Az előszobában állunk, hátizsákkal a hátunkon, mind ahányan vagyunk. A lábunkon cipő, rajtam pedig a nagy meleg ellenére kabát, mivel a félelemtől és az idegességtől fázok és remegek, ezzel pedig nem vagyok egyedül. Nem hiszem, hogy ennek jó vége lesz. Akármennyi ilyen sztorit olvastam, hogy a fiatalok bátorságpróbára mennek egy kísértet faluba, mindig meghalt mindenki. Bár, még nem olvastam ilyen könyvet, így ha túlélem, én leszek az első, aki megírja és publikálja. JiYu kinyitja a biztos halál bejárati ajtaját és kilép rajta, majd sorban követjük őt a sötét éjszakába, a sötét ötletébe, a bizonyos végbe.

- Gyere! - fogja meg DoYun a kezemet, és ujjait enyémekre kulcsolja, mire csak értetlenségtől megrökönyödött arccal pillantok fel rá. Annyira nem beszélgettünk sokat és nem is ismerjük egymást, hogy ilyen lépést természetesnek vehessek - vigyázok rátok, mert ez a férfiúi feladatom - suttogja a fülemhez hajolva, így mikor meleg lehelete eléri a vékony bőröm, azonnal felborzolja idegeimet. Megbízva benne szorítok egyet a kezén, hogy indulhatunk, ebből adódóan pedig már én is fogom hideg kezét. Az izzadtság és tenyerének hőmérséklete arra enged következtetni, hogy retteg, ezért kell megfogja valaki a kezét, és mivel Seo HaEun kezét szorongatja, JiYu pedig elől menetel, így voltaképpen maradtam én, akit bár nem ismer annyira, mégis meg tud érinteni. Egymás kezét fogva lépdelünk a többiek után, akik néma csendben szelik az utat. Annak ellenére, hogy senki nem mond semmit, mindenki tudja mire gondol a másik. Félünk. Rettegünk az előttünk álló rejtélyes kalandtól, ami akár hatással lehet életünk elkövetkezendő éveire, megbélyegezhet minket.

Az utcát bevilágító gyér lámpafény miatt sokszor alig látunk, ennek ellenére követjük JiYut, aki egy idő után lekanyarodik a biztos, kijelölt útról be az erdőbe, ahol a még kevesebb fény miatt csak lassan botorkálva tudunk haladni.

- Miért nem lehet inkább a sárga utat követni? Dorka sem kanyarodhatott le róla, mert akkor a rossz irányba ment volna - motyogom a fiúnak, aki bár feltételezhetően nem érti mit hordok össze, azért bólogat.

- Mi a fene? - sikít fel HaEun félórányi séta után, mivel egy kapucnijába akadt ág visszarántja őt. Hangja villámcsapásként halad végig egész testemen, amitől még jobban rázni kezd a hideg, ha ez még egyáltalán lehetséges. Feltehetőleg JiYu lép elé, és bogozza ki felakadt pozíciójából a lányt.

- Figyelj jobban - dorgálja meg idegesen - és bármi van, ne sikíts! - utasítja, mire a lány ismét YunSeohoz bújik, mint egy kiskutya, akinek anyja biztonságot adó melege kell.

- Nem akarok itt lenni! - motyogja Seo, amivel egyet tudok érteni, mert egyre jobban megy el a kedvem az egésztől. Fáj a fejem az előbb ért magas hangtól, sajog a lábam az extrém tereptől, félek, ami miatt remegek, mint valami pincsi, a rettegéstől pedig folytonos hányingerem van. Nem sokat segít az, hogy DoYun fogja a kezem, mivel akármelyik pillanatban meghalhatunk, ha nem figyelünk.

- Már nincs messze - suttogja JiYu nyugtatásnak szánt szövegét, de ettől csak erősödött az eddig is intenzív görcs a gyomromban. A mellettem sétáló fiú megérzi, hogy nem érzem magam jól, ezért megáll, hogy pihenésre kényszerítsen engem és a többieket - Komolyan srácok - méltatlankodik az ötletgazda horror mániákus lány, aki ezt egy újabb kalandként éli meg - mindjárt szusszanhatunk - teszi kezét a hátamra, amivel nem csillapítja a gyomromban kavargó vacsorát.

- Szerintem forduljunk vissza! - sétál mellénk YunSeo HaEunnel az oldalán, aki egyetértően bólogat, erre JiYu csak megragadja a karunkat, és húzni kezd maga után. Szabad kezemmel hátratűröm szemembe lógó rövid fekete tincseimet, amik verítékező homlokomra tapadtak, így nedvesek, akárcsak a ruha, ami a hátamra volt gyógyulva.

- Oda megyünk! - közli ellentmondást nem tűrő hangon - Nem olyan vészes, csak túlreagáljátok! - hadarja idegesen, amin szerintem mindannyian elgondolkodunk egy pillanatra. Tehát járt már itt. Akkor meg minek rángat ide minket is?

