Levetem magamról a cipőmet. A csupasz talpam belesüpped a hideg fűbe.

– Hercegnő, nem éppen a legjobb ötlet sötétben lovagolni.

Megvonom a vállamat, és kinyitom az istálló ajtaját.

– Nem kell mindig követnie engem – lépek be a halvány aranyfényben úszó istállóba, ahol a három ló barátságos fújtatása fogad engem.

Egy hosszú, stresszes nap után mindig jólesik, hogyha kapcsolódni tudok a természettel. Erre nekem a legjobb formája az, hogyha a Thanatosz-birtok leghátsó felében, az Olümposz domborulatain húzódó szőlőültetvényeken lovagolok egyet. A friss levegő, a csend, a ló nyugodt járása mind a legjobb nyugtató a számomra. Amikor kisgyerek voltam, apával jöttem ki lovagolni, amikor ő már végzett a teendőivel, én pedig a tanulással. Ezt a szokásomat azóta tartom, azzal a különbséggel, hogy már egyedül jövök ki.

– Legalább van itt egy istenverte zseblámpa, hogy lásson is valamit abban a kivilágítatlan ültetvényen? – morogja Héliosz.

Csípőre tett kézzel nézek Hélioszra.

– Tudja, hányszor mentem végig sötétben és világosban is azon az ültetvényen? – kérdezem, miközben felvonom a szemöldökömet. – Minden egyes ösvényt ismerem.

Héliosz halkan morogva fejezi ki a nemtetszését.

Az istálló raktárából előveszem a lovam felszerelését. A nehéz nyereggel, nyeregalátéttel és kantárral a kezemben egyensúlyozva lépek ki a folyosóra.

– Melyik az öné? – kérdezi Héliosz. A sarokban lévő bokszban álló fríz kanca felé biccentek, mire Héliosz egy szempillantás alatt kiveszi a kezemből az összes felszerelést.

– Elbírom – sóhajtom. – Nem kell hősködnie.

– Nem hősködöm. – Héliosz megáll a lovam, Thália boksza előtt. A kanca oldalra biccenti a fejét, amikor meglátja az idegen embert. – Nem hagyom, hogy egy hölgy cipekedjen.

– Milyen udvarias lett hirtelen valaki!

Néhány lépéssel átszelem a közöttünk lévő távolságot, és rámarkolok a nyeregre, amit még mindig tart. Összeráncolt szemöldökkel nézek fel rá.

– Adja ide!

Héliosz féloldalas mosolyra húzza az ajkát.

– Csak azért csinálja ezt, hogy bosszantson, ugye? – húzom el Thália bokszának a reteszét, és nyitom ki az ajtót. Odalépek hozzá, a talpam belesüpped a finom illatú szalmába. Belemélyesztem ujjaimat a hullámos, fekete sörényébe, és simogatni kezdem.

– Nem vagyok bosszantó.

Felnevetek.

– Miért érzem ezt máshogy? – kérdezem szemtelenül. – Zseblámpa van a raktárban, de a Hold és a csillagok is elegendő fényt adnak.

– Ha ön mondja, hercegnő – Héliosz sóhajt egy nagyot. – De ne várja el tőlem, hogy nyugodt maradjak.

Végigsimítom Thália finom vonalú hátát, megtámaszkodom rajta, és feltolom magamat a hátára. Ritkán szoktam szőrén meglovagolni Tháliát. De Héliosznak bűnhődnie kell azért, amiért elvette tőlem a felszerelést.

– Ez így nem biztonságos, Nüx hercegnő – mér engem végig türkizkék tekintetével. A kelletlen forróság végigsöpör az egész testemen, ami annyira felperzsel engem, mintha a Nap égetne meg.

– Ne aggódjon, kedves testőröm – felelem magabiztosan. – És különben is, kell a bosszú azért, amiért elvette tőlem azt a nyerget. – Gonosz mosolyra húzom az ajkamat. – Ha már magánál van, igazán visszaviheti a raktárba, úgyis oda tart az áhítot zseblámpáért.

