Ő áll előttem, akinek haja akár a szürke esőfelhők egy őszi napon, ezek a tincsek pedig kapucnija alatt csukott szemhéjait csiklandozzák. Igen. Mint eddig mindig, most is fekete csuklyás pulóverben van, ami mind alakját, mind arcát eltakarja kíváncsi tekintetem elől. Kezeit lezseren a zsebébe süllyesztve fél lábát behajlítva áll velem szemben, így tökéletesen megtestesítve a rosszfiús kisugárzást, amilyen pasiért a legtöbb lány ölni tudna, vagy, ha ölni nem is, de harcolni biztosan. Kézfejem ólomsúlyú, mikor megpróbálom felemelni, hogy hozzáérhessek, ettől pedig megrémülök. A fiú felemeli a fejét, amit a könnyeim fátyolán át figyelek. Szemei megrebbenek, és lassan nyitja őket. Számat eltátva, megbabonázva nézem, elfelejtve az előző problémám, miszerint nem tudok mozogni. Barna szomorú tekintete ismét megdobogtatja a szívemet, mint az utóbbi időben minden alkalommal, amikor találkoztam vele. Szája sarka felfelé ível, amikor tesz felém egy lépést. 

- Kérlek... - suttogom egy idegen, elhaló hangon. A fiú pedig elém lép. Szembogarait egy pillanatig sem veszi le rólam, egészen addig a szemeimbe réved, ameddig elém nem ér, ahol megtorpan. Aprót nyelve nyújtom ki immár könnyedén a kezeimet azzal a céllal, hogy végre megérintem, ám ő ezt nem hagyja.

- Hagyj békén, én erre kérlek! - közli hidegen és kimérten, majd mint aki jól végezte a dolgát sarkon fordul, hogy elinduljon a körülöttünk elterülő sötétségbe, de nekem sem kell több, egy mozdulattal előrelendülök és karjaimat szorosan dereka köré fonva vonom magamhoz vékony, de annál erősebb testét.

- Nem akarom, hogy elmenj. Úgy érzem végre megtaláltam a végzetem és nem akarom, hogy kisétáljon az életemből - minden szó után hatalmasat dobban a szívem, ugyanis pontosan tisztában vagyok a döntésem súlyával. Lehet hagynom kellene elmenni, de valami azt súgja nekem, ne tegyem. Ne engedjem el ezt a fiút. 

- Mingi - érzem meg hatalmas kezeit az enyémeken - én...

- Nem hiszem el, hogy vagy képes ezek után azt mondani, hogy egy beteg senkiházi vagyok? - DoYun hangja ébreszt fel álmaimból. Szemeimet résnyire nyitva pillogok az előttem álló párosra, akik mint mostanában annyiszor, ismét összekaptak valamin.

- Megpróbálsz elmenekülni a sorsod elől, miközben bajba sodrod a barátaidat. Tehát senkiházi vagy - horkant egyet a szemüveges lány, az előbb említett tárgyat feljebb tolva az orrnyergén - Az meg, hogy hullákat tanulmányozol a tóparton, igenis beteg.

- Még hányszor ismételjem el, hogy nem tanulmányoztam, hanem megláttam, te pedig pont akkor jöttél oda - fújtat a fiú, karjait keresztezve izmos mellkasa előtt.

- Akkor is ezt mondanád, ha tanulmányoztad volna.

- De nem nézegetek egy kibaszott hullát kedvtelésből!

- Pedig...

- Nem lehetséges, hogy egyszer elhallgattok? Itt vagyunk egy rohadt szellemvárosban, ahol meghalt a szerelmem, ahol az egyikünk lelke csapdába esett, ahonnan nem tudunk elmenekülni, és nektek az a legnagyobb problémátok, hogy tanulmányoztad-e azt a kicseszett hullát - fakad ki a mellettem már törökülésben elhelyezkedett lány.

- Nem tanulmányoztam - motyog a fiú az orra alatt, miközben magához vesz egy piros almát. 

- Én pedig éppen leszarom, hogy mit csináltál - forgatja meg YunSeo nagy, barna szemeit.

- De igenis nézegetted.

- Nem tök mindegy? - emeli magasba Seo egyik szépen ívelt szemöldökét, majd térdelésbe nyomja magát - Azt akarom tudni, hogy még meddig óhajtunk itt maradni? 

