Felix megtörve, elveszetten toporgott a tornatermi parketta közepén, miután Changbin levegőzés címszóval otthagyta, s magába roskadva próbált vigyort erőltetni arcára, miközben érezte, a hasában lévő csomó egyre nagyobb és fájdalmasabb lesz. Szeretett volna másokkal is beszélgetni a késői órák folyamán, ezért ide-oda csapódott, bármely' társaságnak a dolgaiba belekapcsolódott - hisz szívesen látták -, de akarva-akaratlan, perceken belül Woojinék mellett találta magát, s a fiatalok mindegyikéről lerítt a színtiszta idegesség, kétségbeesettség és aggódás.

- Mi van veletek, fiúk? - érdeklődött őszintén, hisz az előző hetekben látott viselkedésük alapján nem gondolta, hogy a zsarolás lenne ennek a megváltozott atmoszférának az oka.

- Hogy van merszed idejönni? - törte meg az azonnal kínossá vált csendet néhány másodperc múlva Jisung, a fiú mellkasába döfve mutatóujjával, erőszakosan hátrafelé tolva őt, miközben egyre hangosabb szitokszavakat is hallatott.

- Mi a fene bajod van? - akadt ki a szőke, szerinte teljesen jogosan, nem is sejtve, mégis mi lehet a másik problémája.

- Az a bajom, hogy befogadtunk hozzánk, nem basztattunk senkit sem, erre meg hátba döfsz minket, megzsarolod az apám cégét és még segítesz is a nyomorék testvéremnek, hogy el tudjon szökni a sittről szabadult, patkány bátyáddal. Az a bajom, baszki - kiáltott rá az idősebb, de úgy, hogy a basszus kellően elnyomhassa a hangját, s Lix arcán varázsütésre ezer meg ezer érzelem futott át; könnyek szöktek a szemébe, s legnagyobb meglepetésükre Jeongin vállába kapaszkodott, miközben makacsul kapkodott az elfogyott levegőért. Chan kidülledt szemekkel figyelte a nem mindennapi jelenetet, sőt, még az érzelmeit sosem kimutató Seungmin is ajka elé kapta a kezét, miután leesett az álla, s felfogta, mi történik éppen.

- M-micsoda?

- Te tényleg nem tudtad? - szólalt meg a szürke reménykedve, mélyen belül sajnálva, hogy régi haverját ilyen csúnyán átvágták.

- Mi az, hogy elszöknek? - mélyült el Hyunjin orgánuma, hisz pont akkor érkezett meg a mosdóból, mikor ezt a témát ecsetelték. - Mi az, hogy Changbinék elszöknek? - vicsorgott, megragadva a legközelebb eső diák, történetesen Woojin öltönyének gallérját. - Mondd azt, hogy ez egy gecis vicc, te kis köcsög. Mondd azt, hogy ez csak egy vicc - köpte Jisung felé fordulva, s ennyi pont elég volt ahhoz, hogy Chan nemes egyszerűséggel lerángassa párjáról a magas srácot.

- Az egyedüliek, akik ezt a katyvaszt nem tudták, azok ti voltatok - szólt közbe Seungmin, átvágva az intenzív, levegőben is tapintható agressziót. - Annyira el voltatok foglalva azzal, hogy olyan embereket szeressetek, baráti vagy nem baráti módon, hogy ilyen gyökerek lettetek! Nézz magadra, Felix! - mérte végig a kicsit. - Elloptátok a gyűrűt, és nézd meg, hova jutottál! - lépett közelebb hozzá. - Szánalmas vagy - sétált vissza eredeti helyére, de legnagyobb meglepetésükre nem a vegzált testvér, hanem Hyu volt az, aki csapkolódva, magából kikelve, csapot-papot otthagyva fújta fel magát, s viharzott ki a teremből.

- Ez mégis hova megy? - fogta a fejét Innie, ahogy magában jó lassan feldolgozta a történéseket.

- Fogalmam sincsen - masszírozta meg halántékát Woojin, mérlegelve, mégis hogy állnak; két megbántott testvér, két kiegészítő személy, ezernyi szerelmes, egy lázongó Hyunjin és egy labilis állapotban lévő Changbin; a tökéletes káosz kezdete.

- Utána megyek - ajánlotta fel Jeongin, csókot adva párjainak, s nemes egyszerűséggel ő is eltűnt az ajtó mögött.

