A millió ember aki összegyűlt szinte elszívta az oxigént Dakota elöl. 

Bárhova nézett, emberek, egyesek kíváncsian nézelődve, mások hangoskodva, hahotázva. 

Minden nagyon hangos volt, ordított, lüktetett. Rezgett körülötte a levegő. A füstös, popcorn szagú Brooklyni levegő.

Egy pontra fokuszált, egy kisvonatra amely körbe-körbe zakatolt a gyerekekkel. Tekintetével annak mozgását követte, miközben érezte, hogy lélegzetvétele gyorsul, nem pislogott hiába égett a szemgolyója.

A kinti hang megszűnt, mintha bezártak volna egy a zajos utcára néző ablakot.

Már csak egy hangot hallott, az apjáét, ahogy tegnap este kiabált vele.

-Nem érdekel, ha Barnes maga fogja a tank alá vetni magát, nem fogok hamisítani semmit.- ordította, olyan felháborodással, hogy megijesztette Dakotát. Az arca eltorzult, sosem látta ilyen elvetemültnek.

-Még viccnek is rossz, kötelessége menni.- húzta hirtelen ki magát.- Mit képzelsz magadról, hogy dönteni akarsz más helyet.-  nevetett, ami csak még rettentővé tette, mosolyogni is alig látta, nemhogy nevetni.- Ostoba vagy, nem csoda, hogy itt hagynak.- nyugodtan helyet foglalt a székén és tovább olvasta a Time Magazin aznapi kiadását.

Csak akkor látta, hogy az őszülő  édesanyja az ajtóban áll, a tányér vacsorával a kezében.

Szinte reszketve ment el az asztalig és tette le férje elé az ételt, amire az újság mögül egy pillantást vetett majd tovább olvasta az újságot.

-Köszönöm, drágám.-mondta oda se nézve.

...

-Héj! héj! Dakota!-hallotta ahogy valaki szólítja, de nem tudta a tekintetét levenni a zakatoló vonatról.

-Dakota!- a hang közelebb volt, de az elméjében olyan élénken éltek a tegnap este emlékei, hogy szinte összefolytak a valósággal.

Addig míg össze nem rezzent az érintésre. Oldalra nézett, és látta, hogy Bucky egy papírzacskó pattogatott kukoricával áll mellette.

Az eddig heves légzése most megállt, majd pár másodperc múlva élesen szívta be a levegőt.

- Van valami baj?- simította végig felkarját. Baj, hahh az sok van, gondolta.

- Nem dehogyis, csak elgondolkodtam.- mosolygot rá erőtlenül, majd másik kezével levette karjáról Bucky-ét és megszorította.- Minden rendben.- nézett a szemébe.

Lopott a kukoricából, és szájába hajította, mire a katona játékos sértődéssel húzta el az ínyencséget.

-Gyere!- indult el a tömeg felé, maga után húzva a lányt.- Stark mindjárt a színpadon lesz.

Dakota kénytelen volt követni.

- Bucky, mondanom kéne neked valamit.- állt meg hirtelen visszarántva őt.

-Pont most? Sietünk, nem várhat?-kérdezte.- Csak egy kicsit!- nézett rá kérlelő tekintettel.

-Csak annyi, hogy ...- el akarta mondani, mindennél jobban, napok óta kínozta a gondolat. El kell mondja neki mielőtt elmegy, muszáj. Most mégis néma maradt.- Bucky én...- futott neki újra de nem jött szó ki ajkán, csak a pattogatott kukoricát látta maga előtt, nem tudott a szemébe nézni.

-ITT VAGYUNK!- hallott egy kiáltást ami mind a kettejük figyelmét elvonta.- HELLO!

Majdnem a színpad előtt ott állt Steve, pár mérettel nagyobb ruháiban, és egy hosszú, loknis szoknyában integető lány. 

-BARNES ŐRMESTER!- kiáltotta újra a lány.

 Bucky visszafordult Dakotához aki még mindig Steve-ék felé nézett.

-Mit szerettél volna mondani?- folytatta mintha észre se vette volna az integetőket.

- Ahh, semmi fontosat.- legyintett.- Már nem is emlékszem.- kihúzta kezét a Bucky-éból.-Gyere! Úgy látom várnak téged.

Vissza se nézve indult meg a színpad felé, ajkait összepréselve próbálta magára ölteni legkedvesebb arcát.

Bucky pár pillanatig lefagyott, nem értette Dakota viselkedését az utóbbi időben egyre furcsább volt, mindenki sok mindenen ment keresztül és feszült volt, mert érezte, hogy a háborúnak nagyobb hatása lesz mint gondolták, de a mindig talpraesett lánytól, aki még őket is sokszor mentette meg a bajtól, nagyon szokatlan volt.

Függöny fel! Fények! Akció!

 HÖLGYEIM ÉS URAIM, MR. HOWARD STARK!