A pajtában vártunk még egy kicsit, mielőtt elindultunk volna fiú után, aki továbbra sem tért vissza a sötétségből. Már arra is gondoltunk, hogy eltévedt vagy rosszabb esetben felfalta valami, esetleg meggyilkolták ennyi idő alatt. Idő. Már nem is tudom mikor volt utoljára, hogy tudtam mennyi a pontos idő. Mióta itt vagyunk csak azt tudom milyen napszakban járunk, és még azt sem mindig. Mintha az idő vaskarma valamiféle játékot űzne velünk. Hol megáll, hol felgyorsul összezavarva ezzel az érzékeinket. Még soha nem éreztem ilyet, de úgy gondolom nincs is szükségem az időre, olyan mintha egy röpke pillanatra kiléptem volna a kegyetlen valóságból egy történetbe, amit mi írunk, ami rólunk szól. Mintha már évek óta itt lennénk, pedig valószínűleg csak pár nap telt el, amit mi nem is észlelünk, de a szüleink bizonyosan tudják mennyi ideje vagyunk távol, hogy mennyi ideje kóborlunk tér és idő között.

- MinGi-yah! - fogja meg valaki a vállam, mire ösztönösen összerezzenve pillantok a mellettem sétáló lányra, aki üveges tekintettel figyeli feltételezhetően gondterhelt arcomat  - Minden rendben van? - vonja fel fél szemöldökét, ezzel egy régen nem látott érzést varázsolva tejfehér arcára.

- Minden rendben, már amennyire ez lehetséges - hajtom le a fejem a barna vászon köpönyegem kemény ujját markolászva - Csak elgondolkodtam egy két dolgon.

- Mint például?

- Mint például a szüleink. Mit gondolhatnak, mennyire aggódhatnak értünk. Bele sem akarok gondolni min mehetnek keresztül, min fognak keresztül menni, amikor megtudják, hogy... - nem fejezem be a gondolatom, csupán a talajt bámulva lépkedek tovább. Hol hol belerúgva egy kisebb kavicsba. Ezután a megnyilvánulásom után mind a ketten a csend ólomsúlyú köpenyébe burkolózunk, ami úgy ölelt minket körbe, mint szerető édesanya egyetlen gyermekét. Talpunk alatt ropogott a kavicsok sokasága, ahogy szeltük az utat, immár úgy érzem teljesen célt vesztve, ugyanis mind a kettőnk tudta, hogy lehetetlen megtalálni DoYunt ebben a homályban, egy számunkra ismeretlen helyen, csupán a céltalanság és a kimerültség hajt minket előre. Tudjuk, hogyha ledőlünk automatikusan gondolkodni kezdünk, amivel az elménket roncsoljuk. Bár én most is ezt teszem, vagy nem?

 - Szerinted sem vagyok normális igaz? Szerinted sem normális, hogy egy pszichopatához "vonzódom", úgy hogy nem tudok róla semmit, csupán annyit, hogy gyilkol és esténként elveszve bolyong a faluban - tekintetem egy pillanatra sem szakítom el a földről - Tudom. Tudom, hogy betegen hangzik, de mintha elvarázsolt volna. Mintha megfertőzött volna a tekintete. Én...én várom a találkozást vele, várom, hogy megnyíljon felém, hogy rám nézzen. Rám emelje a varázslatos, titokzatos tekintetét.

- Szerintem is betegen hangzik - motyog alig hallhatóan - Éppen olyan beteg vagy, mint én - hangja elcsuklik.

 - De nem szerethetem. Nem hiszem, hogy erről lenne szó. Szerintem valami teljesen más dolog áll a dolgok hátterében. Azóta érzem ezt, mióta...mióta először belenéztem a szemébe. Gyönyörű volt. Seo te ilyet még nem láttál. Mint egy természetfeletti csapás. A mellkasom hirtelen összeszorult, a gyomrom görcsbe rándult, a szívem pedig hevesebben vert, mint eddig valaha - hadarok, mint aki magának próbálja felvázolni mit is érzett, mit is gondolt.

- Ismerős az érzés.

- Mint akit fejbe vágtak. Úgy érzem magam, mint egy szer alatt álló szerencsétlen, akinek több és több kell. Nem elég a lelkemnek, ha csak látom. Szerinted sem normális ez? Alig láttam néhányszor. Meg tudom számolni egy kezemen, hogy hányszor találkoztam vele - a jobb kézfejemre pillantva veszek egy mélyebb levegőt.

- Az érzések kiszámíthatatlanok, pontosan ezért ilyen bolond az ember. 

- De nem lehet, hogy érzek valamit. Badarság. Képtelenség. Szerintem másról van szó...

- A szerelem kiszámíthatatlan, akár egy nyári zápor, ahogy jön, képes úgy elmenni, se szó, se beszéd. Hát nem érdekes? 