Eközben az alacsonyabb fekete sírva, öltönyét igazgatva haladt végig a folyosón, egyenesen a kék csempével borított uszodáig, hogy a Minhóval megbeszélt találkozóra siessen. Fogalma sem volt, mit akar tőle szerelme, hisz megbeszélték, hogy az összes lehetséges kommunikációt hanyagolni fogják erre a néhány órára, de kedvese annyira ijedtnek tűnt az üzenetben, hogy nem tudta figyelmen kívül hagyni kérését.

Tudta, hogy amit tesz nem helyes, s ha ez az egész nem jön be, nem olyan, amilyennek elképzelte, a saját kardjába fog dőlni; de mit tudott tenni, ha annyira utálta az iskolát, az elvárásokat, a szüleit, lényegében az egész életét?

Ünnepi cipőjét levetve, oldalra rúgva azt ült le a hűvös, nyirkos lapokra, a nagyobbik medence szélére, majd kezébe véve forgatgatta a pillanatokkal ezelőtt kapott szobrot, s még erősebben patakzottak könnyei. Nem érdemelte meg az ösztöndíjat, ez tény és való, s éppen emiatt hálátlannak érezte magát.

Mindig azt tanították neki, hogy el kell fogadnia, amije van, de amint belegondolt, hogy milyen szinten vágták át a környezetében élők, hogyan hazudtak a szemébe nap mint nap azok, akiket a legjobban szeretett, nem is tartotta magát olyan rossznak.

Először halk, majd egyre erősödő léptek ütötték fel a fejüket a falakon kívül, melyre Changbin azonnal felpattant, s izgatottan, a telefonját figyelve számolta a perceket.

- Még három - suttogta magában furcsállva, hogy a megbeszélt tíz perc helyett hét perc múlva jelent meg párja.

Hirtelen, egy szempillantás alatt maradt abba a futásra hajazó csörtetés, melyre rögtön mosoly fakadt ajkán, de le is konyult a görbület arcáról, amint meglátta, ki is néz vele farkas szemet.

Hyunjin zilált, szinte habzó szájú formája fogadta a robusztus helyiség ajtajánál, s amint megindult felé a fekete, egyre összezavarodottabbá vált.

- Szóval itt vagy - kacagott a fiatal, kimérten, számítóan lépkedve; ismerte Bint, mint a tenyerét, így azzal is tisztában volt, hogy mi az, amitől fél. - Tudod, azt hittem, legalább tőlem majd elköszönsz - csattant fel, földhöz vágva az eddig kezében szorongatott poharat. - Komolyan eldobsz mindent, azért a gettó patkányért? - undorodva ejtett ki minden egyes szót. - Megáll az ész!

- Állj le! - parancsolt rá az alacsony, miközben kiült arcára a rettegés; ahogy elnézte, nem csak a pakolásnál fogott Hyu a kezében italos üveget. - Részeg vagy, nem fogok így beszélni veled.

- Akkor mégis hogy' terveztél? - rivallt rá a másik. - Elhúzni úgy, hogy azt sem mondod, a kurva anyámat? Hogy mernéd? - óbégatta. - Te voltál az egyetlen barátom, Changbin! Te is jól tudod, hogy rajtad kívül senki nem viselt el! Csak rád számíthattam! De hátba szúrtál a szerelmed miatt! Milyen barát vagy te? - sírt fel, de azonnal le is törölte könnyeit.

- Azért megyek el innen, mert szerelmes vagyok! - válaszolt neki a fiú, a helyzethez képes nyugodtan. - Azért megyek el, mert itt nem lehetek szabad és boldog. Senki nem érti meg, hogy mit érzek. Bassza meg az egész hierarchia! Bassza meg az egész vállalat! Bassza meg mindenki! Csak szeretni akarok! - káromkodta le magát hozzá nem illő módon. - Végre van rá lehetőségem!

- Mert embereket zsaroltok, Changbin! - tért ki a hitéből az idősebb. - Azért van erre lehetőséged, mert a börtöntöltelék faszid ezt mondta neked! Te nem ilyen ember vagy - közeledett felé a magasabb.

- Honnan tudnád, hogy milyen vagyok? - kérdezte kínjában nevetve Bin. - Barátok voltunk, semmi más. Senki nem tudja, milyen vagyok - szisszent fel, ahogy a vele szemben lévő megszorította a karját.

- Add ide, a kurva gyűrűt, mert megbánod - higgadtan beszélt, mellyel csak annyit ért el, hogy az alacsony beleröhögött az arcába. - Add ide azt a kurva gyűrűt, és elsétálhatsz.

