Ahogyan a fiút hallgatom egyre zavarodottabb leszek. Mi közöm nekem ehhez a lányhoz, és miért érzem, hogy ennek van némi valóság alapja, hihetetlenségének ellenére. Másképpen miért álmodtam volna a fiúval és ezzel a hellyel még azelőtt, hogy láttam volna őket. Lábaimat kicsit megmozgatva helyezkedem kényelmesebb pozícióba, aminek következtében felzavarom az ott szundikáló kutyát. SoonShim fekete gombszemeivel barátságosan néz fel rám, amitől ösztönösen túrok fehér, puha bundájába, annak ellenére, hogy nem is olyan régen még a karomat tépte, illetve emberek tucatját ölte már meg, mégis simogatom, mintha egy ártatlan jószág lenne.

- JiEun lelke az enyémhez volt láncolva, így nem tudta elhagyni a világot, ezért új testet keresett magának. Egy éppen akkor megszülető lányra esett a választása, ez lennél te. Bár nem vagyok benne  teljességgel biztos.

- Nem értem...

- Tudom nehéz lehet elhinni, még jómagam is kételkedek az elméletemben, de nem találok más magyarázatot erre a jelenségre - mered el az egyik rozoga ház irányába.

- Nem azért vagyok hozzád láncolva, mert a szemedbe néztem? - értetlenkedem, ugyanis JiYu ezt mondta Seonak, aki ezt adta tovább nekem.

- Természetesen nem. Ha ez így működne, akkor az összes lány, akire ránéztem, hozzám lenne láncolva, még a barátnőd is, akivel először elém jöttél, - néz ismét rám - de egyiküknek sincs köze hozzám.

- De...

- Amikor elmondtad hogy érzel egy pillanatig ismét reménykedni kezdtem, hogy lehetek még boldog, de eszembe jutott, hogy egyáltalán nem érdemlem meg. Aztán meg akartál csókolni, amit én is iszonyatosan kívántam, de nem tehettem, mert azzal akkor, abban a pillanatban csak erősítettem volna a láncon. Neked pedig szabadnak kell lenned, ez is egy oka, amiért el akarok menni. Ha itt maradnék te is csak szenvednél. 

- Ez nem igaz! - nézek rá komolyan közelebb araszolva hozzá - Akkor láncolj le jobban és maradjunk együtt örökké.

- MinGi... nem akarom. Mi lenne, ha veled mennék, és meghallanám, hogy valaki sikít, amíg te nem vagy mellettem? Vagy mi lenne, ha te sikítanál és elveszíteném a fejem...

- Megoldanánk, biztosan lehetne valamit tenni...

- Nem akarok többé ártatlanokat ölni és még több számomra fontos embert elveszíteni - sóhajt fájdalmasan - Úgyhogy el akarok tűnni végre erről a helyről... Lehet önzőn fog hangzani de szerintem eleget szenvedtem már.

- De... nem akarlak elveszíteni Tae, nem hagynálak magadra és nem sikítanék soha - a karomba nyilalló fájdalmat figyelmen kívül hagyva ragadom meg mindkét kezét - Csak öljük meg azt a szörnyű démont a templomban, és gyere velem Seoulba. Éljünk együtt boldogan.

- MinGi... nem akarok. Ha igazán szeretsz, akkor most arra kérlek, engedj el - hunyja le a szemeit. Hangja rekedtes az elfojtott könnyektől, amiket valószínűleg az emlékek és a túlzott erőlködésem idéztek elő. Miért vagyok ilyen? Miért nem tudom, mikor kel abbahagyni?

- Értem - engedem el a kezeit - Sajnálom - motyogom, majd a szemeibe nézve apró mosolyt erőltetek az arcomra - Örültem, hogy megismerhettelek TaeHyung - az én első szerelmem.

A fiú, mintha csak erre várt volna nyomja fel magát állásba, példáját pedig a kutyája is követi. TaeHyung hátat fordítva nekem indul el a templom irányába, amely innen még éppenhogy látótávolságban van, ám előtte megtorpan.

- Várj meg itt kérlek, még valamit meg kell tennem, mielőtt eltűnök. Aztán, ha kijöttem és végeztem menj jobbra, ott lesz a temető, ahol a barátaid várnak rád. Ezután menjetek le egyenesen az utcán, ahol a táblát látjátok. A tábla után kövessétek az ösvényt és menjetek haza.

