Egy régi emlék volt. A Qiu család kúriaja vérrel és holtesttekkel teli volt. Egyedül egy fiú állt mindennek a közepén, véres, szakadt ruhában, karddal a kezében. Lihegett, el akart futni innen de a lábai már remegtek, nem bírt meg mozdulni sem.

-Qi'-ge... Nem kell már eljönnöd értem. Megmentettem magam.-suttogta a levegőbe Xiao Jiu majd lábait kényszerítve útnak indult.

Xiao Jiu nehezen vette rá magát, hogy ki nyissa szemeit. Bár az álom rossz volt, mégis úgy érezte ha ott marad jobbá változhatna helyzete.

-Végre felkeltél.-az ágyon fekvő fiú szemei el kerekedtek, szinte el sem akarta vinni, hogy Luo Binghe ott áll mellette.

-Uram!-kiáltott fel akaratlanul is, miközben ülő helyzetbe tornázts magát.

-Csak nem hiányozott Xiao Jiunak ez az úr?-kérdezte incselkedve, s az asztalon lévő tálcáért nyúlt. A tálcán egy kis tál congee volt. Oda nyújtotta Xiao Jiunak, aki képtelen volt be vallani neki, hogy talán egy kicsit hiányolta jelenlétét.

Az evés csendben telt, csak utána kérdezősködött párat, hogy mit csinált az elmúlt napokban. Természetesen igazából mindent tud, hogy mikor mit csinált, de ha ezt megtudná a másik, félő, hogy valami perverznek fogja elkönyvelni ami lehet nem is áll messze az igazságtól.

Xiao Jiu viszont önfeledten mesélt a napjairól, kihagyva azokat a részeket ahol Yingying shijie próbálta rá venni, hogy segít neki meg fürödni. Xiao Jiu szeme viszont a mesélés közepette fel figyelt valamire. Ahogy végig nézett Luo Binghén megpillantott valami mást is ruháján. Vér volt ott.

-M-Mi ez? Vér? Megsérültél?-szokatlan aggódással telt el a fiú hangja. Két kezével a véres köntösbe kapaszkodott. 

-Ez nem az én vérem.-próbálta nyugtatni Luo Binghe a másikat, aki továbbra is aggódva nézett rá. Jobban megfigyelve valóban hitt neki, nem látott szakadást a ruháján, vagy sebet ura testén. Úgy tűnt minden rendben volt vele. De akkor miért véres a ruhája?

-Kié a vér...?-kérdezett rá óvatosan Xiao Jiu, elengedve Binghe köntösét. Luo Binghe édesen mosolygott, s valahol azt kívánta shizunja maradjon örökre gyerek. Akkor megvetés és gyűlölet helyet aggódva, szeretettel telve nézne rá. És ha újra felnőne talán lenne esélye, hogy olyan kapcsolatot ápoljon vele, mint amilyet az ő gyenge énje a másik világban. 

-Lázadóké...-felelte halkan a császár.

-Akkor ezek szerint harcoltál ellenük?-Xiao Jiu elfordította arcát, nem mert rá nézni. Luo Binghe igennel felelt. A hazugság könnyen jött ajkaira, megszokott volt. Az ő Xiao Jiujának nem kell tudnia, hogy az elfogott lázadókat kínozta. Egy ilyen mocskos dolgokról jobb hallgatni. 

-Ha itt vagy azt jelenti, hogy már vége? Nem vagy veszélyben?-kérdezett továbbra is a fiú, kezeivel megszorítva piszkos ruháját. Nem merte még magának sem be vallani, hogy aggódott Luo Bingheért. Bár nem ismeri, olyan érzése van mintha már régóta ismerné, s tudja, hogy erős, folyton azon kapja magát, hogy mellette akar lenni, és nem akarja, hogy szeme elől eltűnjön. Luo Binghe ajkai gúnyos mosolyra húzódtak Xiao Jiu szavai miatt. Shen Qingqiu valóban édes gyermek.

-Nem.-mondta halkan, kezét a fejére téve és megsimogatta. Kicsit összeborzolta feje tetejét, és csak arra tudott gondolni, hogy mikor ő volt ennyi idős, Shen Qingqiu miért nem adott neki legalább ennyit. Egy apró simogatás elég lett volna számára.-Nincs olyan erő amely engem fenyegetne.-Xiao Jiu elmosolyodott, és váratlanul Luo Binghehez tapadt, mint egy apró kisállat. Percekig így maradtak, Binghe tehetetlenül mozdulatlan maradt a váratlan érintés hatására. Nem számított erre. 

Késő este volt, csupán pár gyertya világított, s egy füstölő égett a szobában. Luo Binghe Xiao Jiu mögött állt és éppen a haját fésülte. Nemrégen fürdött meg, s látta, hogy szinte tépve fésüli haját, ezért felajánlotta, hogy majd ő megcsinálja neki. Még bele gondolni is rossz volt, hogy az elmúlt napokban míg nem volt így bánt magával. Kirázta a hideg, s nem értette magát miért akar gondoskodni róla. Talán mert most olyan, mint egy védtelen gyermek, mint amilyen ő is volt. Olyan ártatlan, néha arra gondol bárcsak beszennyezhetné. 

-Xiao Jiu?-szólalt meg egyszer csak Binghe. A másik érdeklődve hümmögött egyet, s várta mit szeretne tőle.-Mit gondolsz a démonokról?-kérdezte, Xiao Jiu pedig megdermedt. Luo Binghe nem tudja miért érdekli, de úgy érzi talán jobb ha most már elmondaná neki, hogy micsoda ő. 

-Nem gondolkodtam még a démonokról... Semmi különös nem jut eszembe.-válaszolt készségesen. 