De Héliosz csak lerakja a falnak tolt padnak a holmikat, és belép a bokszba. Megáll mellettem, a mellkasa majdnem hozzáért a térdemhez. Felnéz rám. A tekintete elsötétült, de az ajkán még mindig ott van az a nélkülözhetetlen félmosoly, ami most valahogy nem vidámnak, hanem szinte fenyegetőnek tűnik.

– Szemtelenkedik, hercegnő? – kérdezi már szinte ijesztően nyugodt hangon. Kihúzom a hátamat, és felszegem az államat.

– Én? – kérdezek vissza ugyanolyan szemtelenül. – Apáskodik, kedves testőröm? – vonom kérdőre most én őt.

Héliosz még közelebb lép, a szalma megcsörren a lépése alatt. A teste melegét szinte érzem.

– Csak azt akarom, hogy biztonságban legyen – folytatja valamivel halkabban. – Ha ez apáskodás, akkor talán igen.

A bőröm alatt forró bizsergés szalad végig. Megmarkolom Thália sörényét, hogy ne remegjen a kezem.

– Akkor hozza azt a zseblámpát, és kísérjen ki. – Próbálok magabiztosan beszélni, de a hangom akaratom ellenére elcsuklik és megremeg.

Héliosszal civakodom. És a témánk a biztonságom. Ilyen se fordult elő még.

Héliosz győzelemittas mosolyra húzza az ajkát, és kimegy a bokszból.

A szívem olyan hevesen és gyorsan ver, hogy szinte majdnem nekicsapódik minden egyes dobbanásánál a bordáimnak. A csöndben hallom, ahogyan pumpál.

A teste befordul a folyosón a raktár felé.

Soha nem viselkedtünk egymással így, mint ebben az elmúlt két napban. Lehet, azért van ez, mert régen találkoztunk. Lehet, azért van ez, mert az elmúlt tíz évben rengeteget változtunk.

Héliosz a vékony, megszelidíthetetlen tinédzserből, akit megismertem, teljesen más ember lett – és ez valahol egyszerre ledöbbent, megrémíszt, nosztalgiába ejt, és elámít. Izmos, sokkal magasabb lett, lágy vonalú, kisfiús arca élessé és férfiassá alakult. Betörhetetlen személyisége komolyabb lett, de nem tudta levetkőzni a játékosságát. Talán ez teszi őt ennyire tündöklővé. Most viszont egy férfi áll előttem, és ez a gondolat egyszerre nyugtalanít és vonz.

Thália finoman kifújja a levegőt, ezzel kirántva engem a gondolataimból.

Héliosz megjelenik a folyosón, kezében a zseblámpával.

– Mehetünk, hercegnő? – kérdezi, miközben megáll a boksz előtt. Némán bólintok, a sarkamat finoman nekinyomom Thália oldalának, ezzel jelezve, hogy elindulhatunk.

Héliosz mellettem sétál. Thália nyugodtan halad, a háta finoman emelkedik és süllyed minden egyes lépésénél. Lekanyarodunk a szőlőültetvényhez vezető ösvényre.

– Emlékszem, régebben néha engem is elhozott ide – tűnődik Héliosz. A lámpa fénye fehér csóvája táncol előttünk a sötét domboldalon.

Felvillannak bennem az emlékek. Nem sokszor járt itt Héliosz, amikor még barátok voltunk. Viszont akárhányszor átjött, elhoztam ide sétálni. Órákon keresztül csavarogtunk az ösvények között, néha leültünk egy rétre, a frissen szedett szőlővel a kezünkben, és hosszasan beszélgettünk.

Óvatos, lágy mosolyra húzom az ajkamat.

– Igen – hümmögöm. A következő kanyar már a végeláthatatlan, hosszú szőlőültetvénybe vezet minket. – Arra is emlékszem, ahogyan egyszer a lilaszőlőt belekente a fehér pólójába – nevetek fel az emlék felidézésén.

Héliosz megforgatja a szemét.

– Maga meg, amikor legurult a dombon, csodálkozott, hogy szúrja a fű. – Felém néz, a tekintete szinte a lelkembe hatol. – Máshol lenne a kapcsolatunk, ha nem csesztem el volna mindent.