Távolodó alakját követem tekintetemmel, amely eltűnik a templom rozoga, romos épületében. Ép kezemmel a tőle kapott pulóver alját szorongatom. Annyi minden történt az elmúlt időben, szinte hihetetlen a gondolat is, hogy minden egy pizsamapartin kezdődött, ahol én azt hittem DoYun lesz az a férfi, aki megváltoztat mindent. A TaeHyung-gal való első találkozásomkor pedig még nem sejtettem, hogy ez a fiú a sorsom, akivel már a születésem pillanatában is egy úton jártam. Egy olyan úton, aminek a kereszteződésében ő várt rám hosszú éveken át, hogy aztán elválhassunk egymástól és külön utakat járhassunk. Álló helyzetbe emelkedve kezdem vonszolni a lábaimat a templom irányába, ahonnan vértfagyasztó üvöltések hangja szűrődik ki. Ő már mindenről tudott, még mielőtt elmondta volna nekem. Vajon mennyire fájt neki a közeledésem oka, majd az, hogy ennyire magamhoz akartam láncolni.

 Elmémben, mintha egy hatalmas teremben lennék, ahol tükrök tucatja vesz körbe, s ezek a fényes felületek most sorban töredezni kezdenek. Tehát nem megőrültem, hanem valaki másnak az érzései is végig bennem éltek. A tükörben nézve magamat idegennek tűnök. Koromfekete hajam zilált, arcom mocskos és beesett, ruhámat vérfoltok díszítik. Ez nem én vagyok. De akkor ki vagyok én pontosan? A templomból kiszűrődő újabb halálhörgéstől végigfut a hideg a gerincem mentén, így megállok. Vajon ha aznap egyedül megyek ki, akkor HaEun még mindig élne, és TaeHyung-ot sem bántottam volna ennyire. Vajon együtt maradhatnánk?

Az ajtó fület sértően nyikorogva tárul ki, amelyen a fiú lép ki már-már vonszolva élettelennek tűnő testét. Lassan lépdel az irányomba. Barna szemeit mintha elhagyta volna az eddigi fény. Arca sápatag, ami még jobban kitűnik szürke haja végett. Én is elindulok felé, ezzel megkönnyítve a fiú dolgát. Hát elérkezett ennek is a pillanata. TaeHyung tényleg el fog hagyni. Örökre elmegy. Szívem összeszorul, mellkasomra pedig mázsás súly nehezedik. Sírnom kell. Keservesen sírnom kell. Nem akarom, hogy elhagyjon. A fiú immár előttem áll. Tekintete látszólag nyugodt, vonásai is finomabbak, mint mielőtt bement a templomba, mint aki milliónyi teher alól szabadulva fel, találja meg az üdvösséget.

- MinGi...  - fogja hideg kezei közé arcomat, miközben közelebb hajol, így megérzem hideg leheletét az arcomon, amikor e szavakat kiejti- szabad vagy - ezzel ajkait enyémekre tapasztja, így csókol lágyan. Szemeimet lehunyva engedem útjára a égető könnyeimet. Tényleg ezzel kell feloldozzon? Kezeimet nyaka köré fonom, így húzom közelebb magamhoz, hogy elmélyítsem a csókot. Nyelve hegyével végigsimítja alsó ajkamat, így számat kinyitva, fejemet enyhén elbillentve hagyom, hogy TaeHyung édes, puha nyelve enyémhez érjen. Ajkait kezdetben lassan, majd egyre gyorsabban mozgatja, miközben nyelvével enyémet kergeti. Édes, és forró, mindeközben keserű és hideg. Légzésem egyre szaporább, ahogyan szívem is hevesebben lüktet mellkasom ketrecében. Fülemben hallom a pulzáló vért, a folyamatos gyönyörtől pedig szédelegni kezdek, így még erősebben kapaszkodok a fiúba, miközben teljesen karjaiba olvadok. Ez az első és az utolsó csókunk. Az első és az utolsó alkalom, hogy ilyen közelségből érezhetem a fiút, akit szeretek és aki viszontszeret.

- Szeretlek! - suttogom elhaltan, s rekedtesen, miután elválunk egymástól - Szeretlek! - nézek mélyen sötétkék íriszeibe, amik még egyszer utoljára elmosolyodtak, ahogyan az utolsó két mondata elhagyta a száját, mielőtt végleg eltűnt volna.

- Én is szerettelek MinGi! Köszönök mindent!

Sziasztok!

El sem hiszem, hogy elérkeztem ide is, de holnap hozom az epilógusát a már lassan több mint egy éve készülő sztorinak. Remélem tetszik az utolsó rész is. ^^ Emellett szeretném bejelenteni, hogy dolgozok egy új történeten, amit publikálni is fogok, amint elkészülök még néhány fejezettel, ugyanis nem akarok úgy járni vele, mint ezzel. TT Remélem az is elnyeri majd a tetszésetek. ^^

Legyen szép estétek! <33