- Nincs nálam - diadalittas volt Binnie hangsúlya, miután kihúzta a kezét Hyu markából. - És nem is kapjátok meg! Gyűlöllek titeket! Érted, Hyunjin? Gyűlöllek téged! - üvöltötte kíméletlenül, s a pillanat tört része alatt lépett a kiáltás helyére halálos, síri csend.

Minden olyan gyorsan történt.

Hyunjin éktelen haragra gerjedt, ezért gyötrelmesen próbálta lenyugtatni magát, s utolsó mentőövként felkapva a földön hánykódó szobort, hirtelen nekifutásból csattintotta azt Changbin fejéhez.

Nem gondolkodott, nem fogta fel, milyen súlya van tettének, mit is visz véghez, így csak akkor ért észhez, akkor kapta el a felismerés, mikor barátja a halántékához kapva, szemeiben megbánás csillogását láttatva, utolsóit kilehelve esett hátra, s koppant minden porcikája a vértől nedves csempén.

Egész testében remegve, hitetlenkedve, az adrenalintól sokkosan botorkált Hyu a földön élettelenül fekvő legjobb barátjához, s anélkül, hogy realizálta volna, mégis mi a fenét csinált, keserves, bűntudatos zokogásba kezdett. Előre-hátra hintázva szeretett volna a helyzet magaslatára kerülni, de egyszerűen képtelen volt arra, hogy ebből a pozícióból felkeljen; halvány gőze sem volt arról, hogy mi pergett le előtte ezekben a percekben.

Az ujjai között a díjat szorongatva, reszketve verte a fejét ököllel, nem tudván, mit is kezdjen magával, s rettegése, az életéért való félelme akkor kezdett igazán fokozódni, amikor valaki nevének hangos kántálásába kezdett. Mozdulatlan maradt, hisz a sokktól egyetlen centire sem tudott odébb menni, s sírása fokozódott, amint a neve felénél járva valaki egy vérfagyasztó sikítást is hallatott.

- Hyunjin! - rohant felé eszeveszetten Jeongin, sokkal előbb kapcsolva s megértve, mi is folyik ott.

- Én nem akartam - dadogta a fiú, szinte értelmetlenül kiejtve a szavakat. - Nem akartam bántani, Jeongin. Csak azt akartam, hogy mindennek vége legyen. Azt akartam, hogy megszűnjön ez az egész - vallotta be az igazságot, hisz nem volt ő romlott ember; rosszul kezelte a problémáit, melyek az elmúlt időszakban úgy összeadódtak, hogy valamikor ki kellett robbanniuk.

- Persze, hogy nem akartad bántani - értett egyet vele a kicsi, ahogy nehézkesen ugyan, felsegítette a földről. - Hozzad magaddal ezt a szart is, lemossuk - hidegvére a helyén maradt, hisz hiába volt még teljes sokkban, és nem hitt a szemeinek, nem veszthette el a fejét, mert az mindegyikük bukását jelentette.

Bicegve, még mindig bizonytalan lábakon haladtak az öltözők felé, mert valószínűnek tartották, hogy a termekben biztos nem tartózkodik senki, s egyszerűen le tudják mosni a bűnösről a bizonyítékot. Sürgetve, egyetlen hangot sem kiadva terelgette Innie a másikat, akinek üveges tekintete semmit nem változott, ezért a fiatalnak kellett a vezető szerepet magára vennie.

- Kéne nekem ruha - ez volt az első, amit Hyu kiejtett, amint elkezdte mosdatni a tizedikes, ő pedig bólintva, saját magán végignézve a tükörben konstatálta, hogy a srácnak igaza van. - A táskámban több ruha van. A kódom 1,2,3,5. Valaki hozza ide - zokogott fel újra, visszajátszva, milyen volt, amikor Changbin összeesett előtte, s szabályosan látszott homályos szembogarain, hogy pereg le előtte élete filme.

- Chan, azonnal hozd az E/2 öltözőhöz Hyunjin zsákját! A kód 1,2,3,5. Mondd meg Seungminnak és Woojinnak, hogy Jisungot bent kell tartani a teremben... Minden kérdésre választ kaptok, esküszöm! Szeretlek - most már ő sem érezte magát olyan magabiztosnak, hisz mellbe csapta a felismerés, hogy egy gyilkosság segítségében vett részt; és mindenkire rátestálta, akit csak szeretett.

Hisz hiába nem vallották be a fiatalokat, mindegyikük felelős volt azért, hogy az este így sikeredett. Mert hiába nem ők használták a szobrot, a szívük mélyén tudták, hogy nyolcan voltak tettesek.

Vége