Dazai hosszasan nézegette a felvillanó üzenetet a telefonján. Többször elolvasta, mintha arra várt volna, hogy sokadjára a betűk majd más szavakká állnak össze, és többet ért meg belőle, mint amit először jelentettek. Egy kérés volt csupán, udvarias angollal, és egy cím egészítette ki a meghívást.

"Kérlek, gyere el hozzám. "

Kevés embert ismert, aki ilyen szépen szólt hozzá idegen nyelven, de a titokzatos feladó kilétén nem kellett sokat gondolkodnia. Yokohama egyik közönséges negyedébe invitálta, ami tökéletes búvóhelyet nyújtott azoknak, akik el akartak tűnni szem elől. Nem a Dokkmaffia területéhez tartozott, semmiféle utcai banda nem vert ott tanyát. Egy ideje senki sem fenyegette a város békéjét, az ellenséges szervezetek szétszéledtek. Egyvalaki mégis a városban maradt, és azt akarta, hogy Dazai meglátogassa.

Épp az irodában volt, a kanapén feküdt, és várta, hogy történjen valami. Az utóbbi időszakban már Kunikida is unatkozott, bár ő végül mindig talált magának elfoglaltságot. Az eseménytelen napok, amik másoknak nyugalmat hoztak, számára csak szenvedést tartogattak. Egy hónap alatt kétszer próbált véget vetni az életének, de nem járt szerencsével.

Felállt, és kinyújtózott. Hideg, barátságtalan szél fújt odakint, az ablakból látta, hogy lengedeznek a villanyvezetékek az oszlopokon. Még mindig a barna kabátját viselte, csak mert lusta volt másikat venni, és a kötszerei általában melegen tartották. Ahogy felvette, megérezte magán partnere kérdő tekintetét.

- Hová készülsz? - vonta fel a szemöldökét Kunikida. Dazai rámosolygott.

- Utánajárok valaminek - mondta. Igyekezett rejtélyesnek hangzani, mert ha bolondozott volna, elveszteget pár percet arra a vitára, amit Kunikidával folytat, ha valami turpisságon kapja.

A szőke csak bólintott, és visszatért a papírjai közé.

Dazai kilépett a hűvös utcára, és gyalog indult meg úticélja felé. Kiszámolta, hogy mire odaér, esélye sem lesz időben visszatérni az irodába. Úgysem várta ott munka, ezért kapóra jött neki a kirándulás. Annak ellenére is, hogy minden magas épület a halálra csábította.

A tél mindig olyan volt, mint egy hosszú, sötét álom. Az újév sosem hozott mást, csak kétségeket, az idő múlását juttatta az eszébe, és olyan érzelmeket ébresztett benne, amikkel nem tudott mit kezdeni. Nem látott reményt, sem új lehetőségeket, nem érezte a siker ízét a szájában, sem az elégedettséget. Átitta magát az új esztendőbe egyedül, ahogy mindig, és olyan szegényes kapcsolatai voltak, hogy kívánni sem tudott maga mellé senkit, aki megfelelő társaságot nyújthatott volna.

Csak egy utcával kellett volna arrébb fordulnia, hogy a hídon véget vethessen mindennek, de megfogadta, hogy többé nem ugrik a folyóba, mert minden eddigi alkalommal megmenekült. Fénytelen, szakéval áztatott éjszakákon az jutott eszébe, hogy talán tényleg megírták a sorsát, és képtelen meghalni, amíg be nem teljesíti. Jó lett volna tudni, mit szánt neki a felsőbb hatalom, mert kezdte elveszíteni a türelmét.

Negyvenöt percbe telt, mire eljutott a házhoz. Ezidő alatt hideg lett a keze, akár a jég, és a szél áthatolt a mellkasát borító fásliréteg közt. Borzongva, melegségre vágyva válaszolta meg az ismeretlen számról jött üzenetet.

"Itt vagyok."

