Lassan vonszolom magam a kihalt faluban, ahol csak egynéhány ember mászkál. Mintha minden homályos lenne körülöttem, mintha lassabban telne az idő vagy megállt volna. Tekintetemmel szakadatlan a fehér cipőm skarlát színű orrát nézem, mivel lecsöpögött karomról a vér, ezzel festve újra lábbelimet. Hihetetlen ami történt, szinte álomszerű, rémálomszerű. Szemeimet egy hosszabb pillanatra lehunyva torpanok meg az ismerős helyszínen, majd lassan felpillantok, hogy megnézzem napfényben a helyet, ahol a hajnali kegyetlen gyilkosság történt. A porban rubin foltok jelzik, hogy valaki drasztikus sérüléseket szerzett, a nagyobb foltok pedig a küzdelem színtereit rajzolják ki. Guggolásba ereszkedve túrok zilált hajamba, ahogy akaratlanul felidézem a történteket. Sikoly, vér, rémület, őrület, dobolás, lihegés, halál. Szememet összeszorítva masszírozom a halántékomat, mert szúró fájdalom nyilallt belé. HaEun könnyáztatta arccal küzd a túlélésért, utolsó szavaival pedig szerelmi vallomást tesz, ami után a szörnyeteg furcsa szögbe töri a nyakát. Már idegesen ütögetem a fejem, miközben lihegve nézek fel, így szembe találom magam a tegnap esti bácsival, aki a verandájától követett minket a pajtáig. Zavaros tekintettel méregetem állásba nyomva magam, majd egy nagyobbat sóhajtva térek ki az útból és mellette elsétálva közelítek egy elágazás felé.  A furcsa érzés miatt, ami hatalmába kerít még egyszer hátrapillantok és sötét íriszeibe révedek, amik aggodalmat tükröznek. Egy pillanatig el is gondolkodom, hogy segítséget kérek, de végül nem teszem, csak csoszogok tovább immár előre nézve.

- Vigyázzatok magatokra, mert innen már nincs menekvés! - csupán ennyit mond se többet, se kevesebbet, amivel ismét megállásra késztetne, de nem tehetem, fogytán az időm. A poros talajt nézve emésztgetem, amit mondott. Vigyázzunk magunkra és nem menekülünk, de miért? Mi bajunk lehet, ha elhagyjuk ezt a fránya helyet? Vajon a figyelmeztetésnek köze van a titokzatos pszichopata sráchoz és a dögéhez? Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok száguldoznak a fejemben, mikor meglátom a pajtát, ami furcsamód nincs is olyan vészesen messze a helytől. Először megállok, majd egy mély levegőt véve, aprót bólintva belépek. Mind a hárman hirtelen rám néznek, YunSeo pedig rám is veti magát, és sírni kezd. Olyan keservesen zokog a vállamba fúrva a fejét, hogy nekem is könnyek szöknek a szemembe ismételten. Párat szipogva ölelem át a nyakát, miközben már valószínűleg piros szemeimmel a másik kettő személyre nézek. A fiú értetlenül bámul az irányunkba, míg JiYu a fejét lehajtva harapja be alsó ajkát, így világossá téve számomra, hogy mindenről tud, sőt sejtette a végkifejletet. 

- Hol voltál eddig? - kérdezi Seo eltolva legyengült testem magától, majd a szemeimbe néz, amitől nyugtalanná válik és tekintete ugrálni kezd megbámulva arcom minden kis szegletét, nekem pedig a torkomat fojtogatja a visszatartott könnyek sokasága. Fejét lehajtva méri végig poros, szakadt ruháim, véres cipőm és a végigvágott karom, majd ismét felkapja a tekintetét, amiben a zavarodottság, a düh és a kétségbeesés ádázan vetekszenek egymással. 

- Hol van HaEun?- kérdi DoYun, amitől eddig fogaim köze szorított ajkaim remegnek, és könnyeim folyásnak indulnak, mígnem újra sírni kezdek. Torkom szakadtából bömbölök, mint egy ötéves kislány, miközben a erőtlenül a földre rogyok. Elmémbe egy filmként játszódik vissza újra és újra a lány rémült tekintete, könny és vér áztatta arca, aztán hirtelen a vörös szempár, a két lábon futó farkas, majd egy állóképként a ragyogó kék szemek, amik megbabonáztak. Kezeimmel szemeimet takarom, és alsó ajkamat erősen harapva próbálom visszatartani a hangos zokogásom, több-kevesebb sikerrel. Bár nem ismertem régóta a lányt, mégis fáj, hogy tehetetlen voltam, hogy hagytam meghalni és szétszakítottam két szerelmes szívet.

- MinGi, - térdel le elém YunSeo, majd megragadva a rázkódó vállaimat kezd el rángatni, mint valami rongybabát - hol van HaEun? - tudakolja hisztérikusan. Megértem a kirohanását, mivel már óvodás koruk óta barátnők. Mi lenne velem, ha elveszíteném Yonaht? Valószínűleg én is így reagálnék. Tombolnék, zokognék, aztán depresszióba esnék.

