A videóhívást fogadva nézek barátnőm mosolygó arcára, aki ismét egy, a péniszparkban készített képét vetítette ki maga mögé, így először csak a fejemet ingatom, mielőtt köszöntésképp biccentek neki egyet. Ő pedig bele is kezd mondandójába, amely ismét arról szól, hogy milyen nehéz anyának lenni, de egyben milyen csodálatos is. Mosolyogva hallgatom, miközben tekintetemet le sem veszem a képernyőről. Igyekszem minden figyelmemet neki szentelni, ezzel megakadályozva, hogy a gondolataim ismét elkalandozzanak egy már évekkel ezelőtti történet felé, amelyet már rég le kellett volna zárnom magamban.

- Olyan jó lenne, ha eljöhetnél a jövő heti szülinapi partira, és akkor újra láthatnád a keresztlányodat élőben - sóhajt aprót a lány, ezzel felébresztve bambulásomból.

- De nem mehetek - rázom meg a fejemet, így néhány hajtincsem arcomba hullik. Már majdnem négy év telt el azóta az eset óta. Mi nem tudtuk, de a rendőrség mindenhol keresett minket és az ügyet majdhogynem lezártnak tekintették, azzal az indokkal, hogy egyszerűen eltűntünk nyomokat sem hagyva magunk mögött. A szüleink azt hitték meghaltunk. Azt hitték soha nem térünk vissza, így függetlenül attól, hogy felnőtt vagyok a szüleim nem engednek el sehova, felső közép utolsó évében magándiák lettem,  sőt még orvoshoz is járnom kellett, mondván, hogy mindezen traumák után biztosan megsérültem mentálisan. Igazuk lenne? Tényleg megsérültem volna? - De ti eljöhetnétek újra - mosolyodom el végül, mire bólint párat.

- Igazad van. Akkor át is megyünk holnap. Mit szólsz? Ráérsz? - virul fel az arca teljesen, így csak a fejemet ingatva egyezek bele a találkozóba - Úgy örülök Mingi-yah.

- Majd csinálok akkor valami sütit - fogom hátra fekete hajam, hogy ne lógjon a szemeimbe.

- Ah, rendben. De ne felejtsd el, hogy MinMin allergiás az almára és... - kezdene el magyarázni, mikor meghallom férjének dörmögő hangját a háttérben - MinGi-vel beszélgetek - intézi szavait a férfihez, aki nem sokkal később meg is jelenik a képernyőn.

- Hogy vagy MinGi? - néz rám mosolyogva, majd a feleségére néz - Komolyan... miért pont péniszes háttér? - a lány erre csak felnevet.

- Megvagyok, bár kissé unatkozom - válaszolok kérdésére.

- Azt elhiszem, nem is értem hogyan bírod. Olyan, mint egy örök szobafogság - sóhajt egyet a férfi - Kitartás! - szorítja ökölbe a kezét biztatásképpen, mielőtt eltűnik a képből.

- Holnap átmegyünk MinGi-hez a babával - vigyorog barátnőm ismét a párjához beszélve, amit az említett gyerek hangos, fülsértő sírása követ.

- Menj csak - mosolygok rá, amit rögvest viszonoz is.

- Akkor holnap! Jó éjszakát! - integet a lány, ami után megbontja a vonalat.

Szemeimet lehunyva kezdem markolászni fekete pulóverem ujját, amin bár a fiú illatát már nem érzem, mégis olyan érzéssel tölt el, mintha velem lenne. Sok dolog történt azután, hogy elváltak útjaink, viszont még mindig nem tudom elfelejteni, hiába próbáltam többször. Élénken él bennem az a pár nap, amit vele töltöttem, a gyönyörű sötétbarna íriszek, az éles és jóképű vonásai, az érintései, az illata. Minden olyan távoli, mégsem tudom elengedni. 

- "Én is szerettelek MinGi! Köszönök mindent!"  - visszhangzik ismét a fejemben, Tae mély, szomorú orgánuma.

Vajon mit köszönt meg? Hogy szerettem, hogy vele voltam, esetleg azt, hogy segítettem neki... hogy elengedtem. Ujjaimmal megérintem ajkaimat. A csók, amiből többet akartam, de már nem kaptam. A fiú, akit magamnak akartam, de soha nem lehetett igazán az enyém. 