Csendes volt az utca, Dazai egy átlagos társasház bejáratánál állt. A kapunál több név is szerepelt, egyik sem azé, akire számított, de Dazai tudta, hogy az illető nem vésné fel a nevét a csengő mellé. Csak egy számot kapott válaszként pár másodperc múlva, a hármast, ami mellett a panelen valaha a Takeda név díszelgett.

- Egyedül vagy - szólt ki egy rekedt hang két csörgés után. Inkább kijelentés volt, mint kérdés, és Dazai elégedetten nyugtázta, hogy számításai helyesnek bizonyultak. Az enyhe orosz akcentust még a rossz minőségű, recsegő hangszórón keresztül is felismerte.

- Nem mondtad, hogy barátokat is hozzak - mondta, fél szemmel a feje fölé sandítva. Valahol a közelben kamerák voltak elrejtve.

Nem érkezett válasz, csak zúgás jelezte, hogy bebocsátást nyert az épületbe. A vaskos, tömör faajtó halk kattanással záródott be mögötte, és másodpercekkel később bekúszott az orrába a lépcsőház dohos szaga.

Nem esett nehezére megtalálni a lakást. A ház belső elrendezése egyszerű volt, bár sokkal kihaltabbnak tűnt, mint gondolta. Minden ajtót rács fedett, mintha elvándoroltak volna a lakók. A lábtörlőkön felgyülemlett a por, néhány ablakban üres virágcserép árválkodott. A hármas lakás felé a folyosó tiszta volt, bár a rács értelemszerűen elzárta a bejáratot. Ami azt illeti, Dazai sokkal komolyabb biztonsági intézkedésekre számított.

Benyúlt a résen, és megkopogtatta az ajtót. Szinte azonnal lépteket hallott odabentről, és már fordult is a kulcs a zárban. Kíváncsi volt, ki lesz mögötte, bár volt egy olyan érzése, hogy az orosz egyedül van.

Csak egy fekete villanást és egy hófehér, kinyúló kezet látott, ahogy belülről kinyitja a rácsot. Fyodor vékony csuklója és sötét haja összemosódott a szeme előtt. Fenyegetve kellett volna éreznie magát, de ez elmaradt. A város biztonságban volt, a saját életét pedig nem féltette.

Mire beljebb került, rájött, hogy nem is érdemes.

Tiszta, félhomályban úszó előszoba tárult elé. Puha szőnyeg borította a padlót, a berendezés nagy része sötét volt, a klasszikus, európai stílusú bútorokon még érződött a forgács friss illata. Néhány növény díszelgett itt-ott, beljebb pedig pár dobozt látott a földön. Talán azokban rejlett a többi holmi, ami nélkül a kis lakás eddig még üresnek, és túlzottan minimalistának hatott.

Amilyen barátságos és egyszerű volt a szoba, olyan megviseltnek tűnt a ház ura. Fyodor Dostoevsky, az oly rég látott ismerős pizsamában, kócosan ácsorgott pár méterre tőle, a kezében egy automata pisztollyal.

- Ez aztán a méltó fogadtatás! - kurjantott Dazai, és elvigyorodott. A beálló csendben a füle zajok után kutatott, de semmi sem jelzett veszélyt. Már az is sokat elárult az oroszról, ahogy reszkető keze a pisztolyt szorította. Egyedül volt, és épp olyan bizalmatlanságot tanúsított Dazai irányába, mint fordítva.

- Tudod, hogy nem vetemednék erőszakra, ha már ilyen kedvesen meghívtál magadhoz - tette fel a kezét, és lehajolt, hogy megszabaduljon a cipőjétől. Az ajtó mellett ott állt a férfi bordó csizmája, és egy szobapapucs.

- Vedd fel - biccentett Fyodor, amikor Dazai felnézett, és összeakadt a tekintetük.

Egy ideig tanácstalanul álltak egymással szemben. Dazait már az is meglepte, hogy Fyodor ennyi idő elteltével még mindig Japánban tartózkodott, annak ellenére, hogy a tervei pár hónappal azelőtt kudarcba fulladtak. Amikor megkapta az üzenetet, és rájött, hogy ő küldte, szinte azonnal az újabb fenyegetés jutott eszébe. De valami mégis arra késztette, hogy egyedül menjen el hozzá, anélkül, hogy bárkinek is szólna.

