- Hogy aludtál? - tudakolja anya, mikor leérek a konyhába, ahol rögtön megcsap a frissen lefőzött kávé illata. Gondolom, azért kérdezi, mert meggyötörten nézek ki, amin már nem is lepődök meg, mivel mióta anyáék engedélyt adtak arra, hogy vidéken töltsem a nyarat egy barátnőmnél, az óta sorozatosan rémálmok gyötörnek. Ezeket igazából nem is nevezném szörnyűnek, ugyanis nem történik bennük semmi említésre méltó, csupán egy fiú áll előttem, aki nem tesz az égvilágon semmit. Még csak rám sem néz, pusztán előttem ácsorog, akár egy szobor, ami néha megmozdul. Bár mégis történik valami, amitől verejtékező homlokkal riadok fel, viszont azt minden reggel elfelejtem, és akármilyen erősen próbálom felidézni, egyszerűen nem megy.

- Most mennyire rémisztene meg, ha azt mondanám szörnyen rosszul aludtam, forgolódtam, kapálóztam, reggel pedig izzadtság tócsában keltem fel úgy, hogy a hajam az arcomra volt tapadva, akár a bőr naci a plázamacskák seggére? - fogom hátra egy csattal rövid hajam, hogy ne lógjanak a szemembe már kevésbé csapzott tincseim, miközben kávét töltök.

- Eléggé kiábrándítana, - motyogja anya komolyan, bögréjét az asztalra helyezve - főleg azért, mert nem először történik, úgyhogy az lenne a legjobb...- tudom mi a mondandója vége, így hangos nevetésbe kezdek, amihez még kapálózok is párat. Nekem nincs szükségem sem álomfejtőre, sem pszichológusra, akinek a mondandójára meg végképp nem vagyok kíváncsi, az a jósnő az utca végén. Anya már többször járt nála azzal a céllal, hogy megtudja, lesz-e unokája, vagy pusztán meg akarta tudakolni, hogy miért beszélek lány létemre sokszor olyan nyersen, ahogyan azt egy srác sem teszi az ismerősi körünkből. Ezekre persze saját magamtól is tudom a választ. Unokája nem lesz, mivel nem akarok szülni, és a férfiak sem kacsintgatnak felém, az obszcén beszédem pedig apának köszönhetem, aki sokszor káromkodott a közelemben, mikor kisebb voltam, illetve kevésbé kiskorú. Természetesen ez a mi titkunk, így mikor ez szóba kerül apa csak a szája elé emeli mutatóujját, amin elmosolyodok, és általában csak vállat vonok anyának, aki sejthet valamit, csak nem akarja bevallani magának sem, így szemellenzőt vesz fel. Ilyenkor mindig hátrapillant férjére, aki szintén azt teszi, amit én. Persze a szitkozódás dolog miatt pedig nem neheztelek apára, inkább tartom viccesnek a helyzetet, mivel ezzel könnyen őrületbe tudjuk kergetni anyát, ezt pedig igencsak mulatságosan teszi. A jósnő a tényekkel ellentétben általában azt jövendöli, hogy hat unoka lesz, és hogy teljességgel biztosan pszichés problémáim lehetnek. Nevetséges.

- Jaj, anyuka. Csak vicceltem - legyintek egyet - Nem kell mindent ilyen véresen komolyan venni - lépek mellé, hogy megveregessem a vállát, és egy gyors puszit adok fejére az ölelés közben. Ezután pedig megiszom a napi koffeinadagom.

- Továbbra sem vagy vicces MinGi - forgatja meg csokoládébarna a szemeit, majd ismét a szájához emeli fekete csészéjét, és így fixíroz tovább. - Tudod, hogy mi a véleményem erről az egész álom és álmatlanság dologról...- kezdene bele miután letette a porcelán tárgyat az asztalra, de én egy „már itt sem vagyok anya" intéssel indulok el a szobámba, hogy elkészüljek az utolsó iskolai napomra, amit túlélve ma, vagyis július huszadikán egy kéthetes vakációra indulok a barátnőmhöz MuJuba. Pusztán azért két hét, mivel hét napot itthon is kell töltenem, mielőtt elkezdődne a suli, ami az utolsó tanévemet is jelenti egyben, tehát a legkeményebb évem, amikor meg kell írjam a SAT vizsgát. Előre félek tőle, sőt rettegek, ha csak rá gondolok. A szobámba érve gyorsan elkészülök mindennel, majd a mosakodást követően a reggelis dobozom magamhoz véve indulok el a buszra, ami az iskola épülete elé repít.

