A TaeHyunggal folytatott beszélgetés óta nem tudok másra gondolni csak arra, hogy pontosan mit is ígértem meg neki pár órával ezelőtt. Egészen addig, amíg ki nem öntötte nekem a lelkét bele sem gondoltam, milyen szörnyű lehet neki itt a Földön. Nincsen senkije a kutyáján kívül, amivel nem igazán tudott beszélgetni. Emészti a bűntudat, mivel magát hibáztatja a családja halála miatt, s mindezek mellett még meghalni sem tud segítség nélkül, pontosabban az én segítségem nélkül. 

- "Iszonyú lehet neked TaeHyung-ah" - jobb oldalamra fordulok az ágyban és  az ajtót kezdem bámulni a plafon helyett - "A Földön bolyongsz, miközben sem te, sem a lelked nem talál megnyugvást." - mutatóujjammal  apró köröket kezdek rajzolni a fehér pamutlepedőbe, amivel a férfi nem is oly rég lefedte a garnitúrát - "S én önző módon magammal akartalak rángatni Szöulba, hogy boldogan élhessünk, amíg a halál el nem választ" - szemeim lassan megtelnek könnyel, mivel a mellkasomat egy ólomsúly kezdi nyomni, ha csak belegondolok abba, hogy a megbeszéltek szerint a hét végére már nem lesz velem, már nem lesz ezen a világon. Önző volnék, ha azt szeretném, hogy ő és én is boldogan élhessünk ebben az undorító világban, ahol még a "barátaid" is képesek hátba szúrni téged, majd ezek után is az arcodba mosolyognak, mintha mi sem történt volna. 

- Végeztem - nyílik ki nyikorogva a falap, ahogyan Tae benyomja azt, hogy egy törölközővel a fején beléphessen a helyiségbe - Már régen nem fürödtem, úgyhogy ez most egyszerre volt furcsa és felfrissítő érzés - mosolyodik el a textilt a székre akasztva, majd az ágy mellé lép, hogy leguggolva mellém a szemeimbe nézhessen, mivel elég érdekesen nézhettem ki a magam elé bambulással, ami mellett a lepedőt simogattam, mintha nem is ezen a világon lettem volna ebben a szent pillanatban - MinGi - ejti ki a nevemet ámulatba ejtően, ujjaival félresöpörve az arcomat takaró hajszálakat - te sírsz? 

- Nem sírok - érintem meg kézfejét az eddig köröket rajzolgató kezemmel - csak belement a por a szemembe - pillogok gyorsan párat a könnyek elűzése érdekében.

- Tehát sírsz - hangja komoly és érdes, amitől libabőrök lepik el a karomat. Nem tudom, mit mondhatnék. Talán azt, hogy igen sírok, mert el akarsz hagyni és meg akarsz halni, vagy mondhatnám azt is, hogy összegyűlt minden egyszerre és a sebek, melyeket a szívem szerzett az elmúlt napokban felszakadtak és vérezni kezdtek. - Legyél velem őszinte MinGi, mivel én is az igazat mondtam amikor kérdeztél. Miért sírsz? - tekintetét mélyen az enyémbe fúrja, szemöldökét pedig felvonja, így néz rám.

- Rendben - sóhajtok aprót, majd ülésbe nyomom magam az ágyon, ami után megpaskolom magam mellett a matracot jelezve, hogy üljön oda, aminek eleget is tesz - Szóval nem véletlenül guggoltam kint az esőben kora este. A barátaim - rajzolok idézőjelet a levegőbe - Na jó igazából a barátnőm és az ő barátai éppen arról beszéltek, hogy itt szeretnének engem hagyni, ők pedig meglépnek - hadarom idegesen, ugyanis úgy érzem, hogy rossz irányból közelítem meg a dolgokat - Tulajdonképpen itt akartak hagyni röviden, amivel alapvetően nem lenne problémám - kezdek kétségbeesetten védekezni, amikor szemei elsötétülnek - viszont TaeHyung te is tudod, hogy nekem is van családom és akármennyire kedvellek is, hiányoznak. Ezt neked is meg kell értened.

- Meg is értem. Viszont ez elég furcsán hangzik a szádból azok után, hogy számtalanszor közölted, hogy soha nem fogsz elhagyni - forgatja meg sötétbarna szemeit.