- Nem azt mondtad, hogy meg akarod nézni, hogy létezik-e egyáltalán? - torpan meg YunSeo idegesen fújtatva, de kirohanásával nem foglalkozva tol minket a szemüveges lány tovább, hogy ne tudjunk megállni elgondolkodni a visszaforduláson.

Nem sokkal később egy meredek dombon ereszkedünk lefele, ami nem elég, hogy iszonyatosan csúszik, még csalánokkal borított is. Idegesen vakarom a karom, miután leérünk rajta. Mi vagyunk DoYunnal a második leérkezők, mivel ő erősen tartott a lefelé vezető úton, így nem tudtam elesni, még akkor sem, mikor elég közel voltam hozzá. Egy hangos reccsenés után pedig mellénk csúszik a két lány is, akik valószínűleg elestek, és így tették meg az utolsó szakaszt, amit YunSeo kijelentése után nem voltunk benne biztosak, hogy megtesznek, de ezek szerint erősebb volt a kíváncsiságuk, mint a riadalmuk, amit nem gondoltam volna. Óvatosan lépkedve követjük vezetőnket, aki bátran töri nekünk az utat. Viszont mindannyian megtorpanunk, mikor meglátjuk az ösvényt, ami valószínűleg oda vezet, ahova indultunk. Nagyot nyelve nézek a mellettem álló fiúra, aki ugyanilyen rémülten néz vissza rám, HaEun halkan motyog mögöttünk valamit feltételezem valami imádságot Istenhez, YunSeo pedig lefagyva nézi az előttünk húzódó rongyos és molyrágta rendőrségi figyelmeztető szalagot, ami elválaszt minket a halálunk leendő helyszínétől.

- Gyertek! - indul el JiYu boldogan ugrándozva, mire a lábam bár nem automatikusan, de megmozdul, és áthajolva a választóvonal alatt, és elindulok a földes úton, ahova eddig a napig soha nem mentem volna. Viszont a tudatalattim valamiért erre kényszerít, és jelenleg nincs erőm küzdeni vele.

- Oh, te jó ég! - totyogok utána az ujjaimat tördelve az ösvényen, reménykedve abban, hogy kijutunk innen élve. DoYun a következő, aki feleszmél, és kezemet ismét megszorítva halad mellettem a poros úton. Nem sokkal mögöttünk pedig a két lány csoszogó cipőjének hangját is hallom, így nagyot sóhajtva nyugszom meg, hogy nem hagytuk hátra egyedül őket a sötét, rémisztő, szellemek lakta helyen.

A növényzet egyre gyérebbé válik, a helyüket pedig kőhalmok váltják fel. Félve pillantok jobbra, ahol egy hatalmas tábla takarja a kilátásom. A rozsdás lapon csak egy számot lehet elolvasni a holdfényben, ami pontosan a tizenkettes. A homlokom ráncolva morzsolom már hófehér ujjaim, miközben alsó ajkamba harapva hunyom le egy pillanatra a szemem. Ennek nagyon nem lesz jó vége. A kőhalmok egyre szabályosabb helyeken állnak, néhol pedig egy-egy téglából épült ház is fellelhető. A levegőbe szimatolva pedig valami furcsa esszencia csapja meg az orromat, mint amikor a macska által levadászott egeret pár hét után megtalálom a pincében. Viszont ez a rágcsáló dögszagánál sokkal erőteljesebb és orrfacsaróbb. Dohos és vészjósló. A fekete égre felpillantva pedig furcsállva állapítom meg, hogy egy csillag sincs ott, és a Hold is elbújt, mintha félnének valamitől. Nagyot nyelve emelem meg a talajba cövekelt lábam, mikor a fiú enyhén megszorítja izzadt kézfejem jelezve, hogy tovább kell haladni. A poros úton hallatszanak lagymatag lépteink, ahogy egyik végtagunk húzzuk a másik után erőtlenül. JiYu velünk ellentétben boldogan ugrál továbbra is, ami elég ijesztően hat a helyet figyelembe véve.

A lerobbant, koszos téglaépületek már szabályos rendben egymás mellett vannak, és mindegyikhez tartozik egy kis vaskerítés, amire a rozsda már szinte levakarhatatlanul rá van rohadva. A szagát is érezni a levegőben, amitől kellemetlenebbé és nehezebbé válik az eddig is szörnyű légzés. Ahogy egyre beljebb érünk a település szívébe, annál komolyabban szorul össze a gyomrom, így már egy borsót sem tudnék lenyelni, mivel először a torkomon akadna meg utána pedig, ha tovább is jut, a gyomromban nem lenne elég hely neki. Hirtelen torpanunk meg, mikor egy elágazáshoz érünk. Balra egy magas épület, egy templom tornya rajzolódik ki, míg jobbra egy öreg faház áll, ahol a recsegő padló ad bizonyságot arról, hogy valaki figyelhet minket.