- És te hol töltöd a szünetet? - tudakolja barátnőm kíváncsi tekintettel, miközben maradék könyveit a táskájába rámolja a kispolcról. Szerencsére az utolsó óránknak is vége van, és a takarítással is végeztünk, ezért már csak a tanszereket kell hazavinni mielőtt elkezdődik a megérdemelt vakációnk.

- MuJuban töltöm a nyarat egy barátnőmnél, akit a neten ismertem meg - mosolygok rá, miközben a gazdaság tankönyvemet rakom a rózsaszín Adidas táskámba, amit furcsa módon nagymamámtól kaptam, aki nagyon halad a korral.

- Pont lemaradtál a szentjánosbogár fesztiválról, mivel az júniusban van. - biggyeszti le cseresznyepiros ajkait - Pedig akkor küldhettél volna képeket, amit így is meg kell tenned, de az gyönyörű lett volna - magyaráz szokásához híven, amin csak somolyogni tudok.

- De így is készülni fognak szép képek a természetről - cipzárazom be a táskámat, majd a padnak támaszkodva felé fordulok, mivel látom, hogy kérdezni akar valamit.

- Hány óra az út? - fejezi be ő is a pakolást, így a táskát a hátára dobva néz ő is rám nekem szentelve minden figyelmét.

- Négy óra busszal, YunSeo pedig ott fog várni, hogy közösen menjünk el hozzájuk, mivel ő a külvárosban lakik - veszem magamra én is a hátizsákom indulásra készen.

- Az nem is olyan vészes - közli, miközben elindulunk kifele.

- Te merre mész? - pillantok rá, miután átvettük a kinti cipőnket, hogy hazaindulhassunk. Egy irányba lakunk, így egy ideig együtt tudunk menni, mivel haza gyalog megyek a buszjáratok hiánya végett.

- Maradok Seoulban, és a barátommal fogunk elmenni különböző helyekre - csapja össze két kezét boldogan, amitől nekem is felvirul az arcom, annak ellenére, hogy születésem pillanata óta egyedülálló vagyok. Sajnos, a férfiak nem igazán vesznek észre, pedig neon sárga pulóverben ugrálok előttük, amire fényszórókkal az van írva, hogy 'Single'. Emellett pedig több villogó nyíl is van körülöttem, amik rám mutogatnak.

- Pontosan merre mentek? Vagy azt még nem tudjátok, és csak sodródtok az árral - nevetek fel, mikor lekanyarodunk.

- Igazából az N Seoul toronyhoz is elmegyünk, hogy lakatot rakjunk fel, illetve, ami még egy biztos helyszín az a pénisz park - néz rám komolyan, majd mikor meglátja az értetlen fejem hangosan felröhög - Most miért vágsz olyan fejet, mint egy mazsola?

- A mazsolának nincs is arca - ingatom a fejem - Nem mondod komolyan, hogy elmentek egy parkba, ami tele van fasz szobrokkal, és ti ezt élvezni fogjátok - nevetek hitetlenül a szemöldököm ráncolva.

- Most hogy így mondod, még jobban hangzik - közli pajkosan kacarászva, majd karjait kitárva várja, hogy megöleljem, mivel itt elválnak útjaink.

- Kellemes vakációt a hatalmas péniszek erdejében - ingatom a fejem röhögve. Nem is ő lenne, ha nem élvezné az ilyen perverz és gusztustalan dolgokat.

- Neked meg jó utat és vigyázz magadra, hogy tudjak neked képeket mutogatni, ha már élőben nem fogsz látni még egy jó ideig - szorongat meg szórakozottan.

- Most biztosan nagyon poénosnak érzed magad - forgatom a szemem, miközben magamhoz ölelem.

- Annak érzem magam, igen - tol el magától, majd röhögve indul el még intve nekem párat.

Nem fog megváltozni soha ez már bizonyos, így az epés megjegyzéseit már elengedem a fülem mellett. Először még felvettem magamra, és káromkodtam akárhányszor valami ilyesmit mondott, amivel az aggszűz lelkemet sértette, viszont ma már tudom, hogy felesleges ezekkel foglalkoznom, mert csak idegesíteni akar szokása szerint.

A szobámba lépve ledobom a rózsaszín iskolatáskám, majd előszedem a bőröndömet és a kézipoggyászom, amikbe már előző nap bepakoltam egy lista segítségével, hogy biztosan minden meglegyen. Rövid fekete hajam hátratűzve indulok el a folyósón a nagy fekete kofferral és a vállamon lengedező táskával, ami minden lépésemnél combon vág, hogy aztán apa az autóba rakhassa, majd a buszmegállóba vihessen. A konyhába érve édesapa már várja az érkezésem, hogy elvegye a csomagokat, amit levihet a csomagtartóba, eközben pedig anya lép elém, és megfogja két kezemet.

