Szívem nagyot dobban, amikor meghallom, amit mond, és szavai el is jutnak a tudatomig. A csend, ami köztünk húzódik most egyáltalán nem kellemetlen és kínos, sokkal több van ebben a kis némaságban. Érzések. Érzelmek, amelyek kettőnk között úszkálnak a sötét levegőben, mint apró aranyhalak az akváriumban. Jelenleg úgy érzem, az idő megállt, mióta szemeibe révedtem. Tekintetéből pedig kiolvasható, hogy nem hazudik, hogy komolyan szüksége van rám, ami felperzseli bőrömet, így melegem van a hideg földön ücsörögve is. 

-  "Szükségem van rád!"  - gondolatban újra és újra visszajátszom előző mondatát, amitől önkéntelenül mosolyognom kell. Boldog vagyok, mert itt van, mert kellek neki, és mert ő is kell nekem. Fogalmam nincs miért érzem ezt már azóta, hogy vele álmodom, de mintha nekem itt lenne a helyem mellette, főleg azóta a bizonyos éjszaka óta, amikor vörös szemeibe pillantottam. Akkor tudatosult bennem először. hogy már idevágyódok hosszú ideje, és most hogy itt lehetek, ráadásul álmaim férfija társaságában, hülye lennék elmenekülni.

- Nem foglak elhagyni, mivel nekem is rohadtul szükségem van rád. Fogalmam nincs miért érzek így annak ellenére, hogy alig ismerlek, de kicseszettül szükségem van rád... - nyomom magam állásba, majd egy pillanattal később már dereka köré kulcsolva karomat hajtom fejem a mellkasára. Szemeimet lehunyva szippantom magamba jellegzetes illatát, amit a mandarin és a gyömbér pikáns és erős esszenciájával tudok körbeírni. Szívének egyenletes lüktetése egyfajta nyugodtságot sugároz bensőmbe, amitől az eddig pattanásig feszült idegsejtjeim ellazulnak, és így teljesen ki tudom élvezni éppúgy lelkileg, mint testileg, ezt a röpke idilli pillanatot.

- MinGi, - tol el magától gyengéden, mire csalódottan pislogok szemeibe. Valami rosszat tettem?  Miért taszít el magától mindig? - nem akarom elsietni a dolgokat, úgyhogy szerintem nem kellene ölel...

- Az ölelésbe nem feltétlenül kell többet látnod, mint ami. Az ölelés lehet baráti gesztus is, ami erősíti a kötelékeket közöttetek - bújok vissza hozzá összekulcsolva ujjaimat háta mögött, hogy véletlenül se tudjon ismét lehámozni magáról. - Nem mellesleg nagyon megnyugtató, hogy magamhoz szoríthatlak és érezhetlek. Valamiért a háborgó lelkem most sokkal békésebb, mint az elmúlt napokban, ami bizton ki merem mondani, miattad van. - suttogom a csendbe még közelebb araszolva hozzá, hogy teljesen hozzásimulhassak, ezzel megszüntetve a maradék távolságot is kettőnk között. Kezeim alatt érzem, ahogyan eddig feszült hátizmai ernyedni kezdenek, amivel együtt az eddig bent tartott levegőt is lassan kifújja orrán. S bár vonakodva, de nyakam köre fonja karjait , állát pedig fejemen támasztja, ahogyan szorosabban von magához. Istenem, még soha nem éreztem ehhez hasonlót. A gyomrom görcsösen szorít, a bőröm perzsel, a szívem pedig a torkomban lüktet, így félő, hogy elhagyja a testemet, egy kis porfürdő reményében. Végre azt érzem, hogy tettem egy lépést az úton, ami felé tart. Végre egy kis lépéssel közelebb kerültem a fiúhoz, aki elvette a lelkem és a tudatom, ezzel teljesen magába bolondítva. Mintha ő lenne a bálványom, akit soha, de soha nem akarok elengedni.

- MinGi... - suttogja a nevem rekedtes és őrjítően csábító mély hangon, amitől egy pillanat alatt felszalad a vérnyomásom az egekbe, arcom pedig lángra kap. Szemeim ismételten lehunyva hümmögök egyet jelezve, hogy minden figyelmem az övé, így mondhatja - köszönöm. - fejezi be mondanivalóját, amitől újra hatalmasat dobban a szívem. Egy egyszerű köszönet, és én a padlón vagyok. De mit köszön? 

- Mit?

- Azt, hogy vagy.