Miután feloldozott láncaim alól azzal a csókkal, az utasításait követve mentem a temetőbe, majd vissza sem nézve hagytuk el a várost, ahol immár nem fogja több ember életét veszteni. Üresen, s kihaltan áll az erdő közepén, mintha soha nem is létezett volna. Miután magunk mögött hagytuk a várost, még egyszer utoljára hátrapillantottam, majd rohantam a többiek után, akik mint riadt vadak szaladtak a szabadságuk felé. Útjaink elváltak, így Seoval ketten lépdeltünk már a sötét, kihalt utcán. Lépteink lagymatag, ritmustalan, de annál harsányabb hangja törte meg a minket övező burkot, amelyet a némaság vont körénk, amióta elhagytuk a várost. Mindannyian kimerültünk. Hajunk zilált, ruháink rongyosak, arcunk pedig sápadt, s beesett volt. Szörnyen festhettünk. A lány háza közelébe érve kutyájuk heves ugatásba és csaholásba kezdett, emiatt rontott ki az anyukája a bejárati ajtón, majd rángatott be minket rajta. YunSeo szülei zokogva szorították magukhoz elveszettnek hitt lányukat, én pedig a szobában felejtett telefonomat magamhoz véve hívtam fel anyáékat, akik másnap már értem is jöttek. 

Az évek során kibékültem YunSeoval, akitől tudom, hogy DoYun és JiYu már egy párt alkotnak. JiYu-val éppúgy mint YunSeo, én sem tudtam megbékélni, továbbra is igazságtalannak tartom, hogy ő boldog legyen és gondtalan, és nem tudom megérteni DoYun miért áll még mindig mellette. HaEun szülei nem tudták feldolgozni egyetlen lányuk halálát, és mindezért JiYu-t okolják, ami érthető, ugyanis, ha nem vitt volna minket oda, nem küldött volna ki minket aznap este, akkor minden sokkal békésebb lehetne. Anyáék orvoshoz küldtek, miután elmeséltem mi is történt valójában, természetesen néhány részletet szándékosan kifelejtve. Majdnem egy évig jártam kezelésre, miután azt mondták már teljesen rendben vagyok. Ám annak ellenére, hogy elvileg már maximálisan épelméjű vagyok nem tudom elfelejteni TaeHyung-ot. Bár már nem szerves része az álmaimnak, sőt már majdhogynem egyetlen álmomban sem kap kiemelkedő szerepet, s nem láttam már évek óta, még mindig hiányzik. Minden férfiban őt keresem, legyen az olyan, akit a képernyőn látok, vagy olyan akit csak akkor pillantok meg, mikor anyát kísérem boltba. Nem tudom elengedni, nem tudok szabaddá válni.

- Hiányzol... - motyogom a pulóverbe, aminek bő nyakrészét orromig felhúztam - nagyon... - szemeimet lehunyva, lassan folyó könnyeimnek utat engedve szenderedek lassan el, hátha ismét láthatom legalább egyszer újra, ha csak az álmomban is. 

Viszont teljes valójában nem láthatom többé, nem hallhatom és nem érinthetem meg. Ennyi volt az én egy nyári kalandom, az én első, titokzatos és végzetes szerelmem, egy fiúval, akinek a láncait mintha még mindig magammal cipelném, s ezen láncok talán egyszer ismét összehoznak minket, ha a Sors is így akarja.

Vége.

Sziaszok!

Nagyon szépen köszönöm mindenkinek, aki végigolvasta az irományomat. Remélem élveztétek a történetet az utolsó részig. ^-^ (Bár őszintén, én nem vagyok 100% megelégedve vele ㅠㅠ).  Elnézéseteket kérem, amiért ekkora szüneteket hagytam egy-egy fejezet között. Egyszerűen vagy ihlet vagy idő hiányában szenvedtem főleg az egyetem elkezdése után. ㅠㅠ

 Különösen köszönöm 

@encourageing_words- nek, aki végig támogatott, s aki már nagyon-nagyon régóta támogat és erőt ad nekem ahhoz, hogy folytassam az írást. El sem tudod képzelni mennyire iszonyatosan hálás vagyok neked mindenért. <33

És ezzel a kis végszóval le is zárnám a Titokzatos szempárt. >'< 

Legyen további szép napotok!