- HaEun - csuklik meg a hangom, miközben belekezdenék a történtek vázolásába - HaEun - lábad könnybe a szemem, de nem tudom kimondani. Nem akarom kimondani, mert úgy megerősítem a szörnyű valóságot. 

- Mondd már! - térdel mellém JiYu is idegesen, mire felpillantok. Képmutató szélhámos. Tudja, biztosan tudja, hogy mi történt, mégis idejön aggodalmaskodni. Legszívesebben rámásznék és addig fojtogatnám, ameddig olyan lilává nem válik a feje, mint HaEunnek, utána pedig mindent a fejéhez vágnék. Minden az ő hibája. Ő rángatott ide minket és ő küldött ki. Undorító parazita.  DoYun a falnak támasztva a hátát figyeli a jelenetet, de ő nem szólal meg, csupán némán dolgozza fel a történteket, mert már ő is tudja.

- HaEun... HaEun meghalt - mondom ki végül, szavaim közben pedig szívem hatalmasat dobban. - HaEun szerelmes volt beléd YunSeo - szorítom össze ajkaim szaporán pislogva, mivel a szempilláimra telepedett könnyektől nem látok semmit - Szeretett téged unnie - szorul össze torkom is. Mondandómra YunSeo pirosas ajkai megremegnek, és motyogni kezd valamit maga elé.

- Nem hiszem el - lábad könnybe újra a szeme - nem lehet - folynak az arcán egyre sűrűbben - viccelsz ugye? - nevet fel hitetlenül, de én nem felelek, YunSeo pedig hangos zokogásba kezd, lehajtva a fejét a földre. JiYu vonásai is megkeményednek, de ő nem sír, hanem belülről emészti magát, mivel az ő ötlete volt ez az egész, ami miatt mardossa a bűntudat. Mardossa is. Eméssze fel a lelkét, hogy egy halál köthető hozzá.

- Annyira... - kezdek bele, de YunSeo dühös tekintete belém fojtja a szót, egy hirtelen mozdulattal kerül fölém, majd tépni kezdi a hajamat, amire nem tudok reagálni, csak kétszeresére tágult szemekkel levegő után kapva hagyom, hogy a tincseimet ráncigálja. 

- Akkor te miért élsz? - zokog hisztérikusan egyre erősebben tépve a fürtjeimet, ami fáj, de nem mutatom ki, mivel megérdemlem. Igaza van. Miért élek, ha ő meghalt? - Miért nem mentetted meg? - üti meg az arcomat. Igaza van. Miért nem tettem semmit, mikor ott volt a lehetőségem? - Miért nem te haltál meg? - fekszik el rajtam, akár egy élettelen test. Jó kérdés. Miért nem én haltam meg helyette? Kezemet hátára teszem, és gyengén megsimogatom azt. Úgy érzem magam, mint egy szakadt rongy, ami nem jó semmire, amit ki kellene dobni.

- Te is szeretted? - suttogom alig hallhatóan, mire bólint párat - Mint barátot? - teszem fel rekedtes hangon újabb kérdésem, amire megingatja a fejét. Nagyot nyelve kérdezek ismét - Te is szerelmes voltál belé? -YunSeo aprót bólintva jelzi válaszát, amire szorosabban ölelem magamhoz. Sejtettem, hogy szereti a lányt, akit hagytam elveszni. Szerette az életteli mosolyát, a kis butaságait, de nem merte bevallani neki, mert félt. Félt attól, hogy elveszíti, hogy az érzései viszonzatlanok.

- Ezt nem hagyhatjuk annyiban! - áll fel JiYu, és leporolgatja a porszemcséket a nadrágja száráról - Bosszút kell állnunk - csillan meg a szeme, mire barátnőm is feltolja magát ülő helyzetbe. Én dühös tekintettel bámulom a szemüveges lányt, aki rövid fekete haját hátradobva néz körbe.

- Igazad van - törli le a szemét, majd rám néz - Sajnálom! - tátog szomorúan, mire legyintek egy aprót. Rajtam vezette le a hirtelen ránehezedő nyomást, a fájdalmat és dühöt.

- És mégis hogyan? - szólal meg DoYun indulatos hangnemben - Hány áldozatot akarsz még? - néz szikrázó szemekkel a magas lány íriszeibe, aki tartja a kontaktust - Attól, hogy bosszút állunk - rajzol idézőjeleket a levegőbe - HaEun halott marad. Kurvára nincs értelme tovább maradni. Menjünk haza és adagoljuk be a szülőknek, hogy mi a szar történt, aztán szakítsunk meg mindennemű kapcsolatot, mert nem akarok többet veled lógni - fújtat idegesen, karjait összefonva maga előtt.