- A sors röhög a markába. Látja mennyire tehetetlenek vagyunk, mennyire ostobák. Az emberek a szórakozásának eszközei. Kegyetlen.

- Már értem, miért mondják, hogyha szeretsz valakit el kell engedni...

- A sors már egy ideje szemezget velünk. Nem véletlenül jelenik meg az álmaimban. Mindig ugyanúgy. Mégis, mintha az utóbbi időben egy kicsit másképp alakult volna a találkozásunk végkimenetele. Az ahogy eltaszít, majd ahogy rám mosolyog. Ez jelent valamit, de mit?

- Megtennétek, hogy nem beszéltek el egymás mellett, mert már fáj a fejem a sok hülyeségtől, amit összehordotok. Aish! Igazi filozófus jelöltek. - szisszen fel JiYu a hátunk mögül, mire elmosolyodom. Hülyeség volna? - Most az a cél, hogy megtaláljuk azt a vadbarmot, utána megbeszéljük a dolgokat. Nagyon is érdekel egy- két információ - komoly hangszíne hallatán nagyot kell nyelnem, ugyanis biztos vagyok benne, hogy én kotyogtam ki valamit öntudatlanul.

A sötétség pókfonalába ragadva tébolyogtunk még hosszú időn keresztül, már - már körbe járva az egész települést, de nem találva a fiút. YunSeoval reményvesztetten indulunk vissza a pajtához, hogy ott várjuk meg DoYunt, aki lehet azóta már vissza is ment oda a tudtunk nélkül. JiYu nem adja fel a kutatást, kétségbeesetten keresgél, feltehetően feleslegesen,  mivel az emberi szem nem képes áttörni az éjszaka vasfalát, és ily módon világosságot teremteni. 

- Miért léptél le te komplett idióta, te nyomorék, te... te hülye seggfej - halljuk még mindig a szemüveges lány egyre távolodó hangját. Tudjuk, hogy nem túl bajtársias  és előnyös a lányt egyedül hagyni, de az ember önző. Pihennem kell, mert beleőrülök a kimerültségbe, mintha egy láthatatlan szellem folyamatosan szívná az energiám. Nem tudnék tovább mászkálni. A lábaim mázsásak, emelni is alig bírom őket. Pilláim is egyre nehezebbek, így mindig egy kicsit tovább tartom lehunyva őket, hogy rápihenjek a következő pislantásra.

- Gyere ide! - hallom meg egy férfi ijesztően mély hangját mellőlünk. Miért mennék? - Gyertek ide! - ismétli meg kicsit erélyesebben. YunSeo a kezem után kap, majd rám pillant. Ő sem tudja mit kéne tennünk. Kimerültek vagyunk. Viszont tudom mire is képes az adrenalin nevű csodaszer - Nem halljátok? - üvölt fel az irányunkba iramodva, mire mind a ketten rohanni kezdünk. A hideg levegő a tüdőmbe tör, a mellkasomba pedig így elviselhetetlen fájdalom nyíllal. Kibírhatatlan. Legszívesebben zokogva rogynék a földre, hogy összeszedjem kicsit magam. Úgy érzem jelenleg magam, mint egy darabjaira hullott porcelánbaba.

- Erre! - ragad meg Seo és jobbra húz, így egy kis utcában találjuk magunkat. Abban az utcában vagyunk. Az a ház előtt rohanunk el. Előtörnek az emlékeim, ellepik a tudatom és a tudatalattim, akár egy rossz rémálomban. Görcsös fájdalom sugárzik szét a koponyámban, annyira iszonyú fájdalom, hogy le akarom vágni a fejemet a nyakamról. Kezeimet halántékomhoz szorítom, ahogyan összeesek. Halálos kín, mintha ezernyi szög fúródna át a csontomon. Levegőért kapkodva nyomom ujjaimmal koponyám két oldalát, hogy enyhüljön a szúrás, de reménytelen. Bár a hallásom tompul mégis hallom, ahogyan valaki mögém lép. Könnyeimmel küzdve, fuldokolva hunyom le a szemeimet. Itt lenne a vég számomra? Ennyi lett volna a történetem? Hol van ilyenkor a herceg fehér lovon, az a bizonyos happy end?

- Tíz.

- ...

Milyen érzés is a magány? 1.rész

Ha bárkit meg akarsz tartani az életben - soha ne tartsd magától értetődőnek, hogy melletted van!

- Richard Bach -

Gondolkodtatok már valaha azon, hogy milyen érzés is a magány? Feltételezem már mindenki érezte magát egyedül, hogy senki nem áll mellette, hogy az egész világ ellen küzd egyes egyedül. Egyszer az életben már biztosan mondtad valakinek, hogy utálod, hogy jobb lenne, ha nem is lenne. De figyelj. Ha elolvasod ezt a történetet arra kérlek, hogy értékeld újra milyen sokat is ér az életed, milyen értékes vagy te magad és akik körülvesznek téged.