A Dokkmaffia és az iroda erősebb volt, mint valaha. Ha az orosz azzal akarta kezdeni, hogy eltávolítja őt, fondorlatosabb módszerekhez folyamodott volna. Arra viszont nem sikerült rájönnie, miért hívta meg a rejtekhelyére.

Fyodor a balján álló komódhoz lépett, és berakta a pisztolyt a fiókba. Dazai leengedte a kezét, és pár lépéssel közelebb ment. Az orosz a fejéhez kapott, és mély sóhaj hagyta el az ajkát.

Dazai összeráncolta a szemöldökét.

- Beteg vagy? - kérdezte.

- Gyere. Muszáj....

Fyodor nem fejezte be a mondandóját, csak besétált a folyosó végén elterülő szobába. A léptei bizonytalanok voltak, és többször megkapaszkodott a falban. Ahogy odaért a bevetetlen ágyhoz, kiveszett belőle a maradék ereje, és lehanyatlott. Sötét, zilált hajtincsei szétfutottak a fehér párna habjai közt.

Fél szeme látszott ki a takaró mögül, azzal pillantott Dazaira, aki kissé bambán ácsorgott a küszöbön. Volt egy fotel az ágy mellett, de Fyodor usánkája és sálja trónolt benne.

- Tedd csak arrébb, és ülj le, ha akarsz - mondta a férfi halkan. Dazai úgy tett, ahogy javasolta, tekintete végigfutott a környezetén. A redőny résein át kevéske fény áramlott a szobába. A szekrények polcai nagyrészt üresek voltak, néhány könyv és újság kivételével. Egy cselló állt a sarokban, az asztalon további újságok feküdtek, köztük egy cukortartóval. Az éjjeliszekrényen Fyodor mellett jónéhány használt zsebkendőt fedezett fel.

- Szóval megfáztál - állapította meg Dazai, és halványan elmosolyodott. Fyodor felnyögött, és magára rántotta a takaróját. Nem nézett rá, még az arcát is eltakarta előle.

- Ez most valami más. Nem tudom használni a képességem.

- Ó! - Dazai szeme elkerekedett. Biztos volt benne, hogy egy megfázás miatt Fyodor nem lép vele kapcsolatba, az áldottinfluenza azonban már elég nyomós oknak bizonyult. Főleg, ha az volt a célja, hogy megfertőzze vele, és úgy csapjon le rá, bár egy gondolattal később ezt az eshetőséget elvetette. Fyodor és ő hasonlítottak egymásra, és épp olyan furcsán hatott az őszintesége, ahogy a sajátja is.

- Még soha nem voltál áldottinfluenzás? - kérdezte tőle. Fyodor szemében gyanakvás villant, majd rémület. Ajka elnyílt, de csak később kérdezett vissza.

- Létezik ilyesmi?

Dazai kinevette.

- Ne mondd, hogy nem tudtad, Fyo-chan! - rázta a fejét. - Amilyen szerencsés vagyok, minden évben elkapom.

Fyodor ülő helyzetbe küzdötte magát, és az éjjeliszekrény felé nyúlt, de bármit is keresett, nem találta, ezért visszahúzta a kezét. Vizsgáló tekintettel nézte Dazait, aki azon volt, hogy a fejébe lásson. A nagy Démon Fyodor, aki olyan okos és veszélyes, hogy nem is olyan rég egész Yokohama beleremegett a tetteibe, ott feküdt előtte gyengén és tehetetlenül. Ha ez az eset évekkel azelőtt történik, és Dazai még a maffia tagja, ezt a pillanatot választotta volna arra, hogy megölje. Minden adott volt, tökéletes - de Fyodor nem számított erőszakra. Ismerte annyira, hogy tudja, nem fog hidegvérrel végezni vele.