- Ameddig meg nem oldjuk a rejtélyt - felel JiYu mialatt fel s alá mászkál a tágas pajtában.

- Akkor oldjuk meg gyorsan! Este van, úgyhogy mehetünk is - csillan fel a szemem, amivel egyidejűleg a szívem a torkomba ugrik és ott lüktet tovább. Olyan érzés, mint amikor végre elmehetsz egy olyan helyre, ahova mindig is el akartál jutni, mondjuk egy koncertre, aztán mikor már ott vagy, nem tudod abbahagyni a görcsölést, a szíved pedig mintha átakarná törni bordáid ketrecét dobog a kis zárkájában.

- Szerintem is húzzunk bele, mert hiányzik az otthonom - jelenti ki a mellettem térdepelő lány. 

- Ezt mondjátok őnagyságának - néz szemüvege mögül a srácra, aki kényelmesen falatozgatta a gyümölcsöt.

- Azt csináltok, amit akartok, nekem már holtra mindegy, hogy itt vagy pár méterrel odébb döglök meg - fogai alatt nagyot fröccsen a zamatos gyümölcshús.

- Te aztán optimista vagy - mormog Seo.

- Nem optimista, hanem realista - vonja meg a fiú a vállát. Lényegében valamilyen szinten igaza lehet. Ha csak belegondolok abba, hogy HaEun milyen brutálisan halt meg, hogy minden este kockára teszik az életüket a templom épületénél, és hogy az én lelkem már nem a sajátom. Tulajdonképpen tényleg elég szomorú és kaotikus a sorsunk. Mint egy borzalmas tragédia.

- Akkor induljunk is! -  csapja össze JiYu két kezét, és ezzel a lendülette vágja ki a faajtót, ami nyikorogva tárja fel a sötétség birodalmát, ahova kilépve nem biztos, hogy visszatérünk. De miket is beszélek...Látni akarom! Beszélni akarok vele, hallani a hangját, belenézni a varázslatos szemeibe. Meg akarom érinteni, szorosan magamhoz vonni és...

- MinGi - lép elém a szemüveges lány kezeit a vállaimra rakva, majd leguggol, hogy arcunk egy szinten legyen- árulj el nekem valamit...

- Mit? - kérdezek vissza hidegen, kifejezéstelen arccal.

- Arra kérlek, hogy hunyd be a szemed és a lehető leggyorsabban és legőszintébben válaszolj - azt teszem, amit mond. Szemeimet becsukva várom a kérdést.

- El akarsz menni?

- Nem.

- Álmaidban...

- Őt látom.

- Ha gondolsz valamire...

- Rá gondolok.

- Ha bajban vagy...

- Őt akarom.

- Kedveled?

- Borzasztóan.

JiYu aprót sóhajtva állásba nyomja magát, majd sarkon fordul itt hagyva engem a gondolataimmal. Térdeimet felhúzva hajtom fejem a a lábamra. Tényleg így éreznék? Ámbár nem beszélt velem sokat és nem is tudok róla semmit, mégis történt velem valami. Megbabonázott, elvarázsolt. Mint egy hipnózis, amiből nem tudsz felébredni. Akár a drog, amitől nem tudsz szabadulni és minden kis sejtedet magába szippantja. Mit tett velem? Miért érzem ezt? A szívem hevesen ver, a homlokomon gyöngyözik az izzadtság a hőségtől, ami körülölel, ha csak rágondolok. Arcomat pír önti el, gyomromban pedig mintha ezernyi pillangó kelt volna fel bábjából, ha pedig meglátom...sírni tudnék, csak egy érintésért.

- Nem tudtam elmondani valamit az imént, de úgy gondolom ez nem is a megfelelő alkalom - érdes hangja áramütésként megy végig idegeimen ezzel felborzolva bőrömön az apró szőröcskéket, libabőrössé tesz már csak a hangja.

- És mikor lesz megfelelő az alkalom? - tudakolom kifulladtan, mint aki kilométereket rohant.

- Nem tudom - hajtja le a fejét - Bár azt mondtam, hagyj békén...

- Ezt mondtad...

- Most mégis.

- De én nem akarlak hagyni!

- Azt kérem, hogy ne hagyj, MinGi. Szükségem van rád - mosolyra húzom a számat, ahogyan meghallom szavait. Tudom, hogy szükséged van rám, mert nekem is kellesz.