A fejem borzalmasan lüktet, amikor szemeimet lassan kinyitva emelem fel a fejemet, amit eddig a térdeimen pihentettem. Tekintetemmel tüzetesen végignézek a pajtán, a poros deszkapadlótól a pókhálókkal díszített sarkokig. Mély levegőt veszek, így a dohos, poros aroma utat tör magának a tüdőmbe, amitől önkéntelenül is köhögnöm kell. Szemeimet ismét lehunyva, fejemet a mögöttem lévő falnak döntve játszom vissza elmémben az este lezajlott jeleneteket, amitől a kezdetben enyhébb görcsös érzés erősödni kezd a gyomromban, és a könnyek égetni kezdik lehunyt szemhéjaim alatt a szemeimet. Az elmém valamelyest kitisztult a csöppet sem pihentető alvás után, és most rettenetesen mardos a bűntudat az este rendezett jeleneteim és a meggondolatlanul kimondott szavaim miatt. Bár sokszor nyers vagyok és nem beszélek lányokhoz méltóan, soha nem bántottam meg embereket sem a lelkileg, sem pedig fizikálisan, így az, hogy fojtogattam valakit és ilyen durva szavakkal illettem az egyik legjobb barátnőmet, kifejezetten bántja a lelkemet. Bocsánatot kéne kérnem tőlük, de hogyan, és egyáltalán mit mondjak. Biztosan utálnak, meg is van rá az okuk. Érzéketlen voltam és goromba. Az arcomon végigfolyó könnycsepp égeti a bőrömet, s a visszatartott könnyek fojtogatnak. Tanácstalan és ideges vagyok, a bensőmben egyre erősödő nyomástól pedig sírnom kell. Mit kéne tennem?

- MinGi - hallom meg magam mellől YunSeo lágy, de a csalódottságát tükröző hangját - Egyél mielőtt elmegyünk virágokat szedni - nyújt felém egy almát, amit készségesen el is fogadok.

"- Virágokat gyűjteni" - ismétlem meg némán. Tehát ma jött el a napja, amikor TaeHyung végleg elhagyja ezt a világot, a mai napon végső búcsút intünk egymásnak, ezután pedig soha többé nem láthatom őt. Bár az idő, amit itt töltöttem nem mondható soknak és még csak nem is életem legjobb élményeivel gazdagodtam, mégis úgy érzem, hogy ami itt történt meg fogja pecsételni a jövőmet, és a jövőbeli énemet. Olyan dolgokat láttam, amiket nem szabadott volna, s olyan dolgokat éltem át, amit senkinek nem kívánnék, még az ellenségeimnek sem. Menekülni egy két hátulsó lábán rohanó, vörös tekintetű farkaskutya elől, majd végignézni egy ismerősöd brutális halálát. Ezek után a bűntudatodba fulladva összebarátkozni a gyilkossal, majd a lelkedet odaadva neki, bele is szeretni. A barátaid 'árulása' után a karjaiba rohanni, majd a pillanatnyi biztonságot nyújtó karok lökése által a földre esni. A földön kétségbeesetten mászni vissza az úgynevezett barátaidhoz, akik az eltűnésed után nemhogy kicsit sem aggódnak érted, még vígan üvegeznek is, régi sztorikon kacarászva. Ezek után pedig a mélybe zuhanva taszítani el mindenkit magadtól, hogy saját magadba kapaszkodva zokoghass, amíg a szemeid ki nem száradnak, s így nem jön ki rajtuk több könny. Röpke idő volt, de annál  maradandóbb sérülésekkel gazdagodtunk én is és ők is.

- Köszönöm! - motyogom halkan a vörös, zamatosnak tűnő almát két kezembe fogva. Mit kéne mondjak? Mit kéne tegyek? 

- Találtunk egy virágárust - lép be DoYun a pajta ajtót kilökve, amitől az fülsértő nyikorgásba kezd, amit addig abban sem hagy, ameddig a falnak csapódva teljesen ki nem tárul - de sajnos nincs nála elég virág - túr idegesen fekete tincsei közé, amik egy pillanattal később ismét homlokát takarják. Tekintete összekapcsolódik az enyémmel, száját pedig undorodva húzza el, mint aki legszívesebben a homlokomra köpne és áttaposna rajtam.

- El kell menjünk és keresnünk kell. De attól tartok, így nyár végén nehéz lesz bármit is találni - csatlakozik a fiúhoz JiYu, szemüvegét megigazítva orrán. Az ő tekintete is rám vándorol, ám abban a pillanatban el is kapja, hogy a szemeibe nézek. Nem tudom mit mondhatnék nekik.

