- Milyen kellemes meglepetés titeket itt, együtt látni! - rikácsolta az igazgatónő sipító hanggal, hamisan lelkesedve, ahogy a kicsit sem érdeklődő diákokat figyelte, miközben azok egyesével, igazolványaikat felmutatva szállingóztak be a méregdrága virágokkal feldíszített aulába.

Felix egyenesen megrémülve, szemeivel szabályosan bescannelve környezetét, remegő ajkakkal sétálgatott Changbin oldalán, aki öles léptekkel szántotta fel a nagyteremhez vezető, jól kivilágított folyosót, s fapofát vágva hallgatta, Hyunjin éppen milyen szetteket - ahogy ő mondja, outfiteket - pakolt el hátizsákjába, hogy legyen miből válogatnia, az afterpartyn ne úgy nézzen ki, mint egy rosszul öltözött pingvin.

- Olyan borzalmasan unalmas lesz ez a szar - ecsetelte teátrálisan, ahogy megálltak a szekrényénél, ő pedig begyömöszölte oda a kissé túltömött, italoktól is bőven kidomborodó táskát. - Valaki megkapja az ösztöndíjat, úgy teszünk, mintha jó lenne másokkal egy légtérben egy levegőt szívni, semmi alkoholt nem iszunk, csak gyerekpezsit, mert ugye tiltja a házirend, aztán mindenki megy, amerre lát és lefekszünk alvásidőben... Tökéletes program - húzta el a száját. - Mondjuk ez rá nem annyira igaz, mert rögtön megyek szívni meg bebaszni utána, de akkor is! Bárcsak ne lenne ez a cécó, és rögtön a tárgyra tértnénk - zárta rövidre saját kiborulását, majd amint végzett a pakolással és megfordult, leesett állal követte végig, Jisung és Seungmin milyen lenéző tekintettel haladtak el mellettük.

- Semmi baj. Minden oké - erőltetett nagy görbületet arcára az alacsony fekete, ahogy felkészült az újabb találkozásra, miközben a mellette szobrozó szőkét el nem engedte, s végre-valahára hárman, együtt vonultak be a híres-neves bál valódi helyszínére.

- Azta! - bámulta feltűnően Lix a dekorációt, mely szegényes családi háttere és limitált lehetőségei miatt úgy festett, mintha egy luxuscikkekről szóló filmből ragadták volna ki. - Nézd! - mutatott izgatottan a kék szőnyeggel borított pulpitusra, ahol már nagyban egyezkedtek és rohangáltak a különböző tanárok. - Még mindig gyönyörű az a szobor - eddig csak a kinti vitrinben látta a nyertes jelképes jutalmát, így teljességgel lenyűgözte élőben az azon látható munka és precizitás.

- Szerencsés lesz az az ember, aki megnyeri - harapta be az ajkát Bin, miközben szemével akarva, akaratlanul is, de Chant kereste. Meglepődve konstatálta, hogy a fiú éppen Seungminnal társalog, s testvére körül legyeskedik, de betudta annak ezt az egészet, hogy a szürke nem akar még feszültebb atmoszférát teremteni, tekintve, hogy mindenki idegei cérnaszálakká vékonyodtak. - Nálad van a bátyád telefonja? - kérdezte hirtelen, hisz nem emlékezett rá, hogy az autónál odaadta-e nekik a szerkentyűt Minho vagy sem.

- Igen, minden nálam van, Changbinnie - nyugtatta Felix, észrevéve a furcsa hangulatot, mely a fentiekben említett társaságon uralkodott. - Odamegyek hozzájuk - fejtette le magáról barátja kezét, majd reflektálásra sem adva időt, azonnal a diákok előtt is termett.

- Te mit keresel itt? - támadta be Woojin, akin látszott, mennyire nem szívleli jelenlétét, de egy Jeongin által adott puszi után csak intett, hogy beszéljen; a kicsi mindig le tudta nyugtatni.