-És mit tudsz róluk?-faggatózott tovább, mint egy kíváncsi gyermek. Xiao Jiu sóhajtott, arra gondolva, hogy ura néha fárasztó tud lenni. Miért érdekli, hogy mit gondol a démonokról? Nincsen hozzájuk semmi köze. 

-Azt hiszem talán annyit, hogy máshol élnek, és embereket rabolnak el, hogy megegyék őket, vagy rossz útra térítik őket.-Luo Binghe elmosolyodott. Szóval csak ennyi maradt meg benne amivel a kisgyerekeket szokták ijeszteni. Csak bele gondolni, hogy hányszor fenyegették meg a kicsi shizunját, hogy démonok elé dobják, ő pedig sírva fakad elolvasztja szeretni képtelen szívét. 

-Hiszed, hogy tényleg ilyeneket csinálnak?-érdeklődött tovább.

-Ki tudja?-kérdezett vissza, lehunyt szemekkel Xiao Jiu. Ismételten felsóhajtott.-Vannak emberek, akik más embereket rabolnak el, akkor a démonok miért ne tennék?-Luo Binghe kuncogott, valóban van benne valami amit mondott. 

-Szerinted... Egy démon hasonlíthat egy emberhez?-kérdezte egy pillanatnyi habozás után. 

-Nem tudom. Nem ismerek egy démont sem.-felelte váll rántva Xiao jiu. Ezzel itt be is fejezte volna legszívesebben ezt a -számára értelmetlen- beszélgetést, de úgy tűnt ura számára valamiért fontosnak tűnik, valamit tudni akar, így készségesen próbál választ adni a feltett kérdésekre. 

-Mi lenne ha találkoznál egy kedves démonnal?-faggatta tovább, s közben véletlenül erősebben megrántva haját a fésűvel. Xiao Jiu felszisszent, majd miután a másik férfi bocsánatot kért tovább folytatták a beszélgetést. 

-Akkor már találkoztam volna eggyel.-mondta nyugodtan.

-Mi lenne ha azt mondom, hogy már ismersz egy démont?-Xiao Jiu egy pillanatra megdermedt, kezeit ökölbe szorította térdén. 

-És ez a démon kedves?-kérdezte habozva. 

-Ő...Ő próbálkozik...-suttogta Binghe. Xiao Jiu nem válaszolt, így Binghe tovább folytatta hajának rendbe hozását. Szépen kifésülte, majd egy helyes kis lófarokba kötötte. Csupán két apróbb tincset hagyott ki arcának két oldalánál. Xiao Jiu megfordult vele szemben, hogy megköszönje, ám ekkor megdermedt, szemei elkerekedtek. Luo binghe homlokán egy piros jel volt. Xiao Jiu sok mindent hallott már valójában a hozzá hasonlókról. Démonok, jellel a homlokukon, akik pusztulást hoznak az emberekre.

Most végre megértette, hogy miért volt olyan Luo Binghe vele, amilyen. Gondoskodott róla, nem várt semmit, hiszen a díjat, őt magát később megfogja kapni. Annyira hülyének érezte magát, amiért azt gondolta, hogy talán egy jó helyre került mellette. 

-Ennyire rossz lenne?-kérdezte egy fanyar mosollyal az arcán.

-Miért vagyok itt?-volt egy tippje, még is, tőle akarta hallani.

-Talán nem szeretnél itt lenni?-Xiao Jiu egy vonallá préselte ajkait. Ebben a pillanatban olyan volt, mint amilyen előtte volt. Luo Binghe megdermedt ettől a reakciótól. Xiao Jiu percek múltán sem válaszolt, csak volt, lehajtott fejjel.-Hát jó.-morogta orra alatt, majd fel állt és elhagyta a szobát, maga mögött hangosan becsapva a szoba ajtaját. Xiao Jiu megugrott a hangra, de Luo Binghe haladt tovább, nem is figyelve hova megy. 

Ezzel csak megijesztetted... Épp most tudta meg, hogy ki vagy, mégis mit vártál? Oda bújuk hozzád?

Kérdezte gúnyosan az Álom démon mester, Luo Binghe viszont oda sem figyelt rá, nem volt kedve az öreggel beszélni és hallgatni a ki oktatásait, hogy mit és hogyan tegyen azért, hogy megnyerje őt magának. Nem volt szüksége a segítségére, megfogja oldani!

Xiao Jiu beharapott szájjal ült az ágyán. Bűntudata volt, arra gondolt, hogy felhúzta Luo binghét amiért nem válaszolt neki. De nem merte bevallani neki amit valójában gondolt. Nem akarta, hogy megtudja, hogy még így is jól érzi magát a közelében. Nagyot sóhajtott, miközben eldőlt az ágyon, majd takarója alá bújt magzatpózban kuporogva. Lehunyta szemeit, és felidézte magában Luo Binghe érintését. Néha durva módon ért hozzá, s kitépte néhány hajszálát olyankor, de ezek ellenére is hiányolta. Furcsa, bizsergető érzést kezdett érezni ott ahol hozzá ért. Kellemes volt. Elmosolyodott ezeket felidézve, s szép lassan álomba ringatta magát. 

Sziasztok^^ Huh, annak ellenére, hogy mindig próbálom hamar hozni a részeket végül mindig sokat kell rá várni:( Sajnos sok időt vesz el a suli, tanulás stb, plusz az ihlet hiány. Na nem baj, majd ezen is túl leszek és akkor hátha gyorsabban jön majd :D 

Mindenesetre remélem tetszett ez a fejezet, és köszönök minden vote-ot, kommentet amit adtok, nagyon jól esik mindegyik <3