- Ezt nem tudom megcáfolni, de tudod, miután megkértél, hogy öljelek meg, nem is tudom ki akarja elhagyni a másikat - keresztezem a karjaimat mellkasom előtt, ám erre ő sem tud mit felelni - Tehát ez az egyik, ami nyomja a lelkem. A másik problémám pedig az előbb említettem. Tae én azt szeretném, ha ismét boldog lennél, de én nem így akartalak boldoggá tenni, hogy eltüntetlek a Föld színéről - ejtem combjaimra kézfejeimet erőtlenül, miközben ismét könnyfátyol homályosítja el a látásom - Én magammal akartalak vinni haza, és együtt élni veled, ugyanis nemsokára végzek a felső középpel, ami után kapok egy saját kis lakást, ahol együtt élhettünk volna.

- MinGi...

- De nem. Te meg akarsz halni, és ez így van rendjén. Te itt akarod hagyni ezt a szar világot, teljesen jogosan. Meg tudom érteni az érzéseid és az okokat, amiért így döntöttél.

- MinGi...

- Nem tudom mi tettél velem, de most elmondom hogyan érzek és leszarom, hogy mi lesz a következménye. Amikor először a szemeidbe néztem a bensőm bizseregni kezdett - ütögetem meg gyengéden a mellkasomat - a szívem hevesebben vert, ugyanis tudtam valamit. Felismertelek az álmaimból. Az álmaimban ugyanis minden este megjelentél egy kapucniban, s mindig ugyanazt tetted. Semmit. Semmit nem tettél. Aztán a szemem előtt gyilkoltattál, majd gyilkoltál meg valakit, de engem nem öltél meg és közel engedtél magadhoz. Ahogy telt az idő folyamatosan egyre jobban ragaszkodtam hozzád, egyre többször éreztem, hogy elment az eszem - a szemeibe nézek így folytatom - míg végül annyira elfelejtettem önmagam, hogy beléd szerettem, hogy veled akartam lenni. Vártam az estéket, amiket veled tölthetek. Vártam, hogy megszólalj, hogy hozzád érhessek. Imádtam a tekinteted, az arcvonásaid, s még jobban imádtam, ahogyan rám néztél, mintha kincs lennék számodra. Egyre fontosabbá váltál - a fejemet lehajtva harapom be az alsó ajkam - Most tudod mit érzek? 

- Nem tudom... - közelebb csúszik hozzám, majd hosszú ujjaival állam alá nyúlva emeli fel a fejemet, hogy a szemeibe nézhessek, amelyek úgy ragyogtak, mint még soha - de kíváncsi vagyok rá - mély rekedtes hangon suttog, amitől a szívem a fülemben kezd dobolni.

- A gyomrom görcsösen szorít, a mellkasomban pedig bent rekedt a levegő. A szívem hevesebben ver, mint mikor a kutyád elől rohantam, s közelebb akarok hozzád kerülni. Olyan közel, mint még eddig soha - szemeimet lehunyva döntöm homlokom mellkasának, mire egyik kezével hajamba túr, a másikkal pedig a hátamat megtámasztva von közelebb magához - Szeretlek Kim TaeHyung, annak ellenére, hogy nem vagy ember... - fonom karjaimat dereka köré annak reményében, hogy még közelebb tudhassam magamhoz - de tudom, hogy nem lehetsz az enyém. Nem lehetsz az enyém, mert mi két külön világ vagyunk. Ezek az univerzumok pedig nem kompatibilisek egymással.

- "Így van. Akármennyire is kedvellek téged, én és te... te és én soha nem lehetnénk boldogok együtt. Nem lehetnénk boldogok, mert bár egymás mellett lennénk, magányosak és boldogtalanok maradnánk. A te életed megkeseredett mióta elvesztetted a szeretteidet és az addigi életed, így soha nem lehetnél igazán vidám és gondtalan ezen a Földön. Én pedig soha nem tudnálak boldoggá tenni, amitől én is boldogtalan maradnék, és sajnálnálak. El kell engednem téged, ha baromira fáj, akkor is, mert neked nem itt van a helyed."

Sziasztok!

Tudom borzasztóan megkéstem a résszel, és lehet, hogy már nem is érdekel emiatt senkit. Az érettségi lefoglalta minden figyelmemet és elvette a maradék energiámat is, viszont most, hogy nagyjából végeztem  a vizsgáimmal (már csak kettő van vissza  ^^) visszatértem és igyekszem minél gyorsabban hozni a részeket, amik egyre kevésbé felelnek meg az elvárásaimnak. =( Kicsit bénának érzem az írásaimat, de nem adom fel, és próbálkozom. =) Úgyhogy ne felejtsetek el, mert Iza nem csupán ezt a kis sztoriját fogja befejezni (másodszor ><), hanem új történetekkel is előrukkolok, amik remélem elnyerik a tetszéseteket. 

Szép napot kívánok mindenkinek! <3