- Ez így szívás - sóhajt Seo kezeit csípőjére rakva - akkor most mit csinálunk?

- Egyértelműen megvesszük a virágokat attól a nőtől, aztán két csoportra oszlunk és virágokat keresünk - vázolja a tervet a szemüveges lány, rövid haját hátrafogva, amit meglepőmód DoYun elvörösödve figyel. 

"- Én is ilyen lennék, mikor TaeHyunggal vagyok? Minden hibáját elfogadva mosolygok rá, miközben az arcom rózsaszínes pírben úszik?"

- Rendben - sóhajt ismét YunSeo, majd fejét felém fordítva méri végig sarokban kuporgó lényemet. Pontosan úgy nézhetek ki a szemeiben, mint egy eszelős őrült, a tegnap rendezett műsorom után.

- DoYun és én megnézzük, hogy vannak-e még árusok, te és MinGi pedig megnézitek a házak kertjeit és a közelben lévő kis rétet - fejezi be az elképzeléseit JiYu, amitől a fiúnak már nem csupán az orcája, hanem a füle is piros színűre váltott. Hihetetlen mire képes egy vallomás, amennyiben nem én teszem és nem TaeHyung kapja.

Az almát rágcsálva meredek magam elé, miközben hallgatom a további beszélgetéseiket. Ha azt mondom láthatatlannak érzem magam, az nem lenne megfelelő kifejezés a jelenlegi helyzetemre. Egy nem kívánatos, gonosz szellemként élem meg a mostani állapotomat. Egy olyan kísértet vagyok a szemükben, amelyet minél előbb el akarnak űzni, így nem is csodálkozok azon, hogy egy kis idő elteltével két idegesen toporgó lábfejet látok magam előtt, amelyek a poros földön nyomot is hagytak maguk után. Fejemet felemelve nézek farkasszemet YunSeoval, aki vörös arcát felfújva néz le rám. A gyümölcs csutkáját magam mellé helyezve nyomom fel magam álló helyzetbe, így meredve  tovább a lányra, aki aprót fújtatva indul el a kijárat irányába.

- Menjünk, mert soha nem végzünk - közli hidegen, mire követni kezdem. A szívem arra vágyik, hogy bár soha ne végeznénk, és itt maradhatnék a fiúval, akinek odaadtam a lelkemet, mindazonáltal mélyen legbelül tudom, hogy ez nem lehetséges opció, s még csak nem is lenne kifejezetten egészséges az elmém jelenlegi állapotát felmérve. 

Némán sétálunk, mint két egymásnak idegen fantom, így csak lépteink tompa alapzaja jelzi, hogy haladunk a földes utakon fel-alá, miközben a házak kertjeit vizslatva meg-megállunk tekintetünkkel virágok után kutatva. Mind hiába, ugyanis nem találunk semmit. Sétánk során többször is elmegyünk egy rozsdás vastábla mellett, amin a város neve alatt, a lakosok számát jelző kis kopottas felirat is megtalálható. 

- Az előbb még négy volt, most már csak három - motyogom magam elé elhaló hangon. Tehát TaeHyung is serényen végzi a feladatát. A szemem sarkába gyűlő könnyeket letörölve lépdelek YunSeo mögött. - Tényleg elmegy. El akar menni.

- Neki is így lesz a legjobb - ébreszt ki gondolataimból kis idő elteltével az előttem sétáló lány csendes hangja - Nem azért mondom, mert jót akarok neki... hanem mert teljes szívemből utálom, és azt kívánom, hogy haljon meg - hadarja gyorsan előző kijelentése után, amin akaratlanul elmosolyodok. 

- Igazad van, - hajtom le a fejem, így koszos cipőimre nézve - így lesz a legjobb.

- MinGi én... - torpan meg a lány hirtelen, ám mondandóját félbeszakítja egy harsány kiáltás, amely nincs annyira messze tőlünk, a hangerejét tekintetbe véve. A lány szeme elkerekedik rémületében, ahogyan immár rám mered - MinGi...- ismét a nevemet mondja, ám a hanglejtése teljesen más. Fél, egész testében remeg, ahogyan pulóvere alját szorongatja ujjai elfehérednek. Arca sápadt, szemeiben pedig könnyek csillognak - ez ő... - hangja megremeg, ahogyan ajkai is. Halk dobolás töri meg a feszült, síri csendet, amit egyetlen elhaló sikoly követett. Az égen viharfelhők gomolyognak, így sötétségbe vonva az eddig napfénnyel világított ösvényeket, mintha az időjárás is jelezni akarná, hogy valami sötétség közelít felénk.  