- Akkor kérlek, mondd el, hogyan múlik el.

Dazai szeme összeszűkült.

- Pár nap, és túl leszel rajta. Ahogy a megfázás tünetei javulnak, úgy tér majd vissza az erőd.

- Mi az ellenszer? - kérdezte Fyodor.

- Nincs ellenszer vagy orvosság. - Dazai lemondóan tárta szét a kezét. - De ha akarod, hozok neked fájdalomcsillapítót.

Fyodor elfordult tőle. Csalódottság ült ki az arcára, ami betegesen sápadt volt, és sokkal beesettebb, mint a legutóbbi találkozásukkor. Sosem csattant ki az egészségtől, ám akkor csupán árnyéka volt önmagának. Dazai ránézett, de olyan volt, mintha tükörbe pillantana. Az erőtlen, depressziós, elgyengült önmaga nézett vissza rá, amit kevesen láttak, többnyire akkor, amikor rátaláltak a halál küszöbén.

Az embersége felébredt, és megsajnálta a férfit.

- Tényleg hoznál? - kérdezte halkan Fyodor, kirántva Dazait az örvényből. Ismét rajta volt a sor, hogy meglepődjön. A férfi gyanúsan viselkedett, de leginkább az tette különössé, hogy úgy tűnt, elfeledkezett világmegváltó céljairól.

- Hol van a komornyikod? Ivan? - kérdezte Dazai. Fyodor visszadőlt a párnára, de ezúttal arccal felé helyezkedett. Lehunyt szemmel válaszolt neki.

- Mind szétszéledtek. Visszamentek Oroszországba. Nem azért hívtalak ide, mert bármire készülnék.

- Azért hívtál, mert nyugtalanított az állapotod, és azt gondoltad, információval szolgálhatok - duruzsolt Dazai, és felállt a fotelből, hogy sétára induljon a lakásban. Fyodor helyeselt, majd kicsivel később hozzátette:

- Kérlek, ha tudsz valamit, ami segíthet abban, hogy hamarabb meggyógyuljak, ne titkold el. Tudom, hogy semmi okod nincs jót tenni velem, de megfizetem az információt.

Dazai eközben már kiment a szobából. A folyosó másik végén egy kis konyha volt, oda lépett be. Nem akart kutakodni, a mosogatóban megtalálta a poharat, amire szüksége volt. A vízzel a kezében tért vissza Fyodorhoz, és a kezébe adta.

- Ez ellen nincs orvosság. Jobban legyengít, mint az átlagos influenza. Nem a képességed tűnt el, hanem az erőd ahhoz, hogy használd. - Mivel Fyodor még mindig megbabonázva nézte a kezében lévő poharat, Dazai szemforgatva hozzátette:

- Nem raktam mérget a vizedbe.

- Köszönöm - mondta halkan az orosz, és belekortyolt.

Egy ideig hallgattak, Fyodor néha köhintett, majd kifújta az orrát.

- Ez esetben nem kellene itt lenned. Nem akarlak megfertőzni.

- Kegyes vagy, Fyo-chan, de a szezon elején már átestem rajta - vigyorgott Dazai. Kezdte különösen érezni magát a férfi társaságában, mert az érzése, hogy bármit is forral ellene, lassacskán feloszlott. Így viszont csak két régi ismerős voltak egy sötét lakásban, és nem igazán került hasonló szituációba korábban.

Egy valami azonban nem hagyta nyugodni. Mit keresett Fyodor Yokohamában? Miért hívta őt oda, ha egyszer korábban voltak kapcsolatai a városban?

És legfőképpen miért volt olyan fontos neki, hogy a képessége birtokában legyen, ha csak arra volt jó, hogy öljön vele? Mert ha nem is tudta pontosan, hogy működik, ennyit magától is leszűrt.

Ezek a kérdések pörögtek az ágyában, de tudta, hogy nem teheti fel őket. Ha válaszokat akart, kissé körmönfont módszereket kellett bevetnie.