A történetünk egy 1900-as évekbeli kisvárosban játszódik, ahol ezrek éltek együtt békességben. De hogy ne az ezrekről beszéljek, szűkítem a kört egy nagy családra, akik pontosan 1906-ban költöztek ide. A boldog házaspárnak három csodálatos gyermeke volt, TaeHyung a legidősebb fiú, TaeHwa a lányka és a legkisebb TaeJun, aki éppen hogy megérte a harmadik életévét, amikor a katasztrófa bekövetkezett...

- Én nem fogom megetetni a buta kutyát, és a madarakat sem akarom visszaterelni a helyükre - fonta maga előtt karba a legidősebb fiúcska kezeit, ahogyan anyjára nézett dacosan. Ugyanis neki már volt döntési joga. Tizenkettő éves lesz decemberben, így nehogy már az anyukája mondja meg neki, hogy mit csináljon a a szabadidejében - Ott van TaeHwa, miért nem őt nyaggatod ezzel? - vonta fel egyik szemöldökét, ahogyan oldalra fordította fejét.

- Mert TaeHwa még kicsi, apád dolgozik, én pedig az ebédet főzöm - magyarázta édesanyja a levest kevergetve  - Légyszíves TaeHyung tedd meg, amit kértem. 

- Nem.

- TaeHyung - simogatta meg a fiú kis arcát.

- Nem.

- El akarsz menni a barátaiddal játszani a parkba? - vetette be a végső fegyverét, mire a fiú arca pirossá vált dühében, ugyanis a zsarolás módszerét nagyon is jól ismerte.

- Tudod anya, hogy utállak, mikor ezt csinálod? - kérdezte.

- Ne utálj kicsim... - sóhajtott az anyuka szoros kontyát megigazgatva.

- De utállak - vágta rá a kisfiú, majd hátat fordítva otthagyta szeretett édesanyját. Azt a nőt, akit mindenkinél jobban szeretett. Akivel most bestélt utoljára, és ezt még nem is sejtette.

A délután némán telt. Nem szólt senkihez és magában forrongott, ahogyan ilyenkor szokott lenni. Miért neki kéne bocsánatot kérnie? Miért neki kéne először megszólalnia, mikor az anyja zsarolta? Nem volt képes megérteni.

- TaeHwa, megkérhetlek, hogy ... - de a mondatot, már nem tudta befejezni, ugyanis az édesapa csapzottan vágta ki a bejárati ajtót, majd ennyit mondott: "Szeretlek benneteket!". Ami pedig ezután történt, az emberi ésszel felfoghatatlan. Tragikus dráma, amelyben a főhős elveszít mindent. Mindent és mindenkit.

Jó pár katona és néhány tudós együttes erővel megtámadták  a városkát, és a legtöbb embert lemészárolták, hogy a szerveiken kísérletezzenek, vagy pusztán eladják azokat. Az akkor még kisfiú Tae nem tudta, csak sejtette, hogy anyja miért rejti a földalatti járatba, amitcsak nagy vészhelyzetek esetén használtak evakuálásra. Csak tátogott, de nem tudott mondani semmit. Nem tudta elmondani, hogy sajnálja és nagyon szereti, illetve a testvéreit sem tudta megállítani, akik szüleik után rohantak a kaszás kíméletlen markába. Lábait felhúzva hallgatta a fentről érkező keserves sikolyokat és sírást. Minden ordításra összehúzta magát, füleit pedig befogta. Hogy történhetett mindez? Pont most. Pontosan most, amikor azt mondta az anyjának, hogy utálja. A kutyust sem etette meg. Minék többet agyalt, annál jobban fájt a szíve. A lelke meghasadt, így a mellkasa iszonytatóan fájt, szinte levegőt sem kapott a kíntól. Egyik pillanatról a másikra minden elveszített. Mindenkit elveszített maga körül, így csak az üresség maradt és a tudat, hogy rosszat tett. Nem ment a testvérei után és nem tartotta vissza a szüleit sem.

Csak később döbbent rá mi is történt, amikor annyira összeszedte magát, hogy a fejét kidugja csapóajtón. Ekkor látta meg, mennyi szörnyűség zajlott itt le, ameddig ő a föld alatt bujkált, mint egy gyáva.

- Szeretlek benneteket! - folyt le egy könnycsepp vörös orcáján, miközben magzatpózba húzta magát a földalatti rejtek legeldugottabb sarkában - Szeretlek titeket!  - csuklott el gyermeteg hangja, mielőtt heves, hangtalan és fájdalmas zokogásba kezdett volna. TaeHyung most igazán megértette milyen érzés is a magány. Az igazi, kínkeserves magány, ami magához szorít, kinyomva tüdődből az összes oxigént, ezalatt pedig a szíveddel játszik, akár kutya a csontjával.