- Csupán annyi lenne a kérdésem, hogy miért kellett ennyivel előbb idejönnünk? Elvégre még tíz perc, amíg az egész elkezdődik. És mindenki itt van, miközben csak nekünk szóltak. Valaki érti ezt? - érdeklődött őszintén, most az egyszer egészen remekül tettetve, hogy csak úgy van és az ég egy adta világon semmihez sincs köze.

- Fogalmunk sincs, mi történik - válaszolt Chan felettébb barátságos hangsúllyal, mely rendesen meg is lepte a másikat. - Ha megtudunk valamit, szólunk, Lixie. Vagyis szólok. Rám számíthatsz - karolta át fiatalabb párjának derekát a srác, miközben volt haverja csak aranyos arckifejezést villantott felé; elég paradox volt az egész jelenet, nem vitás.

Eközben Jisung szinte áthatóan, lyukat égetően bámult Binre, aki ezt nem tudta nem észrevenni, ezért igyekezett minél több hülyeséggel elszórakoztatni Hyunjint, akinek úgysem akadt jobb dolga, így kiélvezte a vele való csevegést.

- Nem tudnak ők sem semmit. De szerintem már felesleges is... Hamarosan úgyis kezdődik a cucc - sietett vissza, s halkult el a mondat végére a szőke, hisz a mélynyomók majd szétszakították a gyülekezőknek a dobhártyáját; önnön akaratán kívül is farkast kiáltott. Nem első esetben.

- Kedves Diákok! - sötétült el az egész tornaterem, az emelvényt kivéve, amint az intézményvezető megszólalt. - Tudom, hogy már mindenki várja, hogy kihirdessük az díjazottat, de előtte engedjétek meg, hogy összefoglaljam, mégis mik történtek ebben az évben az iskolában, és mi alapján választottuk ki azt a tanulót, aki mindenkinél jobban megérdemli ezt a a pazar és nem mindennapi lehetőséget - csapta össze a tenyereit.

- Esküszöm mindjárt kimegyek egy cigire - elégedetlenkedett Hyu suttogva, de a valahogy hozzájuk közelebb került, eddig jól meglévő banda egyöntetűen lepisszegte.

- Akkor menjél, baszki - morogta neki Jisung, akit viszont Seungmin figyelmeztetett, hogy ne kezdjen bele felesleges veszekedésbe; sejti, min megy keresztül, de ennek nincs itt az ideje.

- Figyeljétek a dirit! - szólalt meg Jeongin, magához képest eléggé parancsolóan, melyre mindannyian abbahagyták a civakodást, s előre fordították tekintetüket.

- ...és most akkor szeretnék rátérni arra a részre, amire mindannyian vártatok! - lelkesedett az idős hölgy, felcsigázva szinte minden hallgatót; hiába a tapintható feszültség, ez az ösztöndíj sok embernek nem csak tanulási lehetőséget, hanem presztízsbeli dominanciát is jelentett. - Tudom, hogy mindenki azt várta, hogy csak a szimpla tanulmányi eredmények alapján döntünk mint eddig minden évben, de nem így lett. Összevetettük, az illető szülei mennyit tettek az iskoláért és más alapokért, a tanuló pedig mit tett a közösségért, amiben él. Kiknek, hogyan, mi módon segített, mennyire játszott szerepet a hétköznapokban való fejlődésért, milyen osztálytárs és barát volt - járkált fel-alá az asszony, miközben a mikrofont a kezében szorongatta. - Sok időbe telt a választás, és rengeteg tanár, diák lett meginterjúvolva...

- Akkor ezt beszoptam - viccelte el a beszédet Hyunjin, de mások már nem is figyeltek rá; felesleges volt.

- Ez a tanuló rettenetesen jó példát mutatott, mindig jól tanult, mégsem szorította háttérbe szeretteit, és még szárnyai alá is vett egyes embereket...

- Mi? - kérdezte Seungmin, egyre jobban belezavarodva a papírról olvasott szövegbe.