- Fyodor - szólította meg. A férfi már-már elaludt, látszott rajta, hogy a neve említésére összerezzen. Lázfoltos arccal fordult Dazai felé.

- Tudom, hogy tökéletesen átlátod a helyzeted - mondta, és kissé előre hajolt, hogy közelebbről nézhessen a szemébe. - Csak egy kérdést teszek fel neked. Valóban nincs már semmi célod Yokohamával?

Fyodor lehunyta a szemét, fanyar, féloldalas mosolyra húzta kicserepesedett ajkát.

- Nincsenek hátsó szándékaim, Dazai. Bárcsak azt mondhatnám, hogy eltöröllek a föld színéről a többi bűnössel együtt... - Folytatta volna, de egy erős köhögés félbeszakította. A víz hömpölygött a pohárban, és Dazai végül kivette a kezéből.

Ez is, mint sok korábbi kép, élesen beleégett az agyába. A beteg fény, ami olyan szürkévé festette a helyiséget, mintha egy régi film kockáit nézte volna, a takaró gyűrődései, a bezártság és a magány fojtogató szaga a levegőben... úgy érezte, oda tartozik, és a jelenet olyan eleven és erős volt, hogy egészen beleolvadt. Fyodort leigázta az idő és a sikertelenség, és nem volt akkor több, mint egy erejét vesztett, egyszerű férfi az ezer másik között. Mégis volt benne valami, ami miatt összeszorult a mellkasa, és szorítás keletkezett a torkában.

Részvét. Talán így nevezték mások, de Dazai nem értette, miért pont most tapasztalja ezt. Valójában tudta az okát, egészen világos volt előtte, hogy azért szánja Fyodort, mert magára emlékezteti. Inkább az érdekelte, miért kerül ilyen lehetetlen helyzetbe, hogy valaki, aki ennyire hasonlít rá, az ellenkező oldalon álljon.

Nem volt számára megfelelő társ, erre már korábban rájött. Hiányzott belőle valami, ami a többieknek természetes volt, és ha netalántán olyan emberrel akadt össze, aki hasonló vonásokat birtokolt, bűnöző volt, gyilkos, vagy egyszerűen csak taszította. Ha létezett a Teremtés, a legkülönbözőbb tulajdonságokat adta neki, és arra ítélte, hogy idegen legyen mások számára, és ha valakit vonz, az ne tudja megérteni.

Ez sarkallta arra, hogy ott hagyja az alvó Fyodort, és a jeges szélben elinduljon a gyógyszertár felé. A halál ezúttal nem jutott eszébe.

*

Dazai Osamu volt az egyetlen, aki a segítségére lehetett.

Fyodor hosszú gondolatmenet után jutott erre a következtetésre. Fogalma sem volt, mi történik vele, két napja betegeskedett már. Eleinte azt gondolta, a kialvatlanság és az éhség eredménye. Fáradt volt, és a szokásosnál hamarabb merült álomba, ami megkönnyebbülést jelentett számára. De az ébrenlét szenvedéssel telt, és a láza is felszökött. Fyodor gyanakodni kezdett, félt attól, hogy bebizonyosodik, amitől tartott: a hazaiak elárulták őt, és megtalálták Yokohamában.

Hallott olyan áldottakról, akik képesek elvenni mások erejét. Nem Dazai volt az egyetlen, Fyodor azóta tudott a létezésükről, mióta feltörte az összes ország áldott-nyilvántartását. Oroszországban kettő is volt, és bár korábban elkerülték egymást, megvolt az esélye annak, hogy az ellenségei kezére játszottak.

Miután Yokohamában kudarcot vallott, elhatározta, hogy hazamegy, és újratervez. Nem ismert lehetetlent, azért vált a világ egyik legveszélyesebb képességhasználójává, mert megvolt az akaratereje és a tudása. Egy valami azonban elkerülte a figyelmét: az anyaföld a háta mögött szervezkedett.