- De miért így hirtelen? - tudakolom továbbra sem engedve az ölelésemből. Bár már hosszú percek óta ugyanabban a pozícióban állunk egymás karjaiba borulva, nekem még sem elég ennyi, még közelebb akarom magamhoz tudni, valami mélyen bennem azt súgja, hogy ne engedjem el. Még ne. Olyan, mintha valami belülről irányítana, mintha valaki beköltözött volna a tudatomba, hogy irányítsa a tetteim. Bár sejtem, hogy mit mért csinálok és gondolok, mégsem tudok ellene tenni, mert az érzés rabja lettem. A titokzatos férfi rabjává váltam.

- Tudod, már nagyon hosszú ideje, hogy valakit ennyire közel tudhattam magamhoz, így már arról is elfelejtkeztem, mennyire mennyei érzés egy ölelés, vagy valaki puszta jelenléte. Hogy valaki melletted van, és érdeklődik irántad. Sajnálom, ami a múltkor történt, amiket neked mondtam. Azóta ezen kattog az agyam, és nem tudom túltenni magam rajta - Itt elhallgat, így ismét hallani a fülsüketítően hangos csendet, amit csak szuszogásunk hangja tör meg egy-egy pillanatig.

- Semmi baj, nem haragszom. Egyébként meg, én is túlreagáltam a dolgot. Fáradt voltam és hisztis, úgy viselkedtem, mint azok a tipikus hülye picsák, akik nem tudják hol a helyük - hasonlatomon hallom, hogy halkan, de felkuncog - Szeretném tisztázni, hogy nem a barátaim miatt akarok melletted maradni. Az tény, hogyha ők nem erőltették volna, akkor magamtól nem kereslek meg, de azóta egyre jobban kötődöm hozzád, pedig semmit nem tudok rólad - nevetek fel zavarodottan, hogy oldjam némiképp a feszültséget. 

- Tudom, hogy miért történt minden, de már nem érdekel - sóhajt egy aprót, ahogyan kicsit eltol magától, hogy a szemembe nézhessen. Bár a sötétségben nem látok arcvonásaiból semmit, pusztán egy elmém által generált fantom képet, én mégis megpróbálok a szemeibe nézni - A nevem TaeHyung.

- Örülök TaeHyung - emésztgetem a nevét, majd elmosolyodom és visszabújnék hozzá, ha nem hátrálna pár lépést, amitől lebiggyesztem alsó ajkam. Ennyi lett volna? Túl kapzsi vagyok, hogy ennyivel sem érem be - Elmész?

- Nem - ingatja meg a fejét, ezután pedig leveszi a kapucniját, végigmér és ismét közelebb lép -  MinGi, te nem fázol ebben a vászon köpönyegben? -költői kérdése hallatán egyből eszembe jut, hogy milyen gúnya is van rajtam, majd kissé zavartan megmarkolom köpenyem elejét ezzel jobban magamhoz szorítva. 

- Igazából nem fázok  - füllentek, mert bár nyár van, az éjszakák rohadt hűvösek, amit TaeHyung is pontosan tud. S azt is tudja, hogy ismét hazudtam.

- MinGi... - mormog észveszejtően vonzó hangon. Egy lépést hátrál, majd pulóvere aljához nyúl, s egy erőteljes mozdulattal eltávolítja magáról - Tessék! Nem a legmelegebb, de mára jó lesz. Legközelebb hozok valami béleltebbet. Nem akarom, hogy megfázz. - nyújtja felém a ruhadarabot, ami még meleg a teste hőjétől. Torkom összeszorul, szemeimbe pedig könnyek gyűlnek a hirtelen ért gesztustól, amitől annyira boldog lettem, hogy fel tudnék robbanni. Hogy lehet, hogy annak ellenére, hogy nem is ismer ilyen kedves velem? Miért kedvelem ennyire, mikor egy kegyetlen gyilkos, aki a szemem előtt ölt és öletett? Talán mert tudtom alatt már az övé vagyok, TaeHyungé vagyok és nem másé. Ő az én drogom, az én bálványom, az én titokzatos és szomorú férfim, akire már régóta várok. S tudom, tudom, hogy véletlenek nincsenek. Oka van, hogy vele álmodtam, hogy találkoztam vele, hogy a szemébe néztem. Oka van annak, hogy rajongok érte, hogy epekedek utána, és hogy ő is vonzódik hozzám. Ez volt nekünk megírva, ez a mi sorsunk. Ez a mi történetünk kezdete és még korántsem a vége. 

- Köszönöm! - hajtom le a fejem mosolyogva ahogyan elveszem a fekete pulóvert - Tae...