- A győztes pedig nem más - az idő szinte lelassult, ahogy bejátszották a dobpergést imitáló hangfelvételt, a teremben pedig egytől-egyig kíváncsian várták az eredményeket; egyetlen tanuló kivételével -, mint Seo Changbin! - kiáltott el magát a nő, s szegény fiú azt sem tudta, mit tegyen. Teljesen lefagyott, lesokkolódott, mellette mélységesen letaglózta a tény, hogy olyan emberek, mint például Woojin és Seungmin, és még bátyja is mögötte maradtak, hiszen annyival többet tettek le az asztalra, mint ő. - Gyere csak, Changbin! - noszogatta az igazgató a láthatóan megdöbbent fiút, majd miután kiesett a transzból, mindenkitől bocsánatot kérve sétált ki átvenni a díjat.

- Én ezt nem érdemlem meg - motyogta többször, elég érthetően ahhoz, hogy a fent említett két srác tisztán ki tudja venni szavainak értelmét. Felix megbabonázva nézte a megzuhant feketét, de ahelyett, hogy vele tudott volna foglalkozni, valaki igen erősen megkocogtatta a vállát.

- Igen? - fordult oldalra, és az ezüst hajúval találta magát szemben. - Mizu?

- Elkérhetem a telefonodat? - tudakolta Chan, akiről le lehetett olvasni, mennyire szétszórt és maga alatt van. Nem is gondolkodott sokat a szőke, fel sem merült benne, miért nem a párjainak a mobilját akarja használni régi legjobb barátja, így mindenféle különös megérzés nélkül adta oda neki.

- Tessék - nyújtotta felé a készüléket, a másik pedig maximum öt másodperc heves gépelés után vissza is szolgáltatta azt.

- Köszönöm, életet mentettél - veregette meg az alacsonyabb vállát, mielőtt visszasétált volna társaihoz. Lix nem foglalkozott ezzel az egész közjátékkal, így minden figyelmét újra a színpadon szobrozó osztálytársára fordította.

- Én... - dadogott a fekete tőle nem megszokott módon, miközben végig pillantott a feketeségben szobrozó emberseregen. - Ezt nem érdemlem meg... Sajnálom, de ez az igazság. Annyi jobb tanuló, jobb ember, jobb barát, jobb szerelmes van nálam, hogy felsorolni sem tudnám... - tisztán játszódott le szeme előtt minden, ami ebben a három évben történt vele. - Köszönöm azoknak, akik bíztak bennem, és köszönöm azoknak, akik megszavaztak, de ez a szobor nem csak engem illet, hanem mindenkit - emelte fel a kezében lévő tárgyat. - Köszönöm szépen még egyszer. Köszönöm - hajolt meg, melyet vastaps követett, s szinte leviharzott a magaslatról. Könnyes szemekkel, ajkait rágva sétált vissza a szőkéhez a fiú, kinek rögtön karjaiba vetette magát, s remegve próbált megnyugodni.

- Sajnálom, hogy én nyertem, Felix. Nem érdemeltem meg - súgta, amint felemelkedett. - Szükségem van egy kis levegőre - kapkodta a tekintetét össze-vissza, csak hogy a magasabb szemébe ne kelljen néznie. - Nem lenne baj, ha magadra hagynálak egy percre? - kérdezte, a szíve pedig a torkában dobogott, hisz tudta, hosszú ideig nem láthatják egymást többet.

- Persze, Changbin - ölelte meg a fiú a másikat, jó szorosan, mintha tudta volna, hogy ez lesz az utolsó. - Nagyon büszke vagyok rád. Szeretlek - jelentette ki, miután végignézte, miként sétál ki az ajtón első szerelme, s miként kezdődött volna el az új élete.

Hello, Guys.
Most csak úgy jönnek a szavak, szóval nagyon adom neki, haha
Remélem tetszik, véleményt szívesen fogadok, még mindig. Néhány rész és be is fejezem, szóval ne legyen senki sem meglepődve, kérem
Csók, szerintem nagyon hamarosan tala!