Az orosz áldottak erősek voltak, és Fyodornak sikerült ugyan kiderítenie, hogy összefogtak ellene, de ahhoz még ő sem volt elég ügyes, hogy azzal a kevés megmaradt emberével képes legyen legyőzni őket. Ivan boldogan halt volna meg érte, de nem volt értelme visszahívni maga mellé.

Elkeseredett, és úgy döntött, hosszabb időre letelepszik Yokohamában. Senki sem marad szívesen azon a földön, ahol leigázták, remélte, hogy a honfitársai emiatt máshol keresik majd. Eleinte azt tervezte, hogy újjáépíti a csapatát, de minél több idő telt el, annál inkább bizonyult az ott tartózkodása egy hosszú üdülésnek. Turista volt, nem vezér.

Fyodor belátta, hogy legyőzték, és tudta, hogy ebben a világban nem vár rá sem hatalom, sem feleség, vagy család.

Minden, amiben hitt, szép lassan kezdte értelmét veszteni. A bűnösök eltörlése, amihez egykor olyan közel került, akkor már ostoba ötletnek tűnt. Fyodor azt gondolta, joggal emelte a sors isteni magasságba, de elbizonytalanodott. Talán félreértette saját magát. Talán mégis kevés volt ahhoz, hogy megváltást hozzon.

A lakása csinosítgatásába hamar belefáradt. Három hónap telt el, de a legtöbb holmija azóta is dobozokban volt. Sosem élt fényűző életet annak ellenére, hogy könnyen jutott pénzhez, de ragaszkodott néhány ízléses tárgyhoz. Mégsem lelte kedvét bennük.

Nem tudott aludni. Szerzett pár munkát, amivel lefoglalta magát, de hiába hajtotta álomra a fejét. Végignézte, hogy kel fel a nap, és önti el a szobát lágy sugaraival, és azt kívánta, bárcsak lenne valami más, ha már az előző célját képtelen volt elérni.

Sokszor meghurcolták. Számtalanszor taszították már le, mielőtt tudta volna, hogy védje meg magát. A megalázottság nem volt ismeretlen számára, de miután felnőtt, legyőzte a régi ellenségeit, és bűnhődést hozott azoknak, akik bántották. Ez mégis más volt, és amikor elkezdődtek a tünetei, Fyodor megijedt.

A képessége nélkül is képes volt ellenállni valamelyest, de fogalma sem volt, hányan lesznek ellene. Valójában épp olyan halandó volt ő is, mint bárki más, ezt általában az eszével és manipulációval kompenzálta. Folyamatosan figyelte az ellenség lépéseit, de nem volt jele annak, hogy Yokohama felé közelednének. Épp ezért rémült meg, amikor elvesztette az erejét - ha ezt nem látta előre, valószínűsítette, hogy mást sem, és ez aggasztotta.

Dazaira volt szüksége. Évek óta különös érdeklődést tanúsított iránta, amit ellentétes érzések kísértek. Egyrészt sajnálta, hogy soha nem álltak egy oldalon - a férfi kiemelkedő intelligenciája és gondolkodása jól jött volna. Egyúttal biztos volt benne, hogy az együttműködésük egy pontján valamelyikük megpróbálja eltenni a másikat láb alól. A fegyveres nyomozóiroda azonban nem ölt embert - és Fyodor biztos volt benne, hogy ha fel is veszi a kapcsolatot Dazaijal, nem tör az életére. Ellenben volt benne annyi kíváncsiság, hogy már csak amiatt is a segítségére legyen.

Mire eljutott odáig, hogy magához hívja, a gondolatai sűrű felhőket borítottak rá, és a láztól is idegesség lett úrrá rajta. Nem Dazai miatt vette magához a fegyverét, hanem a buta, logikátlan félelem nyomta a kezébe. Mi van, ha nem ő jön el? Mi van, ha épp most találtak rá?