Megdöbbenve figyelek magam elé, a szemem kikerekedik. Elengedem Thália sörényét, és csak hagyom, hogy magától tartsa az irányt és a tempót. Nem tudok erre mit felelni. Nem tudok abba belegondolni, hogy a barátságunk most hol tartana, ha nem szakad volna meg közöttünk a kapcsolat.

– Bevallom, féltem attól, hogy maga egy hercegnő – nevet fel kínosan. – Mert azt hittem, hogy önzővé és hataloméhessé válna. Már akkor se szerettem a politikát. És mielőtt belekerült volna teljesen, elhagytam.

Nem tudok erre reagálni. Nem tudok ettől semmi mást, csak nyomasztó zsibbadást érezni.

– Értem – mondom végül, miközben feszengve végigsimítok az alkaromon. Héliosz kigombolja a zakóját, és a kezembe nyomna. Nagyokat pislogva nézek le rá. – Nem fázom – utasítom vissza.

– Nem baj, kezd hűvösödni.

A vállamra terítem a rám hatalmas, fekete zakót, aminek a megnyugtató fahéj illata egyből az orromba szökik.

– Tartsa meg, jól áll magának.

A kényelmetlen zsibbadás bennem egy sokkal forróbb dologgá alakul át.

A holdfényes éjszaka csendjét Thália patáinak halk dobogása töri meg. Meg se szólalunk, csak lebegnek közöttünk a kimondatlan szavak. Nehezen. Súlyosan. Nyomasztóan.

– Tegnap nem volt hajlandó elmondani, mi történt magával az elmúlt tíz évben – szólal meg Héliosz. Az ujjaimat megint Thália sörényébe mélyesztem. Nyelek egy nagyot.

– Nos...– hezitálok. – Gimnázium után elvégeztem az egyetemen a politológia szakot. Azóta a hercegi feladatokban segítek apának – magyarázom röviden. – Ennyi.

Héliosz mélyen bólint egyet. Megint csak csendben haladunk egymás mellett. Lassan felérünk a szőlőültetvény egyik csupasz dombjára, ahonnan rá lehet látni az egész Thanatosz-birtok többhektáros területére. A távolban látni, ahogyan a villa és a melléképület egy-egy ablakát a benn égő fény sárgára festi.

Leszállok a fríz kancáról, és leülök a fűbe. A mellkasomhoz húzom a térdemet, az államat a térdemre helyezem. Héliosz követi a példámat, és ő is elhelyezkedik a földön.

– Tudja... – Egy pillanatra elakad a szava. Rá nézek. Arca egy pillanatra megfeszül. – Minden egyes évet megbántam, amit nem tölthettem önnel.

A szívem kihagy egy ütemet. Soha nem mondott ki még ilyet. Tegnap és tegnapelőtt még gondolni se mertem arra, hogy itt fogunk ketten ülni a szőlőültetvény egyik dombján, miközben tisztázzuk az elmult évek hibáit. Zavarbaejtő ez az egész helyzet. Az is olyan abszurd. hogy Héliosz lett az új testőröm. Mintha a sors fintora lenne az egész. Adott egy fiatal, harmincéves férfi, aki utálja a politikát, mégis az a munkája, hogy politikusok testőre, és adott egy hercegnő, aki nem akar új testőrt, mégis megkapja azt, akit nem akart – és soha nem is gondolta, hogy ez egyáltalán lehetséges.

Közelebb húzom a térdemet a mellkasomhoz.

A legutolsó mondata hatalmas visszhangként játszódik le újra és újra a fejemben.

Minden egyes évet megbántam, amit nem tölthettem önnel.

Akármennyire igyekszem, hogy erre tudjak valamit reagálni, nem tudok. Belém fagyott minden szó.

De talán teljesen felesleges, hogyha jobb a kapcsolatunk akár egy percre is. Hiszen ő a testőröm, és nem vagyok az a kicsi lány, mint Herkulesnél, akinek szüksége van egy nagy, bölcs barátra. Hiszen ő a testőröm, én pedig egy hercegnő vagyok. Csak az köt össze minket, hogy velem kell dolgoznia – semmi több. És ennek így is kell maradnia, annak érdekében, hogy a legjobban tudjunk együttműködni.