- Nagyon vigyázz magadra, érted? - szorítja meg gyengéden a kézfejeimet, és felemelve őket egy csókot lehel rájuk - Minden nap hívj minket, és az érkezésed is tudasd velünk - nedvesedik be barna szeme a könnyektől.

- Ne aggódj anya! - ölelem meg szorosan - Nem a világvégére megyek, csak egy másik városba az országon belül. Nem kell túldramatizálni - nevetek kedvesen, miközben hátát simogatom, hogy megnyugodjon.

- Nem baj. Egy szülőnek ez is nagy távolság. Még akkor is aggódok, ha csak szórakozni mész Gangnamba - szipog kettőt, és megtörli a szemét. Tudom, hogy aggódik, de ez már túlzás, viszont meg tudom érteni, mert én is aggódnék a lányomért, főleg, ha ilyen szép lenne, akárcsak én. Vicc volt. Vicc.

- Majd minden nap beszélünk rendben? - távolodom el, és egy puszit nyomok az arcára - Viszont most mennem kell, mert lekésem a buszt.

- Menj! És tényleg nagyon vigyázz magadra! - integet az ajtóból, és én is addig integetek, amíg meg nem érkezik a lift, amibe akkor be is szállok.

Az autóút csendesen telik, mivel sem apa, sem én nem szólalunk meg, mert mi már így is értjük egymást, gondolom ő is aggódik, ha nem jobban, mint anya, ami akkor ki is derül, mikor kiszállok a járműből, mivel magához szorít, és nem is akar elengedni.

- Nem a világvégére megyek apa - nevetek fel zavartan, miközben visszaölelek - és csak két hét az egész.

- Most csak két hét, de ha egyetemre lesz, akkor két hónap lesz, mikor pedig felnőtté válsz két év, később meg még több - motyogja megpuszilva a fejem tetejét.

- Viszont most csak két hét. - mosolygom lágyan eltolva magamtól, hogy ránézzek - Vigyázok magamra, megígérem.

- Pecsét? - mosolyodik el kedvesen.

- Pecsét. - mutatom felé a kisujjam, amit először összekulcsolunk, majd a kicsit forgatva a helyzeten hüvelykujjaink nyomjuk egymáshoz. Ezután tenyereink húzzuk el párhuzamosan egymásé mellett - Másol - majd hüvelykujját homlokomra nyomja.

- Kiragaszt.

- Kiragaszt - ismétlem én is ugyanúgy odanyomva az ujjam.

- Legyél jó, és érezd jól magad - borzolja össze a nagy nehezen felkötött hajam, amin csak morgolódok, majd néhányat intek, mielőtt felszállok a buszra, ami egészen MuJuig elvisz. A helyemet elfoglalva eszembe jut a tegnap este felhívott barátnőm számomra igencsak fontos mondata: „Felejthetetlen nyarad lesz MinGi, garantálom neked."

Már alig várom, hogy találkozzak YunSeoval teljes életnagyságban. Hosszú ideje beszélgetünk, de csak most jött el az ideje annak, hogy személyesen is találkozzunk. A buszból kinézve, elképedve csodálom a környezetet, mivel nagyvárosi lányként nem mindennapi látvány a fákkal és hegyekkel körülölelt táj. Sok képet láttam már erről a helyről, amiért ezer hála a lánynak, de most, hogy itt is vagyok, így még csodálatosabb és elképesztőbb. A jármű zötykölődve szeli az utat, mivel itt több a kátyú, mint a nagyobb városok körzetében. Kényelmesen elhelyezkedve az ülésen, úgy gondolom nem árt egy kis pihenés, mivel hosszú lesz az út, ezért lehunyom a szemeimet és a sötétségbe merülve szundítok el.

- Kisasszony megérkeztünk MuJuba - fordul felém a buszsofőr készségesen, mire csak álmosan bólintok egyet, illetve megköszönöm, hogy szólt, mivel nem minden ember ilyen kedves, majd a csomagjaimmal a kezemben elhagyom a járgányt. Nagyot szippantok a levegőből, ami sokkal tisztább, mint a szöuli, majd miután körbekémlelve nem látom sehol az elvileg engem váró barátnőmet előveszem a telefonom, hogy jelezzek neki az érkezésemről.