óriási táncteremből a társalgóba. Itt még nem kell annyira vigyáznunk, hisz még itt is szinte végeláthatatlan a tömeg. A pezsgő bódító, alkoholos illata felerősödik, ahogy magunk mögött hagyjuk a táncolókat, viszont a zene, habár még mindig hallható, de halkul és lágy csevej hangja veszi át a helyét.

- Most merre? - súgom hatalmas műmosollyal Kaelnek.

- Meg kell találnunk a cselédfolyosót - válaszol.

- És pontosan hogyan akarsz odajutni? - kérdezem tőle, mintha őt Arvid több részletben avatta volna be, mint engem.

- Szerinted bárkinek is gyanús lesz, ha két fiatal egy felhevült tánc után egy eldugott helyet keres, ahol senki nem nyit rájuk? - fordul felém felvont szemöldökkel. Ajkain kihívó vigyor játszik.

- És még rám mondják, hogy szégyentelen... - morgom, és érzem, hogy egészen a fülem hegyéig elönt a forróság, vörösséget hordozva maga után. - De igazad van - sóhajtok.

- Csak vihogj, mint egy idióta, és nem lesz semmi baj - lágyul el hangja, egészen bíztatón. Talán megsajnált.

Úgy teszek ahogy mondja. Kuncogok, mint valami megveszett fruska, és hagyom, hogy húzzon. Kael nem tévedett. Néhányan fej csóválva utánunk pillantanak ugyan, de félreállnak, és sikerül feltűnés nélkül kijutnunk közülük.

Rengeteg kacskaringós lépcsősort és folyosót kell végigjárnunk ahhoz, hogy elérjük a célunkat. Akárhányszor egy cseléd a közelünkbe jön, mi elbújunk vagy igyekszünk ifjú szerelmeseknek tűnni és pironkodva nézni. Senki nem fog gyanút, észre sem vesznek. 

Mikor végre megtaláljuk a keresett helyiséget, egy kissé fellélegzek. Már készülök is elővenni a ruhámba mélyen elrejtett tolvajkulcsokat, de úgy tűnik nincs is rájuk szükség. Kael óvatosan, gond nélkül nyomja le a kilincset, az ajtó pedig ellenállás nélkül kinyílik. Halkan nyikorog, de nincs más rajtunk kívül a folyosón, így emiatt nem igazán aggódok. Azt viszont kétségkívül felettébb különösnek találom, hogy ilyen egyszerűen és simán megy minden.

Belépve elfog a levendula illata, amit bizonyára a fésülködőasztalra helyezett csokor áraszt. Azonban ezen felfedezésemen nem lényeges, így inkább ki is zárom környezetem és egy dologra koncentrálok; a festményre.

Mikor Arvid közölte, hogy méretéből adódóan könnyen ki fogjuk szúrni, nem tévedett. A portré hatalmas, legalább olyan magas mint én, és négyszer olyan széles. Biztosan minőségi festéket használtak, és a festő bizonyára tehetséges volt. Olyan, mintha a kép bármelyik pillanatban megelevenedhetne, mintha a rajtaszereplő család szimplán kiléphetne belőle, maguk mögött hagyva a vászon börtönét.

Azonban nem ez a legmeglepőbb dolog, ami feltűnik rajta. Kael mellettem áll, közel, így a szoba némaságában hallom, ahogy felszisszen, valószínűleg tudtán kívül. Nem hibáztatható, a dolog tényleg... Felkavaró? Nem, nem ez a legjobb szó. Inkább váratlan, igen ez lesz az.

A lány a képen... A kiköpött hasonmásom. Igaz, jó pár évvel fiatalabb, a haja kicsit hosszabb, és jóval csinosabb ruhában van, mint én egy átlagos hétköznapon, de a hasonlóság tagadhatatlan. Ugyanaz a mocsárzöld, tágranyílt szempár, a kérek arc. Jobbján egy nő áll, mézédes mosolyú, szőke. Keze a lány vállán nyugszik, pont olyan lágyan, ahogy bordó ruhája fodrozódik. Balján egy férfi látható, aki feltehetőleg Antos.

- Kali... - nyögi ki Kael. - Mi ez?

- Nem tudom. - Hangom rekedtes, és hirtelen rettentően kavarog a gyomrom. Mi a fene? - Nem érdekes. Ez csak valami véletlen egybeesés lehet, nem érdemes figyelni rá. Inkább menjünk!

- Igazad van - ért egyet Kael, habár nem túl meggyőző. Legalább most nem áll neki kötekedni, ez is valami.

Össze kell szednem magam. Mi van akkor, ha hasonlítok Alassera? Megesik az ilyesmi, nem nagy dolog. Ezért is hihette Antos, hogy az elveszett gyermeke vagyok. Teljesen ésszerű.

Nem tétlenkedek tovább, elkezdem kitapogatni a kereten a mélyedést. Nem állhatunk meg, ezt nem baltázhatjuk. Kell a pénz, és plusz pont lenne élve kijutni is innen, lehetőleg komoly sérülések nélkül.

Újra és újra végigsimítok az egyenetlen fán, és kezdek kétségbeesni. Hol van?

Aztán egyszer csak kész. Megvan. Nem négy ujjnyira, hanem hatra, de nem ez a lényeg, csak az számít, hogy megvan. Kifújom a hosszan levegőt, és óvatosan húzni kezdem a keretet.

Kattanás hallatszik.