- YunSeo. Nyugodj meg, rendben? - nyúlok a lány keze után. Dobolás, dobolás, amit éles kutya ugatás követ. A szívem a torkomba ugrik idegességemben, mellkasomra ólom súly nehezedik, gyomrom pedig görcsösen szorít, így egy borsó szemet sem lennék képes lenyelni. A rémképek, akár egy film részletei szemem elé vetülnek. Minden apró töredék felrémlik. A szőke lány véráztatta ruhája, rémült arca, fájdalmas zokogása, majd skarlát vértől vöröslő szőke tincsei. Testem önkéntelen remegni kezd, ami végett a nemrég megevett alma el akarja hagyni émelygő gyomromat. Mitől félek? TaeHyung nem bántana... engem nem bántana. Lassan a lányra pillantok. Arcát könnyek borítják, s reszket, akár egy nyúl, amelyet bekerítettek a farkasok. Mit kéne tennem? Ha nem állítom meg, ki tudja mit fog tenni.

- YunSeo... - szorítom meg a lány kezét. Aprót nyelek, majd folytatom - borzasztóan sajnálom, amit tegnap mondtam. El sem tudod képzelni, mennyire sajnálom.

- Semmi baj, MinGi. Az a beteg férfi hatása alatt állsz, így nem vagy önmagad - szorítja meg ő is a kezeimet - Menjünk innen minél gyorsabban! - húzna maga után, ám lábaim mintha a földbe gyökereztek volna, meg sem mozdulnak. Megfagytam.

- MinGi? - leheli a lány, majdhogynem némán - MinGi menjünk, oké?

- Nem, én nem mehetek. - motyogom magam elé meredve. TaeHyung közelebb van, mint azt gondolnánk.

- MinGi - rángatja a karomat, de én ismét megrázom a fejemet.

- Nem.

- Miért? MinGi, kérlek menjünk el. Csináljuk meg a virágos cuccot és tűnjünk el erről az átkozott helyről együtt - hangja kétségbeesett, mivel ő is érzékeli, hogy valami közeledik - MinGi, kérlek!

- Nem mehetek - nézek fel rá. Őszintén? Rohannék és vissza sem néznék. Viszont ennek ellenére valami azt súgja, hogy maradjak. Valamiért nem tudok megmozdulni hiába rettegek attól, hogy mi történhet, ha most itt maradok.

- Kérlek! - leheli elhaltan a lány, de mindennek ellenére a kezemet már elengedve.

- Nem mehetek - ismétlem el már bizonytalanabb hangon - Én kérlek, hogy menj el! 

- Kérlek... - patakzanak a könnyek az arcán.

- Megígérem, hogy együtt megyünk ki innen, de most nem mehetek, a te érdekedben - mosolyodom el idegesen.

- Megígérted. - fordít nekem hátat, majd elrohan. Nem követhetem el kétszer ugyanazt a hibát. Nem tudhatom, hogy TaeHyung ennyi gyilkolás után milyen állapotban van, így nem kockáztathatom YunSeo életét. A fiú valamiért a segítségemet kérte kezdetben, ami nem lehet hazugság, még kevésbé lehet véletlen nyelvbotlás.  Ezért én segíteni is fogok, ha tudok.

A doboló hang, mintha pontosan a hátam mögül érkezne. Könnyeimet lenyelve, szemeimet lehunyva préselek ki magamból hangot, aminek következtében a levegő végig égeti a torkomat. Ujjaimmal a TaeHyungtól kapott pulóver alját szorítom, aminek következtében azok hófehérre váltak

- Tae... - kezdenék bele, szemeim viszont egy másodperc tört része alatt kerekednek el, ami alatt szívem is a torkomba ugrik, s egy ütemet tisztán ki is hagy. Szám olyan száradttá válik, hogy levegőhöz jutni is szinte lehetetlennek tűnik, nemhogy megszólalni. Lábaim, sőt egész testem remegni kezd, és hideg verejték csapódik ki mind az arcomra, mind a testemre, amitől a ruha teljesen bőrömhöz tapad, így mint egy új hámréteget hozva létre testem egész felületén. Az egyre erősödő szél a csontomig hatol, miközben földbe gyökerezett lábakkal állok a fiúnak háttal. - "Miért? Miért? Miért?" -ismételgetem magamban ezt az egyetlen kérdést. Egyetlen szó, s úgy érzem összetörtem.

Egyetlen szó hagyta el a száját. Egyetlen szó, amit egyáltalán nem akartam hallani: Ölj!