- Ki mondta, hogy lesznek áldozatok? -vonja fel a szemöldökét JiYu, amitől ökölbe szorul a kezem - Majd MinGi - mutat rám, mire nekem szalad fel a szemöldököm - összebarátkozik vele - jelenti ki komolyan. Nekem torkomon akad a szó, de helyettem a fiú ad választ ingerülten meredve a lányra.

- Biztos, hogy nem! - fújtat, majd befeszíti állkapcsát - Felejtsd el JiYu! Nem hagyom, hogy még egy embert feláldozz a retardált agycsökevényeid miatt - köpi a szavakat, de a lány nem tágít.

- Te is meg akarod bosszulni nem igaz? - pillant YunSeora, aki a nyakát behúzva bólint egy aprót, majd ismét pityeregni kezd - Akkor semmi akadálya - csapja össze a kezeit. Én nem tudok tiltakozni, mert az, hogy meghalt részben az én hibám, mivel, ha nem hagyom ott, most nem tartanánk itt. Tény és való, hogy értelmetlen bosszút állni, de valahogy el tudnánk pusztítani a fiút, akkor nem lenne több gyilkosság, nem lenne még több halott ember.

- Te kicseszettül megőrültél - fújtat a fiú a falat tanulmányozva, ajkait végignyalva.

- MinGi, - csúszik közelebb érdeklődve beteg ismerősöm - láttad a fiút? - csillog a tekintete, mire legszívesebben orrba verném. Viszont helyette aprót bólintok kérdésére, majd felidézem az emlékeimben a tekintetét, amit annak ellenére, hogy megöletett valakit, valamiért ismét látni akarok, még akkor is, ha esetleg belehalok - És milyen volt? - tudakolja izgatottan.

- Nem sokat láttam belőle, - kezdek bele magam elé révedve, és kiszáradt torkom miatt halkan folytatom - de a tekintete perzselő volt, akár a forró tűz - idézem fel az ijesztő, viszont, annál egzotikusabb vörös íriszeket - varázslatosan megbabonázza, azt, aki véletlenül belepillant - fejezem be a mondatomat magam elé képzelve a kéken izzó szemeit. Kéken... egy pillanat. Kék?

- Ennyi? - fújtat csalódottan JiYu, mire kapálózni kezdek, mint egy őrült - Mi az? - csillan meg a szemében a remény.

- Semmi, semmi - füllentek, mivel nem hinném, hogy ez fontos információ, vagy lehet csak félre láttam a könnyeimtől.

- A társa? - néz rám reményvesztetten.

- Egy farkas - gondolkodom el - ami két lábon fut - rázom meg a fejem hitetlenül, amire mindhárman megrökönyödve méregetnek - Az a dög tépte szét HaEunt - veszek egy mély levegőt. A lány nevének említésére YunSeo összehúzza magát és gyorsan pillogni kezd, hogy lefolyhassanak az ismét kibuggyanó könnyei.

- Két lábon... - kezd bele DoYun szemöldökét ráncolva.

- fut? - fejezi be JiYu, mire bólintok.

- Igen.

- Mennyi rejtély - dörzsöli össze tenyereit az egyetlen személy, akit ez a tényáradat izgatottá tesz - amiket meg kell fejteni - vigyorog sátánian.

- Nem kell! - vágja rá a fiú, de JiYu figyelmen kívül hagyja, és ránk néz.

- Engem a falu titka érdekel, te remélhetőleg védett vagy a titokzatos férfivel szemben, mivel téged valamiért nem ölt meg - mutat rám - te bosszút akarsz állni a szerelmedért- néz YunSeora - te pedig szimplán beszari vagy - tekint unottan DoYun irányába, aki idegesen ejti hátra fejét - tehát minden okunk megvan rá, hogy itt maradjunk! - csapja össze boldogan a kezeit.

- Ez nem beszariság, pusztán képes vagyok reálisan gondolkodni - ropogtatja ki a nyakát - Ha már nem egy ember meghalt itt, - mutat maga elé - akkor mi a szarért érné meg maradni? A szüleink aggódni fognak, mit fogunk enni és inni, honnan lesznek tiszta ruháink? Gondolkodj már egy kicsit, te agyilag selejt szerencsétlen - háborodik fel a fiú ismét erősen megbökve JiYu homlokát, akinek ettől hátracsuklik a feje. Szikrázó tekintettel néz vissza rá emiatt, de nem tesz semmit. Engem is érdekel ez a kérdés, és tiltakozni is akartam, de jobbnak láttam csendben figyelni. Lassan YunSeora vezetem a tekintetem, aki az ujjait tördelve nyeli vissza folyamatosan kitörő könnyeit. A szívem szakad meg a látványától. Nem is akar igazán bosszút állni, csak befolyásolható állapotban van még. 

- Van piac és egy tó! - hallgattatja el a fiút, majd ránk néz, akikben potenciális társakat lát - Vázolom, a tervet...