Miután megbizonyosodott róla, hogy a várt vendége érkezett, a betegség erőt vett rajta. Minden apró történés megnyugtatta az érzékeit. Dazai eljött, és elmondta, amit tudott. Bár az áldottinfluenzának még utána kellett járnia, azt legalább kizárhatta, hogy egy képességhasználó van a dologban. A többi emléke ezek után összefolyt és jelentéktelenné vált. Elhagyta magát, ami nem volt jellemző rá, de az utóbbi időben csupa olyan dolgot tett és érzett, ami korábban nem fordult elő vele. Mégis félrevert a szíve, és a tüdejében akadt a levegő, amikor egy zacskó csörgésére ébredt, és amikor kinyitotta a szemét, egy elsuhanó alakot látott.

Csak a hang térítette észhez.

- Ne olyan hevesen, Fyo-chan...

Senkinek sem volt ilyen rossz japán akcentusa.

Visszafeküdt, de kipislogta az álmot a szeméből. A fejében lüktetett a fájdalom, a szája olyan száraz volt, mint a sivatag.

Elaludt, amíg Dazai a lakásán volt? A szobában már a kislámpa fénye világított a téli nap sugarai helyett. A férfi gyors léptekkel tért vissza, kezében egy üveg ásványvizet és egy zacskót tartott.

Közelebb húzta a fotelt az ágyhoz, és megvált a kabátjától. Fyodor figyelemmel kísérte a mozdulatait, de nem szólt semmit. Szörnyű érzést keltett benne a tudat, hogy néhány esemény kimaradt az emlékezetéből.

Dazai inge kissé gyűrött volt, de a mellény mégis elegánssá tette a megjelenését. A bal ingujján volt egy apró vérfolt, ezt csak akkor vette észre, amikor a férfi átnyújtotta neki a vizet. Nagy kortyokkal ivott, de fájt a torka nyelés közben. Könnyek szöktek a szemébe.

Közben Dazai kipakolt az ágyára.

- Egy doboz lázcsillapító... fájdalomcsillapító. Torokcukorka - vigyorgott rá, és hozzávágta a dobozt Fyodor mellkasához. Mintha olvasott volna a gondolataiban. - És láttam, hogy üres a hűtőd, úgyhogy vettem neked egy fánkot.

Megereszkedett a válla, és színpadias sóhajt hallatott.

- És ennyi volt a fizetésem.

- Minden költséget megtérítek - sóhajtott Fyodor. Olyasfajta melegség tört rá, amit nagyon ritkán tapasztalt. Hasonló volt ahhoz, amit gyerekként érzett, amikor valaki kedves volt hozzá, és felidézte azt a hálát is, amit olykor Ivan ébresztett benne.

- Köszönöm, Dazai - mondta.

Dazai nem válaszolt, csak a szemébe nézett. A fény épp mögötte volt, az arca sötétségbe borult, Fyodor nehezen vette ki a vonásait. Sejtette, mi jár az eszében, a gyanakvás szinte sugárzott belőle. Könnyű volt Dazai fejével gondolkodni, ha logikus következtetésekről volt szó, mert hasonló volt hozzá. Ám volt benne valami sötétség, ami elrejtette Fyodor elől a lelke mélységeit. Ha Dazainak volt lelke egyáltalán. Az, hogy ilyen kedvesen bevásárolt neki, még nem volt egyértelmű bizonyíték. Fyodor is megtette volna a helyében.

- Nem foglak bántani, és nem mondom el senkinek, hogy itt jártam - jelentette ki Dazai. Az ajka lassan mozgott, a szemkontaktust egy pillanatra sem szakította meg. - De tudod, mire vagyok kíváncsi.

Fyodor tudta jól. Ha mást nem is, az ellenségei tényét meg kellett osztania Dazaijal. Máskülönben aggodalomra adott volna okot, hogy továbbra is Yokohamában tartózkodik. Ebben az állapotában képtelen lett volna terveket kieszelni. De megosztani valakivel, hogy veszített? Bevallani az ellenségnek, hogy legyőzték?

Nem volt a világon semmije a pénzén és a rosszakaróin kívül.