- Aludnod kellene - vált gyorsan témát, amire hirtelen nem is tudok reagálni, csak aprót nyögök - Itt maradok ameddig elalszol és vigyázok rád. - bólint egyet, hogy meggyőzze magát is, miszerint így fog tenni akármi történjék is.

- Rendben. Igazad van, aludnom kellene. - ülök le a szalmazsákomra, miután magamra vettem a fiútól kapott meleg pulcsit, majd kelletlenül, de lefekszem a fal felé fordulva teljes testemmel. Miért akarja ennyire a találkozásunk végét? Talán rossz társaság vagyok? Vagy velem van a baj, hogy ennyire akarom hallani a hangját, érezni őt?

- Mikor kicsi voltam - ül le mellém a földre - anyukám mindig simogatta a hajamat, mert nem tudtam nyugodtan aludni. Ez azért lehetett, mert csintalan gyerek voltam borzasztó sok energiával - nevet halkan. Ujjaival gyengéden végigszánt tincseim között, miközben folytatja - Anyukám minden vasárnap készített epres sütit, vagy akármilyen süteményt, hogy boldoggá tegyen minket - hosszú ujjai köré csavarja egy-egy kósza, ében tincsem, mialatt beszél - Imádott minket. A  saját életénél is jobban szerette a családját. - hangja szomorú, keservesen bánatos.

- Szereted az epret? - fordulok a hátamra, hogy a fiúra nézhessek, akinek komor tekintete egy pillanatig megrökönyödik, majd szomorkás mosolyt erőltet vonásaira, amit a holdfényben még éppen látok.

- Imádom az epret.

- Én is. 

- A te anyukád milyen? - kérdezi hirtelen, amitől rám tör valami szörnyen fojtogató érzés. A honvágy, a családom hiánya. Anya tanácsa, hogy vigyázzak a férfiakkal. Minden eszembe jut, ahogyan a plafont kémlelem.

- Anyukám egy tündéri nő. Imádja apát és engem is. Mindig minket helyez az első helyre bármi történjék. Kicsit talán bohókás, de ez teszi még különlegesebbé. Alapvetően imádni való, de vannak neki is rosszabb pillanatai. - nevetek fel, ahogyan eszembe jut a jósnő, vagy az, amikor azon hisztizett, hogy apa félrenevelt - Biztosan téged is nagyon szeretne, persze, ha nem tudná, hogy...- mosolyom lefagy arcomról. Mégsem mondhatok ilyet a fiúnak.

- Ha tudná, hogy egy gyilkos vagyok egy elhagyatott faluban, egy démoni fenevaddal? - kérdez vissza, mire aprót bólintok - Tudom, nem vagyok minden nő álma, de nekem nem is kell minden nő - mosolyodik el keserűen - Tudod mindennek...

- Mindennek oka van. - fejezem be a mondatot. Ezt pedig csend követi. TaeHyung már az arcomat cirógatja, miközben arcomat kémleli. Ő sem szól semmit, ahogyan én sem, s ez így van jól. Néha szükség van a misztikus némaságra. Szükség van a gondolkodásra, arra, hogy feldolgozd a nap történéseit egy olyan ember társaságában, akivel még a csend és a homály is mámorosan káprázatos.

- Jó éjszakát! - szólal meg végül karcos hangon.

- Jó éjt TaeHyung! - hunyom le a szemeim, és élvezem lágy érintéseit, ahogyan arcomat és hajamat simogatja, mintha egy porcelánbaba lennék, akit nem törhet el. Ha tudnád TaeHyung, hogy ma mennyivel közelebb vontál magadhoz. 

Soha ne hagyj el. Soha ne hagyj magamra. Maradj velem örökre. Ezt szeretném, akarom, követelem. Te vagy az én éltető mannám, az oxigén, ami az életben maradásomhoz szükséges. Legyél a mindenségem, a reményem. TaeHyung te vagy az én betegesen csodálatos végzetem.  

Sziasztok! 

Egy röpke kérdés, ami nagyon fontos a többi sztorim szempontjából. 

Ti a rövidebb, vagy a hosszabb fejezeteket preferáljátok? 

Ez azért fontos ugyanis több történeten dolgozom, és nem tudom eldönteni, hogy milyen hosszú fejezeteket írjak. A válaszotokat előre is köszönöm. Természetesen ez azon is fog  múlni, hogy mennyi eseményt sűrítek egy-egy részbe, de akkor úgy kalkulálok, hogy ne legyen annyira vészesen hosszú. (A rövid nálam 800-1000 szót jelent) ^^