- Ha azt mondom, nincs már dolgom itt, hiszel nekem? - kérdezte. Dazai játékosan az arcához nyomta a mutatóujját, tekintetét a plafon felé szegezte, és hosszan hümmögött.

- Hmm... azok után, amit Shibu-channal műveltetek a toronyban?

Fyodor meg sem rezzent. Dazai visszanézett rá, karamellszín szeme elsötétült, és vöröses fényben játszott.

- Ha azt mondom, hiszek neked, vajon te elhiszed?

Túl fáradt volt a játékhoz, mégsem tudott kiszállni. Általában élvezte, hogy a nyomozó közelsége szüntelen logikai küzdelmet és rejtvényeket tartogatott, de rég elmúlt az az időszak, amikor még volt értelme az ilyesminek. Mégis, színtiszta őszinteséget várni egy ilyen kapcsolatban lehetetlennek tűnt.

Így hát hallgatott, és felbontotta a gyógyszeres dobozokat. Dazai vizet töltött a szekrénykén álló poharak egyikébe, amíg a betegtájékoztatót böngészte, de mivel japánul volt, nem sokra ment vele. Lenyelt néhány pirulát, és kinyitotta a fánkos zacskót is, bár nem volt túl nagy étvágya. Dazai ült a fotelben, a tekintete ide-oda tévedt a szoba különböző pontjain. Levetkőzte fenyegető auráját, és Fyodor látta, hogy fáradtságot visel alatta. Egyetlen ember sem volt képes örökké vészüzemmódban maradni. Ez az elkapott, múló pillanat egy meglepően fiatal, kimerült férfit fedett fel előtte, aki elmerült a berendezés tanulmányozásában.

A fánk ízét nem érezte igazán, de mivel nem emlékezett, mikor és mit evett utoljára, gyorsan elfogyasztotta.

- Hány óra van? - kérdezte. Dazai fészkelődött, majd elővette a telefonját. A képernyő sápadt fényt vetett az arccsontjára.

- Fél nyolc múlt - válaszolta. - Ideje mennem.

Fyodor azon kapta magát, hogy legszívesebben marasztalná. Korábban remekül megvolt egyedül, a magány sosem kínozta. Az utóbbi hónapokban viszont nem történt vele semmi, és társasága sem akadt. Hiányolta Ivant, de mégsem kereste. Kettejük közös élete egy időszak volt csupán, ami lezárult. Az egész addigi élete lezárult.

Dazaira viszont nem gondolhatott barátként.

Kikászálódott az ágyból, és megkereste a kabátját, amit a férfi elpakolt a fotelből. A zsebében volt egy pénztárca. Nem számolta meg, csak kivett egy pár bankjegyet, és átnyújtotta Dazainak, aki felvonta a szemöldökét.

- Ez több, Fyo-chan.

- Nem számít - mondta. A lába alig bírta el a súlyát, és minél hamarabb vízszintes helyzetbe akart kerülni, nehogy megszédüljön, és szégyent hozzon magára. Már így is épp elég szánalmasnak érezte az állapotát.

Dazai elvette a pénzt, és berakta a zsebébe.

- Többet keresnék, ha én lennék a bevásárlófiúd. Nem akarsz felvenni egy új komornyikot? - vigyorgott rá.

Fyodor félmosolyt küldött felé.

- Szerintem pocsékul vezeted a háztartást.

- Sértés! - tette a szívére a kezét Dazai. Fyodor csak a fejét rázta.

- A tésztát is felgyújtanád. Mindent tudok rólad.

- Hálátlan vagy, Fyo-chan - rázta a fejét Dazai. Az ajtóban állt, onnan nézett vissza rá. - Örülj, hogy nem vágtam el a torkod.

Fyodor felnevetett, de a kacaj köhögésbe fulladt. Dazai is nevetett, és intett felé, majd elköszönt. Léptei elhalkultak, és pár másodperccel később kattant a zár az ajtón.

Csak a csend maradt utána.

***

venia ~ kegy, engedély, megbocsátás (latin)

***